az van, hogy hiába járok átutazásokkal hatnál, nélkülük négynél az idei országok számában, március óta nem voltam budapest közigazgatási határain kívül. ilyen legutóbb talán hat-hét éve fordult elő. nem a kedv hiányzott most se, csak lekötöttek olyan dolgok, amiket hanyagoltam az elmúlt pár évben. közben persze rájöttem, ami korábban is benne volt a fogalomtáramban, hogy budapest jó hely. alapvetően. most nyilván kihagyom az olyan tényeket, amik ellen érdemes és lehetséges is tüntetni vagy egyéb.
azért a talpam viszket. kivettem egészen például az ágyneműtartóból a hátizsákot, fel a hátamra és egyből meghallottam a tenger szelét, ahogyan rásimult a csípőmre a pánt. ilyenkor jönnek a városon belüli kirándulások. strandra például, ahol gyerekkorom óta egyszer voltam. oké, ez az egy épp tavaly őszre esett, akkor nagyobb meglepetés volt látni az évek óta elhagyott helyet, az üres medencéket, a gombát, a tárt kapus csónakházat, ahol annak idején mindig ránk szóltak, hogy ne mászkáljunk már. akkor még a fák is zizegtek. most tavasz volt, lemenő napsugár, de ugyanúgy egy olyan helyét és pillanatát kaptam el budapestnek, ami nem fog már soká ilyen formában létezni.
jött a lelkesedés, a tavasz, a vizsgák előtti megtelik az agyam és ki kell bringáznom magamból állapotok. tekertünk nagyvásártelep óriási belső terében, máv telep tündérvilágában. felfedeztem, hogy mennyire ellentétes a szent istván körút két oldala: mennyire élettel teli és élhető újlipótváros. kétszer is idegenvezettem a népszigeten, ami legújabb kedvenc helyem. s persze duna.
kiváncsian várom, milyen lesz rég-rég nem látott nyaram a városban c. program.