ócska utazós

cienfuegosból busszal jutunk santa clarába. oké, 70 km, de akkor is, csoda kényelmes. busszal az amarilloig, ahol dobunk két kör kockát és már ott is az amszterdami busz. a szépséghiba csak ott van, hogy az santa clara külvárosában tesz le, egy ilyen lakóteleppel kevert kertesházas részen. begyolgálst megszépíthettük volna azzal, hogy megnézzük az útba eső che guevara emlékművet/sírt, de nem. ez már csak akkor jutott eszünkbe, mikor lecuccolás után kinézzük a térképen és lélé, hát erre jöttünk mi be.

a szállás viccesre sikeredett, de ezt már írtam.

santa clara amúgy nem izgalmas. nem egy rossz város, a che síron kívül semmi különös, ami nem lenne meg más városban. nekünk sikerült még egy nagyszerű helyet találnunk, ahol van sültkrumpli és piritós, méghozzá vajjal. vajat sehol máshol nem ettünk kubában. van még a főtér fáin rengeteg seregély és éneklős esti mise egy kiesőbb templomban. találtunk hosszú falra karikatúrákat festő karikaturistákat. csupa amerika-kapitalizmus-háború ellenes 4-5 méteres színes képek. egyik festővel még beszélgetni is lehet. olyan furcsa, eddig alig beszélgettünk emberekkel. nehéz leküzdeni azt, hogy a turista=pénz.

és majd elfelejtem: kuba legjobb szórakozóhelye. romkocsma jellegű, zenés bár, tömeggel. éjfél körül vagy még aztán érkezünk és nagy kár, hogy csak egyig tartott a buli: ekkor mindenkit kiküldtek és bezárt a hely. ja, és trafó bár, tele (nagyon) nőknek öltözött, magassarkúban tipegő férfiakkal és egyéb látványoságokkal. emlékezetes még a wc, mely igazából csak úgy rá van téve a lukra. ez abból látszik, hogy folyik ki az illesztésnél. fogyott a rum.

képek.

 kezdeném szokás szerint az odajutással. ez már nehezebben ment, mint pinar del rioba. leginkább a havannából kijutás volt a problémás, beletartott egy nyüglődésbe és egy délelőttbe. azért az feldobott mindenkit, mikor a hetesbuszt megcsufolóan alázva tömött cb jelzésű buszra felszáll egy tenyérnyi kis kartonlapon három kupakot egyensúlyozó ipse. persze, hogy itt a piros, vér komolyan, pénzben. ezzel már amarillohoz is érünk, ami ugye már azt jelenti, hogy csak várni kell és előbb utóbb el fog minket vinni valami. várunk, várunk sokat. pajtizunk. ami végül bő 200km-nyire röpít minket az a három hét egyik legemlékezetesebb kamionja. teherautó igazából naagy-naaagy platóval és fenti kéménnyel. borzasztóan zajos és kormos utazás, ami még nem is visz a célig. az utolsó 70 km-t 10 dollárért (az ajánlat 20-ról indult) utazzuk valami cadillacben. hárman elöl, négyen hátul cukorföldek mentén, naplementében.

szálláskeresős kínok kezdődnek, amikor kiderül, hogy vidéken igazán nem akarja senki, hogy egy szobában hárman aludjanak. bő másfél óra és séta-séta-séta mire mindenkinek lesz szállása. többiek biztosan sokat mesélnének még a riksás boxolóról, aki kísérgette őket, de én nem. nagy a boldogság a fárasztó melegben havannai kavargás és kormos stoppolás után. este 11 körül végre bedobunk egy tojásos szendvicset és kikiáltjuk a helyet a cienfuegosi törzshelnyek, amely címet büszkén meg is tart mind a három napra. legdrágább kaja 3,75 peso (40 forint), sör 18 peso. egész napi táplálkozást pótoljuk, sök kört rendelünk, sörrel és úgy hagyunk itt 130 körüli összeget. meg kell még néznünk a tengert - még nem is láttuk, hejj - de meghatározóbb élmény marad a pók. az utcán, csak úgy. olyan igaz szőrös, ami akkora, mint egy tenyér.

a fáradságos előző napért cserébe másnap muszáj strandolnunk. előtte még csöpp városnézés, hogy a legmelegebben érjünk ki a napra. viszünk piacról ananász, hogy menők legyünk. aztán a buszpályaudvaron menőzünk vele, mert mire odaérünk (1 körül) a következő busz 2 óra múlva van. ananász után 8 dollárért elvisz a hapsi, aki annakelőtte úgy jött oda hogy 10-ért elvisz, de annál alább semmiképpen nem megy. a busz amúgy egy dollár valamennyi lett volna.