ócska utazós

grúz-örmény határra pakisztáni útépítő mérnök és sofőrje visz, ahonnan ők vissza. guten tag grúzoktól, pecsét, pecsét és sziasztok. örmény határ sehol a láthatáron, az út visz tovább. távolban dereng valami bodegacsoport, csak reméljük, hogy nem az az örmény oldal. de. grúz oldal hatalmas, túzott európai stílusú határépületével szemben ez sokkal őszintébb: néhány bodega, sorompó, vizes szivacs az úton – fertőtlenítés. határőrök is barátságosak, elsőre azt hittem, kávéra hívnak be, de vízumozás következik. 3000 dram – (460 dram=1 euró --> kb. 1800 forint). további bodega a vizes szivacs előtt az állami higiéniai intézet, itt egy néni ír be a nagy füzetbe, majd újabb sorompó a bank előtt – ez a vám. vámosok is érdeklődnek, hogy mi újság, merről jöttünk, merre megyünk és segítsenek-e autót szerezni. így kapjuk meg a családod, aki gyumriig visz. gyumri örményország második legnagyobb városa, nekünk arra jó, hogy kapjunk egy marsrutkát jerevánba – este nyolc körül érkezünk meg.

szállásról még semmit nem tudunk, mármint couchsurfingről. wifi elsőre nem működik, netcafé segít ki. sms-sms és iráni usherral lesz randink fél órán belül a köztársaság téren. fagyi, sok ember, zenélő szökőkút, dugó és fények – lenyűgöző érzés egy hét aszfalt nélküli világ után. usher roppant aktív gyerek, rajtunk kívül első napon van még egy ukrán vendége, második napon három lengyelje és két észtje. viszont most épp két lakása, mert költözik. iránból keresztényként menekült el a baráti örményországba. innen tovább németországba vagy angliába a terv. viszont maga a srác nagyon amerikai –ahogy beszél, ahogy barátságos, ahogy lazán ingben van öltözve és ahogy másnap kék öltönyben jön üzleti találkozóról.

hillary clinton a városban.

dög meleg van. 40 fok felettieket mondanak, hallottam 42-t, 46-ot is. első éjszaka utáni nap sétálgatunk, teszteljük a várost, kevesebb sikerrel. a minden sarkon csobogó kutak ellenére nyoma sincs az előző esti tömegnek. egyedül a köztéren kell sorba állni, a múzeum sarkában. ez a legjobb hely a városban. parkról parkra próbáljuk túlélni a kánikulát és nem hazamenni, mert ott még melegebb van. sokat segít a nagyszerű sárgabarack, ami sajnos a tavaszi fagyok miatt igen drága (1,8-2 euró kilója). egyetlen mecset van jerevánban, azt megnézzük persze, kék. iráni pénzből felújított, szépséges.

paradicsom-uborka saláta reggel, kenyérrel, sajttal és szgussonkás teával erősen feltölt a második napra. előre kitaktikázzuk magunkat, hogy a genocídiumos múzeum után felslisszanunk a karabakhi konzulátusra vízumért majd leereszkedünk a nemzeti múzeumba. örmény népírtás múzeuma (1915 körültől, törökök által, ilyesmi) fent egy hegy tetején, kicsit szovjet stílusú emlékművel és légkondis föld alatti kiállítással.  tök megéri, csak auschwitz-cal tudom összehasonlítani, mégis teljesen más. ez egy kiállítás, az egy hely. rengeteg korabeli levél, tudósítás, aminek feladata, hogy igazolja, igenis megtörtént – mert máig a világ országai közül csak 11 ismerte el a tényt, hogy a törökök nem csak átköltöztették az örményeket (a sivatagba), hanem módszeresen írtották is őket.

karabakhi konzulátusra kijutni nem egyszerű, főleg ha a sofőr elfelejti, hogy megkértem, szóljon már, ha arrafele járunk. előtte még ugye fénykép és pénzváltás is szükséges. képviseleten barátságosak, meg kell mondani előre, hova akarunk menni, mit akarunk meglátogatni és ehhez szívesen adnak tippeket is. 3000 dram (1800 forint) ez is, mint az örmény, ami kevesebb, mint a lonely planet mond. ráadásul nem öt napra érvényes, hanem 21, nagyszerű. nemzeti múzeumhoz ötre érünk vissza, pontosan harangoznak. belépés negyed hatig, ámde a mogorva néni nagyon nem akar minket és a francia párt beengedni. franciák feladják, mi rámenősebbek vagyunk, be is engednek kis győzködéssel. diákjeggyel. végig olyan érzés, mintha utánunk a vízözön, teremőrök kapcsolják a villanyt, amint kilépünk a teremből.  hiába, vár az onoka otthon. node azért szép múzeum, klasszik köcsögökkel, ezeréves szekerekkel, szőnyegekkel, miegymás. genocídiumossal van átfedés, ugyanazok a képek néhol itt is feltűnnek a végén.

hello usher, hello lengyelek, majd sör és hello észtek és hello mindenféle sok ember. opera körüli teraszos helyek egyikén kóstoljuk a joghurtlevest (tarator nyilván jobb) és várják a többiek a meccset. kiugrunk vidámparkba a cascade tetejére óriáskerekezni és egy szomszéd utcabeli autentikusabb kajáldába, mert az észtek szelet húsa és sültkrumplija nem annyira vonzó. örmény pizza. fáradtság, alvás.

