ócska utazós

 santa clara után egy napos utazás volt, mire eljutottunk a vágyott camagüeybe. igen, mert ottragadtunk ciego de ávila - a város, amelyről nem beszélünk - határában. elkerülő út, stoppolás, egyre fogy a forgalom, egyre több a zombi - stoppolni vágyó - és egyre sötétedik. végül hárman hajnali camionnal zötyögtünk camagüeybe, ketten éjszakáztak ciegoban.

camagüey épp az unesco világörökségbe való felvételt ünnepli. elsőre kapunk nagyszerű szállást, critical mass-t és rengeteg süteményes utcai standot és kuba talán legjobb pékségét. szóval igazán bejön, azok után, hogy előzőleg annyit szenvedtünk a gyűlölt városban (ciego de ávila). délutánra ki is alusszuk magunkat, másik kettő is megérkezik. lődörgés, laza nap az össze-vissza utcák között. azt mondják, azért ilyen, hogy a támadó kalózok eltévedjenek - turisták ellen is hatásos. amúgy 100 km-re van a tengertől, kalóz legyen a talpán, aki ezt kifosztja. boldogságban fagyizzuk be a coppelia 10 forintos rózsaszín gombócait. luxuskiadásként bowlingozunk is tekepályán, pina coladával majd mint az urak, dolláros étteremben vacsorázunk. egy fokkal jobb a kaja, van sültkrumpli is, hal ilyesmi. azért annyi dollárért, amit otthagyunk európában sokkal kevesebb krákogó pincér, wc papír és egy rendes itallap is jár. azért a hely tiszta, elegáns és a történelmi, színesházas negyed közepén áll egy csodás kis belső udvaron. hazafele még kapunk tüzijátékot és valami koncertet az egyik főtéren. boldogsághormonokat a bármikor elérhető sütemények tartják a topon.

cienfuegosból busszal jutunk santa clarába. oké, 70 km, de akkor is, csoda kényelmes. busszal az amarilloig, ahol dobunk két kör kockát és már ott is az amszterdami busz. a szépséghiba csak ott van, hogy az santa clara külvárosában tesz le, egy ilyen lakóteleppel kevert kertesházas részen. begyolgálst megszépíthettük volna azzal, hogy megnézzük az útba eső che guevara emlékművet/sírt, de nem. ez már csak akkor jutott eszünkbe, mikor lecuccolás után kinézzük a térképen és lélé, hát erre jöttünk mi be.

a szállás viccesre sikeredett, de ezt már írtam.

santa clara amúgy nem izgalmas. nem egy rossz város, a che síron kívül semmi különös, ami nem lenne meg más városban. nekünk sikerült még egy nagyszerű helyet találnunk, ahol van sültkrumpli és piritós, méghozzá vajjal. vajat sehol máshol nem ettünk kubában. van még a főtér fáin rengeteg seregély és éneklős esti mise egy kiesőbb templomban. találtunk hosszú falra karikatúrákat festő karikaturistákat. csupa amerika-kapitalizmus-háború ellenes 4-5 méteres színes képek. egyik festővel még beszélgetni is lehet. olyan furcsa, eddig alig beszélgettünk emberekkel. nehéz leküzdeni azt, hogy a turista=pénz.

és majd elfelejtem: kuba legjobb szórakozóhelye. romkocsma jellegű, zenés bár, tömeggel. éjfél körül vagy még aztán érkezünk és nagy kár, hogy csak egyig tartott a buli: ekkor mindenkit kiküldtek és bezárt a hely. ja, és trafó bár, tele (nagyon) nőknek öltözött, magassarkúban tipegő férfiakkal és egyéb látványoságokkal. emlékezetes még a wc, mely igazából csak úgy rá van téve a lukra. ez abból látszik, hogy folyik ki az illesztésnél. fogyott a rum.

képek.

 kezdeném szokás szerint az odajutással. ez már nehezebben ment, mint pinar del rioba. leginkább a havannából kijutás volt a problémás, beletartott egy nyüglődésbe és egy délelőttbe. azért az feldobott mindenkit, mikor a hetesbuszt megcsufolóan alázva tömött cb jelzésű buszra felszáll egy tenyérnyi kis kartonlapon három kupakot egyensúlyozó ipse. persze, hogy itt a piros, vér komolyan, pénzben. ezzel már amarillohoz is érünk, ami ugye már azt jelenti, hogy csak várni kell és előbb utóbb el fog minket vinni valami. várunk, várunk sokat. pajtizunk. ami végül bő 200km-nyire röpít minket az a három hét egyik legemlékezetesebb kamionja. teherautó igazából naagy-naaagy platóval és fenti kéménnyel. borzasztóan zajos és kormos utazás, ami még nem is visz a célig. az utolsó 70 km-t 10 dollárért (az ajánlat 20-ról indult) utazzuk valami cadillacben. hárman elöl, négyen hátul cukorföldek mentén, naplementében.

