camagüey úgy végződik, hogy kisétálunk sokat buszpályaudvarig. itt nem találunk kamiont, csak a pacmanek akarnak lehúzni mindenfélével pénzért. taxit ajánlanak meg viazul, de mi tudjuk ám, hogy megy ez. az egésznek az a lényege, hogy 310 km-t 12 óra alatt teszünk meg, de legalább megteszünk. városról városra ugrálunk rabszolgaszállító camionokkal. végére már egészen belejövünk, mégis santiagotól 70-80 km-re ránksötétedik. izgalmak, majd végül valami kis lassú busz jött, ami a félúton lévő faluba megy. végül mégis valahogy elment santiagoig, a félutas faluból már csak velünk. menetrend végeztével hazament aludni a nagyvárosba, gondolom én. szálláskeresés, alkudás egészen szépen ment, 15 dollárért mindenkinek van szobája.
ennyit írtam santiagoról másfél hónapja. most megint érzem, hogy ideje befejezni.
a város kuba második legnagyobb városa. mégse éreztem azt, hogy olyan hatalmas, metropolita lüktetése lenne, mint havannának. aranyosan, kedvesen lejtenek, emelkednek az utcák, van főtér, van másik tér, ahol zenélnek és van harmadik, ahol kajálni lehet. egyedül a vasúti pályaudvar hatalmas, de az nagyon. hiába, xx. század vége felé épült. ide azért kellett kicaplatnunk, mert vissza havannában vonattal szeretnénk menni és van közvetlen a két város között (hogy ez hogy hiúsult meg, majd későbbi posztban). mellette a piac viszont csodás, van nádcukorlé, van süti, van zene.
kaptunk egy átverés próbálkozást a coppeliában, hogy nekünk dollárban számolják a fagyit, nem pesoban. már annyira, annyira rutinosak vagyunk, hogy egyből ácsi és semmi probléma.
nagyobb kaland a cayo granma. santiago a karib-tenger egyik öblében fekszik. a szűk kijáratnál, ahol az öböl a nyílt tengerre fut van erőd, sziklák és egy sziget. csöpp kis falu van rajta, párszáz lakossal. komp jár át óránként - ami külföldieket szigorúan csak dollárért visz át - van egy temploma, egy étterme és ennyi. kocsmával próbálkoztunk, de végtelenül antipatikusan magas árakon akartak volna adni bármit is, így ötünk közül hárman egy-egy tál spagetti mellett döntöttek egy magánháznál. egészen különleges hely, még épp azon a vonalon táncol, ami a könnyen elérhetőn innen ám a turisták által frekventálton túl között húzódik.
két éjszakát töltünk csak életem második santiagojában. talán kevés, de nagyon pörgünk már azon, hogy eljutunk baracoába, a dzsungelbe, ami a földi paradicsom lesz és legyünk ott minél többet. talán maradt még a városban annyi, hogy kicsit sajnáljam, a környéke legalábbis biztos megérdemelt volna plusz egypár éjszakát. gyönyörű hegyek veszik körül. dehát...
nagy bánatunkban bóklászva lelünk rá a mágikus feliratra: cocteleria. szolíd kis kopott pirossal felfestve egy falra, amúgy guevara stílben. bent vörös fény önt el mindent, de muszáj bemerészkednünk dáviddal, érezzük a kocsmaszagot. és igen, megtaláltuk a koktélozót. ámde éhesek egyesek, így kipróbáljuk a tőszomszédságában lévő állami éttermet. újabb csodás dolgok: káposztás, paradicsomos pizza és koktél 5,50 pesoért. pesoért. és a hely, az étterem, nagyjából ugyanaz, mint a kocsma. magyarán csak egy fal választja el a kettőt, amire ott kezdtünk rájönni, mikor a pincércsaj átjárt valami pirosas helységbe a koktélokért. sok koktél. amúgy meg persze kosz, foltos terítő, a szokásos nevetségesen rossz pizza (a kubai átlag felett magasan, persze) és vicces egyenruhás pincérlányok, akik nagyon örülnek, mikor hagyunk bőven borravalót. legjobb hely kubában: iris.
reggel kelünk korán, mert mi vagyunk az utazók. elnézzük a térképen a pályaudvart, ahonnan mennünk kéne, így kapunk ajándékba egy óra gyaloglást hegynek fel, csomagokkal. a nagy boldogságot az tetézi, hogy az első camion, ami guantanamóba megy el se visz, merthogy turistáknak ott a viazul. kb 5 percre rá egy másik camionon ülünk, ami persze csak félig megy guantanamoig. addig a faluig, amitől 20 km-re leszünk még nagyjából 5-6 óra múlva is.
