számunkra is, mint a legtöbb nyugati turista számára, kazbegi egy kétéjszakás kiruccanás tbilisziből. elsőre betegség miatt nem jön össze, de másnap már felkapunk a marsrutkára és három óra múlva már kaukázusban rendesen. olyan fasza hegyek között, amikről a hegyi (ha ha) karabakh csak álmodni tud. kazbegi igazából stepanstminda, mármint a város hivatalos neve. ezen túl a hegycsúcs és a róla elnevezett sör fut még ilyen néven.
borús idő, csak a meredek lábak látszanak. völgyben vagyunk, északnak 15 km-re oroszország, keletre és nyugatra 4-5000 méteres csúcsok. bejött a hely tolsztojnak is. határ állítólag zárva van, az ukránok azonban tudhatnak valamit, mert néha elhúz egy-egy kamion, ami arra vall, őket átengedik. van pár orosz rendszámú zsiga is. első tipp az volt, hogy még a háború előttről maradtak itt, de aztán látunk pár suvot is. túl késő van már ahhoz, hogy elstoppoljunk a határra, pedig van ot valami bástya is. marad a rejtély. egy sétára futja már csak az irányban a képtelen hangerővel zúgó, szürkés-saras folyó mentén. még azért a helyi múzeumba is beugrunk, amit hiába kiabálunk, sikerül megúszni ingyen. nem is igazán ér többet, kaukázusi meleg ruhák és régi fényképek alex kazbegi életéből.
szállás könnyen megy. mindenki - MINDENKI - ad ki itt szobát, de c tbilisziből elárulta, hogy van itt egy hostel is, 2,5 vagy 5 euró, már nem emlékszem. tele cseh és lengyel matricával, amolyan kulcsos ház, mert csajszi csak napközben van itt. prosztó, emeletes vaságyak, hatágyas szobában. annyira prosztó, hogy miután kiderül, miénk az egész szoba, lerámoljuk ezeket a földre és 3-3 matracon alszunk a szoba közepén.
a program másnapra a kommersz lonely planet séta a gleccserhez. elsőre a kolostorhoz kell felmászni, ahova még erdőben visz fel az út. ez kb egy-másfél óra. hajtűkanyaros suv utat gyalog le lehet vágni, de a végére már úgyis elfáradsz és egyszerűbb körbe. vagy épp csúszik. fönt aztán izraeli bicósok a meglepetés, hogy ők feltekertek. fúj a szél és hideg van, ami tbiliszi kánikulája után meglepő. alakulhatott volna úgy is, hogy épp egy csöppel jobban szemerkél az eső és akkor ott adom fel, hogy két pulóver helyett miért nincs vízhatlan széldzsekim. répa tízóraira. innen hegynek tovább. még mindig borús, nem látjuk a csúcsot, de visszafelé már kiderül és igenis sokaknak már itt elállhat a lélegzetük. nekünk várni kell még három órát, míg felérünk egy gerincre, ahonnan a délutáni derültségben már elő-elő bukkan a kazbegi. és hát váó, itt jön az, hogy muszáj tovább menni, majd legfeljebb visszafele nagy rohanás lesz, hogy ránk ne sötétedjen. felvillan előbb utóbb a gleccser is, amit meg akarsz fogni, nyalni, ugrálni rajta. az aljában persze morajlik ugyanaz a szürke, hangos, zavaros víz, amivel lent a völgyben is találkoztunk, szóval érzed, hogy ez azért mégsem játék. sátras hegymászókat irigyen elhagyva, vizet forrásból feltankolva egészen addig mászunk, míg olyanná nem válik a táj, mint amit a spirit meg az opportunity fényképezett odaát. csúszik is be a törmelék, kő, sóder szerű anyag a nem magasszárú cipőmbe, mert itt már meredek rendesen. egészen ott vagyunk a gleccser mellett, itt olvad mellettünk és zúg le. rövid lélegzetvisszafojtás és rohanás vissza. majd hat óra volt feljönni ide.
lefele napsütésben rácsodálkozás ugyanarra a lehetetlen vidékre, amit már egyszer láttunk. csak épp most az eddig hátunk mögött lévőt nézhetjük. tehenek az útban, még a kolostor előtt. szabad a fényképezkedés velük, nyugalom van. virágok minden színben a réten, sas felettünk.
lent a városban az előző este tanulságából okulva amint visszaérünk beülünk egy levesre meg egy pár khinkalira. teheneket épp terelik haza, látványosság. utcán a hosteles csaj is megfej minket, merthogy még nem fizettünk és nehogy lelépjünk. hiába, ez kommersz terület. matrac a földre és alvás, másnap stopp vissza tbiliszibe.
kicsit félős, mert azért nem egy könnyű útvonal. forgalom csekély, mégiscsak egy zsákutca. marsrutka van bőven a turisták miatt, de azt nem ér stoppolni. másé a sztori, hogy ugyanitt sikerült egy kamionoshoz beszállni, ámde egy idő után ott kellett hagyni őt, mert mindennemű próbálkozás ellenére sem akart a szerelvény felmászni egy hegyre. másodikra mi már szerencsésen egy pickup mitsubishit kapunk, aki épp perfect görög, ami kényelem és komfort. útközben megállunk ananuriban, ez is az indoka, hogy miért nem raktuk fel a kényelmes seggünket egy marsrutkára. kolostor, körötte vár, előtte tó. mesterséges tó, forog az agy, milyen lehetett a vidék tó nélkül. nem rossz hely, főleg hogy közvetlen az út mellett van. lehet toronyba felmászni, hülye hídon fekvő és tóban álló teheneket nézni. tovább stopp, tervbe volt még véve mtskheta az úton tbiliszi fele, de ha már a sofőr úgyis megy tovább, akkor mennyivel kevésbé fárasztó hegymászás után hazamenni egy teára, mint városnézni szemerkélő esőben. ilyen hegyek láttán grúziába még úgyis vissza kell jönni.