szálláskeresős kínok kezdődnek, amikor kiderül, hogy vidéken igazán nem akarja senki, hogy egy szobában hárman aludjanak. bő másfél óra és séta-séta-séta mire mindenkinek lesz szállása. többiek biztosan sokat mesélnének még a riksás boxolóról, aki kísérgette őket, de én nem. nagy a boldogság a fárasztó melegben havannai kavargás és kormos stoppolás után. este 11 körül végre bedobunk egy tojásos szendvicset és kikiáltjuk a helyet a cienfuegosi törzshelnyek, amely címet büszkén meg is tart mind a három napra. legdrágább kaja 3,75 peso (40 forint), sör 18 peso. egész napi táplálkozást pótoljuk, sök kört rendelünk, sörrel és úgy hagyunk itt 130 körüli összeget. meg kell még néznünk a tengert - még nem is láttuk, hejj - de meghatározóbb élmény marad a pók. az utcán, csak úgy. olyan igaz szőrös, ami akkora, mint egy tenyér.

a fáradságos előző napért cserébe másnap muszáj strandolnunk. előtte még csöpp városnézés, hogy a legmelegebben érjünk ki a napra. viszünk piacról ananász, hogy menők legyünk. aztán a buszpályaudvaron menőzünk vele, mert mire odaérünk (1 körül) a következő busz 2 óra múlva van. ananász után 8 dollárért elvisz a hapsi, aki annakelőtte úgy jött oda hogy 10-ért elvisz, de annál alább semmiképpen nem megy. a busz amúgy egy dollár valamennyi lett volna.

először is még csak vinalesben ébredünk. innen morcosan utazunk pinarba, mert nem jön semmi ami felvenne, mert még csak kezdők vagyunk kubai közlekedésből. aztán végül egy kisbusz mégis. eztán tűző napos gyaloglással elérjük az autópályát és innen már egészen simán fent vagyunk a fővárosban. kiemelném az egyik kamiont, ami felvett. szidjuk mint a bokrot, mert futni kell utána. amikor aztán benyitunk, hát ott a csodálkozás a szemünkben, hogy ez bizony egy 13 éves srác a volánnál (apuka mögötte az ágyon). amúgy ők eléggé beszédesek voltak, megtudjuk azt is, hogy kb 10 dollárt fizetnek egy hónapra a lakásért havannában (mi 20-at egy éjszakáért). itt már majd igazán kell egy külön posztot adnom a közlekedésnek, mert az autópálya nagyszerű dolog, csodálatos élettel.

lényeg, hogy még délután visszaérünk carlosékhoz. kapunk szobát, zuhanyt és már frissen, tisztán üdén fogadjuk érkező barátainkat (d, k, m). következő felfrissítő élmény, hogy bekapcsola a fényképezőgép. isten se érti, mi dolga volt ennek, hogy nem működött pinar tartományban. mindenesetre röhögünk és örülünk, hogy van ötünknek négy működő fényképezőgépe. jobb, mint a kettőnknek nulla arány.

szépséges mesélős este, amolyan turistás. megmutatjuk, hol lehet babos rizses dobozos kaját kapni a kínaiban, és találunk 1 dolláros koktélos helyet is. újonnan érkezők tolnak szivart is, majd rumozunk, rumozunk, majd tengerparton koktél 1,65-ért.

reggel városnézés felkiáltással eszünk. igazán beleestünk abba a játékba, hogy mindenféle kaját megveszünk és kipróbálunk, amit csak kapni lehet az utcán. husoslinzer, rántottás szendvics, fagyi, papaya. közben gyomorfertőtlenítés címén isszuk a rumot. koktélra nincs magyarázat, azt a rákos kaja mellé isszuk a tegnapi 1 dolláros helyen. közben továbbra is járjuk a várost. találkozunk másnapi josé martí születésnapra készülő kisiskolásokkal. szocialista jelmondatokat kántálnak rendezett sorokban.

