majd két hét utazgatás után furcsa az, hogy egyedül megyek valahova. m-ot otthagytam a szállodában és még délelőtt sétáltam egy jót fes-ben az északnyugatra vivő út fele stopphelyre. egész marokkó alatt viszonylag keveset stoppoltunk, ezen az arányon szerettem volna magam számára valamit javítani. első kocsi egy vw golf megtömve négy sráccal és rengeteg cuccal. alig hittem, hogy beférek, de mégis elvisznek a chefchaoueni leágazásig. itt a szokásos kietlenség, valami bolt és császkáló emberek. fél óra-óra várakozás, majd jön a busz, ami chefchaouenbe megy, én meg gyenge vagyok ottmaradni. átszállós járat, de van csatlakozása valahol nem tom hol. mégis egészen lassú, de azért még világosban odaérek a rif-hegység, a víz és a hasis fővárosába. két héttel ezelőtt még azon pörögtem, hogy az atlasz havas csúcsainak lábánál a sivatagban fogunk kalandozni viszont ekkor rádobbenek, hogy az óceáni-európai táj találkozása a sziklás riffel magasan lepipálja a kietlen, zord déli hegyeket. még toszkánát is üti, zöld dombos, tavas élmény.
buszról leszáll, egyből támad a keselyű, hogy hotel, hotel. mondom oké, de nincs pénzem. persze ez lesz az első és utolsó város, ahol az ilyen turistaletámadók a letámadottól kérnek baksist és nem a szállodától kapják a jutalékot. spúr vagyok, megmondtam jól, hogy nincs pénzem. a hely, ahová elvisz ugyanakkor egészen csodás hostel szerű dolog. pension soukia (ja, mert itt már minden spanyol a tortillától a calle-kig). egy írrel kerülök egy szobába, vannak még alter spanyolok és egy amerikai srác, aki két hete tanyázik itt és szív. mindenki szív és pamut dolgokat kötöget. kiismerhetetlenül zegzugos épületben nem sikerült rájönnöm, hogy hány szint lehet: kb 6-7, de az egész nem magasabb, mint egy 2-3 emelet magas európai épület. terasz persze, és csodás. körbe minden ház, terasz, ablak, tető, sikátor kék, egyik irányba mögöttünk a sziklás hegy, minek csúcsa felhőben, előttünk pedig a völgy, ami szintúgy felőben. hát skacok, sajnálhatjátok, hogy hatunk közül egyedül én jutottam el ide.
séta gyorsan mielőtt még besötétedik, hogy lőjek pár képet az anyunak a sok kékségről. főtéren át, csöpp kis sikátorokon keresztül sréhen felfele, mert ott sejt valami izgalmat a lelkem. a medina szélén vízcsobogó, már majdnem vízesés, további sziklák és kiránduló ösvény - oh, hogy maradnék én is két hetet - és fényképező turisták. itt kezd cseperegni az eső, de nem vészes. próbálok még felfele menni, de arra valami várfalon és random kecskéken kívül csak a sziklák vannak, hegy és felhők.
muszáj itt valamit vennem. pénzem van még elég, szuvenírre szántam eleget. mert marokkóban vásárolni jó, sok a cucc, olcsó és színes, kézműves termék. pamut kötött pulcsit nézek ki, amire bácsi rámondja, hogy 100 (10 euró). pacsit bele, de azért még megyek egy kört, hogy ne legyen annyira mégse elhamarkodott, de végül így három hónap után sem bántam meg és most is épp k szobatársam használja antidepresszáns bújós sorozatnézős pulcsiként.
esti program a meccs, tehát minden kihalt. teázom, és élvezem, hogy az utcákon senki le nem szólít. ekkor érzem, hogy egyedül utazom. haza hostelbe, valami mocorog bennem, hideg ráz, de reggelre elmúlik. eső ébreszt, úgyhogy busz mellett döntök. vár tangier és az utolsó marokkói éjszaka.