már jerevánban, a sanyo hűtőszekrény bűgó hangja mellett. de inkább calkáról. kicsit félve indulok neki ennek a posztnak, mert igazán sokat szeretnék visszaadni a településből. majd egy hetet laktunk calkában.
méreteiről annyit, hogy város. várossá váláshoz 20 000 fős lakosság kell grúziában, tehát valaha volt ekkora. ma sacc három házból kettő üresen áll, szóval nagyobb falusi forgalma van a főutcának, az ulica arisztoteljának – mert görög. kino szpartak zárva 10-15 éve, kiégett könyvtár, ilyesmik az egykori szovjet dics maradványai. sztálin és lenin szobornak csak a talapzata, de az azért megvan. főutcán jegenyesor, egészen erdőnek mondható, ha épp szalonikihez akarom hasonlítani. iskola büszke és hatalmas épülete már mellékutcában, mintúgy a vadiúj rendőrségi és bírósági épület - kerítésén belül tehenek legelnek. cirill telefonkönyv még kategóriákba szedi a kereskedelmi egységeket (egyes, kettes, négyes üzlet, stb.), de a kapitalizmussal és a nyitott határokkal nyomát se lelni már olyanoknak, hogy gyermekruha- vagy bútorbolt.

legjobb hely a városban l családja birtokolta rodnik „calka” kocsma-étterem-bodega. valamikor régen, a városon átvezető főút és az ulica arisztotelja találkozásánál felállított rakéta bodegából kiindulva számos ilyen-olyan kunyhó szerű épületet kitermelő, patakra épült útmenti kajálda ma a város legmenőbb étterme. izolált kis kunyhók a helyi igényeknek megfelelően alakultak, hogy a csoportos grúzok, örmények, azeriek, görögök, stb. maguk lehessenek. van pl olyan, ami mellé be tudnak állítani kocsival és szólhat a zene a letekert ablakon keresztül. azeriek szoktak olyat csinálni állítólag, hogy beülnek, esznek isznak, majd ami megmarad, szépen megkérve becsomagoltatják a kocsiban várakozó asszonyoknak. számunkra a hely egy második szálláshely, itt töltünk sok-sok időt és tömnek tele mindenféle kajával.

eredetileg batumi után északnak mentünk volna a vadregényes svanetibe, de betegség miatt a könnyebb utat választottuk és hagytuk a 6-7 órás marsrutkázást július végére. calkai első napokban próbálkozunk túrázással a környéken – egészen sok sikerrel. egészen könnyű boldoggá tenni az európait olyan terepen, ahol maga a település is jóval magyarország legmagasabb pontja felett fekszik. elsőre l erdejét másszuk meg a legközelebb fekvő falu fele. hegytetőn templom, fa. szomszéd falu örmény, szélén örmény templom, kanyon, kanyon mélyén folyó, szemben vízesés. első ámulat, hogy milyen helyek léteznek, amikről a lonely planet még említést se tesz. tehenek, cowboyok, palackozott limonádé. aztán van, hogy elvisszük a nivát és a tó partján kalandozunk, és elkanyargunk a 10-15 kilométerrel odébb fekvő vízerőműhöz és nagyon szovjet kiszolgálószemélyzetnek épült környezetéhez (half life, eskü). hazafele persze ránk sötétedik. elakadt zsiguli állja el az utat, ami később kifejtett okokból egészen szűk. jön hapsi, hogy szalam, vagy valami hasonló török köszönés. - privet, mondjad oroszul.  – ah, eta vu. – és ezzel visszamegy a kocsihoz. persze megtoljuk, hogy menjen már az útból. be is indul, ám a miénk persze nem akar. aztán jönnek további ladák és segítőkész grúzok, örmények vagy ilyesmi és minden rendben. harmadik nagy látványosság a környéken számunkra a calka víztározó calka fölötti tava. sétával elérhető, ám mászást igényel. rókákat látni környéken, erdő, dombtető és mindemögött vízfelszín, amin tigrismintát formáz a felhőkön keresztülsütő nap. hegytetőn hideg van, mert fúj a szél, az ég folyamatosan dörög, de ezt már megszoktuk – nagyjából minden nap van dörgés, de az eső valamelyik csúcs mögött marad. tavon túl látjuk is, hogy az egyik falu széle esőbe borul.

öt vagy hat nap után indulunk tovább jereván felé. inkább kikapcsolódás volt ez, mint hátizsákos túrázás. nehéz is volt az első napokban átkapcsolni erre az üzemmódra, ám később annyira sikerült, hogy maradnék még. nézni az este hazatérő teheneket a kapu előtt lévő padról, várni a heti kétszer megnyitott vizet, vagy az esti áramot. vasárnap indulunk annak ellenére, hogy ez ugye stoppolásból nem a legjobb. viszont a rodnik mellett piac van, mindenféle. persze zöldség-gyümöcs is, de azt be lehet szerezni a szomszédtól is bármikor, viszont az örmény fagyit azt nem.

már calkát elhagyva tapasztaljuk meg igazán a szezon fő témáját, az útépítést. amerikai pénzből – orosz faktor ellen, persze - batumiból egészen az örmény határig új út épül, tbiliszi leágazással, calkán keresztül. azeri és török cégek kivitelezésével, pakisztáni és iráni mérnökökkel – már akikről stoppolás közben tudomást szerzünk. földút mindenhol, egy héten keresztül nem látunk aszfaltot, 15-20 kilométer per óra az átlag sebesség, ám néhol kint van az ötös tábla is. hetven kilométer nagyjából fél nap volt stoppal. és gyorsabbak voltunk bárminél, marsrutka nem előzött le. innen viszont már száguldunk a batumi-jereván úton.