 könnyed pinari sétával kezdjük a napot vinales (nem fogok a tredniség kedvéért ñ karaktereket copy paste-elni) irányába. első komolyabb pihenés úgy 1-2 km gyaloglás 

után a kórház mentén, ahol nagyszerű a pizza. második az amarillonál, harmadik egy útmenti kocsmában, ahol lecsúszik az első cuba libre. jobb a kedv, pedig már bőven 5 km-nél is többet sétáltunk. stoppolgatva, első platózást megejtve 3-4 óra alatt tesszük meg a pinar-vinales közti 27 km-t. asszem még mindig jobban érzem magam, mintha német biciklis turista lennék, aki mögött kisbusz kocog a pótbicókat húzva. így megy ez. szállást egészen könnyen találunk és még olyat is tudunk, hogy lealkudni a szobát két napra 25 dollárra, aminek fejébe plusz 17 dollárért kapunk egyszeri vacsit (homárt, ami jobb, mint a végén havannában és csirkét, leves, saláta). a néni amúgy csekknek néz minket, de sebaj.

a táj csodás. ezért is fáj annyira, hogy nem működik a fényképező. míg el nem érjük vinalest, dombos, erdős vörös és szürke törzsű fákkal. a falu völgye, a valle de vinale igazán megérdemel minden dicséretet. vörös a föld, ami igazán feltűnő egyrészt a földutak miatt, másrészt mert szinte csak dohányt termelnek errefele, ami ugye ritkásan nő, alacsony és kapálják. harmadrészt, mert hatalmas mogoték nőnek mindenfele. ezek ilyen sziklák, 100-200 méter magasak és zöldellenek a pálmáktól és minden egyébtől. cukorsüveg, azt szokták rá mondani. a legjobb, ahol kettő egészen közel van egymáshoz és köztük vagy szurdok visz át vagy épp zsákutca és olyan, mintha megkövült óriásnak lenne a hónalja.

esti program már csak annyi, hogy megpróbálunk információt szerezni, merre is érdemes másnap bóklászni, de ezt nem sikerül teljesen teljesíteni az információs központból. hazafele letérünk az útról, begyűjtjük az első adag bogáncsokat. este falu felfedezése, hintaszékek, tornácok és két széles utca. első üveg havana club.

 az túlzás, hogy most akkor az egész tartományt körbeírom. pinar del rio székhelyén, pinar del rioban és vinalesben jártunk. ez az a rész, ahonnan egyetlen fényképünk sincs. indulás reggelén nem volt hajlandó működni a gép és egészen a három nappal későbbi havannában visszaérkezésig nem is sikerült életet lehelni bele. pedig próbáltuk, sokszor-sokszor.

az egész úgy kezdődött, hogy havannai szállásadónk segítségével kitaláltuk, stoppolni fogunk. kibuszozás után ott támolygunk bizonytalanul az autópályán a felhajtó utáni árnyékban 20-30 más utazni vágyóval. rövid kérdés után kiderül, igen, ők is pinar fele. megnyugvás, hogy majd csak jön valami komolyabb, ha már ennyien várnak. iskolabusz beáll, nagy rohanás és elsőre rémület, hogy erre biza nem fogunk felférni. szerencse, hogy nagy felháborodásra duplaárat szedett a jegyszedője, így sokan prüszkölve vártak tovább. mi kipengetjük a 200 forintnyi peso-t és egészen kényelmesen utazunk 160 km-t autópályán. autópálya elsőre vicces és az út végéig megunhatatlan élményt nyújt szemben az unalmas német társaival szemben. majd ez megérdemel egy teljes posztot, jegyezzem meg.

pinar meghatározza az élmény, hogy második napunkat töltjük kubában. még nem tudjuk, hogyan kell szállást szerezni, sorban állni, még mindig csodálatos a sok hintaszék, lovaskocsi, a biciklis és a szmogot okádó 50-60 éves kocsi vagy épp csak úgy az a sok pasztell szín. vinales az igazi cél, de úgy döntönk, maradunk a tartomány székhelyén éjszakára és másnap tesszük meg azt a 30 km-t. szálláson (15 dollár) úgy döntünk, bevállaljuk a vacsorát, ami korainak bizonyult: még nem vagyunk eléggé kiéhezve az európai kajára, így a sült csirke, rizs, saláta még nem üt annyra: egy hét múlva már úgy epekedünk zöldség-gyümölcs után.

