északi túrázás után már kezd elég lenni a karabakhból. van még látnivaló délen is, kolostorok, miegymás és még a vízumba is írtunk bele, szóval engedélyünk az lenne. de nem, nekünk igazi örményország kell és grúz hegyek.
búcsúzásképp még agdamot beterveztük, mert igazán nem érezzük lehetetlennek a fővárostól 30, shushitól 45 kilométerre lévő romváros megtekintését. marsrutka ami stepanakertbe megy teli, így stoppal próbálunk lejutni. taxi áll meg és cselesen be is szállunk a két fickó mögé. náluk érdeklődünk, hogy esetleg, netalán szerintük hogy lehet odajutni. perszehogy elvisznek, egész jó áron (8 000-ért kettőnket, szemben a finn srác 10 000-es fuvarával). útközben kiderül, hogy fivérek, örmények, de a szüleik agdamban legeltetnek állatokat. beszédesebb srác karabahi nemzeti válogatott edzője volt, amíg létezett ilyen. a pénzhiány miatti feloszlás után döntött úgy, hogy munkahelyi kötődés alapján neki jár az agdami focipálya és a szülei eztán kezdtek ott állatokat legeltetni. vele beszélünk a legtöbbet a háborúról és a konfliktus megoldási lehetőségeiről. elég pesszimista, simán belelát még egy háborús összetűzést a jövőbe.
aztán feltűnik egy temető a sárga füves pusztán. lassan jönnek a romos házak is, először valami külváros jelleg, aztán már több a törmelék, talán emeletek is lehettek errefele egykor. az út nem feltűnően rossz, de azért kátyúkat kerülgetni kell. látunk egy-két fületlen-farkatlan kutyát, majd valami útszéli kéregetőt. nem nagyon jöttem rá, ő mit csinál erre, de a srácok mindenesetre adnak neki egy szál cigit. még két embert látunk, mindketten valami toligával jönnek erről és mennek arra. elmúlt húsz évben nyilván a nagyját már elhordták annak, ami a város két hét alatti lerombolása után megmaradt, de azért egy tucat helybéli még mindig megél a vasgyűjtésből, egyéb bontott anyagból.
kátyús utaknak is köszönhető, de legalább 10-15 perc, míg a város széléről beérünk a központba. áll még egy pár magasabb fal, ami valaha a szovjet sztálinista hivatalok részei lehettek, de tisztán látszik: ezeket a házakat nem elhagyták, hanem lerombolták, szétlőtték, megbombázták. legnagyobb kockázat az erre járó turistáknak a katonai ellenőrzőpont. mi odaköszönünk nekik, ők ránk se néznek. csodálatosan szerencsések vagyunk a taxis srácokkal, hogy helyben ismerősöket sikerült lestoppolni.
szemerkélő esőben szállunk ki a fehér kockaladából az egyedüli álló épület előtt. mecset. be nem lehet menni, le van zárva, mert az arab világ panaszkodott nemzetközileg, hogy tehénszaros a szent épületük mert az örmények itt legeltetik az állataikat. minaretbe felmászni alap. igazán megdöbbentő felülről egy hajdan 150-200 ezres város romjait látni. még karabah előtt azt gondoltam, hogy minek kockáztatni, bonyolítani, romokat bárhol látni. ez teljesen más érzés.
mecset után még elmegyünk a focipályához. madmaxes kapubejáró után hasonló stílusú udvar. mindenféle vasból hegesztett, drótozott fedél alá ülünk be anyukával és apukával meginni egy kávét. kutyák, csirkék köröttünk. alább képen látható csücskös íves épületek is valami muzulmán dolog lehetett, és az internet csodája, hogy találtam róla egy háború előtti képet. cukros kávé és búcsú agdamtól, kocsikázás vissza shushiba, csomagokat hátra és irány visszafele, nyugatra.
az egész karabahi háborúról több helyen beleolvastam de waal black garden c. könyvébe, az nagyon jónak tűnik. magyarországon sajnos még nem találkoztam vele. én a térképekért is odavagyok, itt is ajánlom a google maps-et. további képek indafotón.