városban hallgatunk az utikönyvre és kipróbáljuk a coppelia fagyizót. itt még hagyjuk, hogy dollárban fizettessenek velünk - későbbi városokban rájövünk, hogy simán pesoban megy ez. üvegablak. van pár igazán megkapó épület, mint a természettudományi múzeum, amit épp felújítanak, de a kertjébe azért be lehet nézni. egyebek. leginkább még a hangulatot élvezzük és azt, hogy itt lehetünk. szokjuk a boltokat, mi hogy működik. hogy piacon nem csak érett ananászt lehet kapni, hanem zöldet is.

este kilenc körül már alvás van, mert hat a hat óra eltolódás otthonhoz képest. reggel korán kopognak az ablak alatt a lovak patái és a teherautók dugattyúi. kettő között kb. folyamatos pletykálás. isten hozott a kubai hétköznapokban. irány vinales.

az a nap úgy kezdődött, hogy kicsit sietősen, mert Nick ment valahová időre, mi meg tökültünk. de 11 körül már bantry pénteki piacán lődörögtünk. kirakodóvásár, mindennel. azt mondják, nyáron még több és több árus és választék, pedig így is volt mindenhol a főtér környékén asztal. a gameboy-t és mobilokat kirakó tizenévesektől kezdve, az ipari láncokon és láthatósági kabátokon és a kommersz banán zöldségesen át a legjobb bogyós-sajtos-humuszos és brownie-s kajastandokig minden. humuszt, pizzát és brownie szerű sütit veszünk. az a nagyon klasszikus piac, ami egy óceánparti öbölbeli kisváros napos október végifőterére pont odaillik. tök kellemes érzés akkor ott lenni, próbáld ki.

szkopjéban korán kelünk, mert Grizelda megy munkába, vagy iskolába előadást tartani vagy valami hasonló. nem nagy város ugye, csak hosszú, de szerencsére épp a keleti felén laktunk, úgyhogy nem is kell annyira vészesen sokat sétálni stoppolás felé. várni pedig még kevesebbet, öt percen belül van, hogy megáll nekünk a belgrádi rendszámú skoda.

új skoda, kiemelendő, octavia. egy idő után aztán arra is rájövünk, hogy beszél angolul a srác és igazából macedón, csak amottani cégnek dolgozik. süvitünk az autópályán az első elterelésig. fizetőkapus rendszer divik itt is, 70 km-es szakaszon két-három kapu. de egyiknél se kell többet fizetni 100 forintnyi dénárnál. aztán tovább száguldunk vele albán falvakon keresztül. mecset mindenhol, albán zászló sok helyütt és cirill kiirás nagyon alig. tetovo, gosztivar, aztán kicsevo után már inkább kolostorok. itt hegyek közt visz az út. ami a legmegdöbbentőbb, hogy akár bő fél órát is kocsikázunk - gyorsan ám - úgy, hogy egyetlen települést is látnánk. erdő mindenhol.

srácot dicsértem már, folytatom. szállást előre is úgy terveztünk, hogy majd leérünk a tóhoz, oszt figyeljük a néniket, hogy melyik a szimpi. ez úgy nézett ki, hogy ohrid váro bevezető útját ott állnak, mintha stoppolnának 15-20-an. táblát is tartanak néha, hogy room, v szobi v ilyesmi. szal nem nehéz, de azért srácunk ledumálta eggyel. hat euró fejenként, éjszakánként, amire azt mondják, hogy innen indulnak az árak. egyből ki is fizetünk három éjszakát. központtól csöppet kiesik, ez 5 perc sétát jelent, de akkor már teljesen bent vagy. amúgy meg egy kihúzható kanapé, ágy, bárszekrény (minek?), asztal, régi-régi bakelites rádió a berendezés, szóval korrekt.

korán értünk ugye le és még dél előtt szállásunk is volt, úgyhogy nagy a boldogság. már nem is rémlik, de csak lődörögtünk a kikötőben, város régi részén, piacon, ilyesmi. elsőre az jön le, hogy teljesen olyan, mint a tenger. tényleg rém tiszta, nagyon mélyre lelátni. hajókák jönnek, mennek, kikötő, sziklafalak. nem hullámzik, oké, de attól még lehetne öböl. aztán másodjára az jön le, hogy az óváros házai teljesen bolgár stilusúak. mecset itt is van, meg néha sapkás albánt is látni teázni, de ez már sokkal tisztábban macedón terület. templomból is van rengeteg, igazán hasonlitható a bolgár neszebárhoz.