az idei szezon, már mindjárt. google maps már van tervekről. időjárás nyilván nagyszerű lesz. az a baj, hogy olyan helyek ezek, ahol egyenként simán eltöltenék 1-2 hetet, nemhogy összesen hét nap az egészre. majd egyszer, ha felnőtt leszek és sok időm lesz. és akkor még a környékről nem is szóltunk, az olimpuszra is felmenni, le halkidikire, vagy kicsit jobban be a rodopéba.
talán elmúlt félévem egyetlen igazi külföldi utazása. talán elkövetkező félévem egyetlen igazi külföldi utazása. úgy jött, hogy itt bulgáriában szünet van január 10-ig. se én, se az ünnepekre ittmaradt erasmusosok nem tudnak a seggükön ülni, ígyhát irány dél. szereplők velem együtt négyen vannak, sz és i lengyelek, e holland. első lépés a veliko tarnovo-melnik 400 km lestoppolása párokban. stoppoló versenynek azért nincs nagyon értelme, mert bár a két pár tökéletes rajtfelállás lenne, de i egyedüli lányként egyértelműen mindig a gaőztes csapatban szerepel. ahhoz képest, hogy szófián tömegközlekedéssel kell átjutni, egészen korrekt idő alatt lejutunk bulgária legkisebb városába.
homokpiramisok melnik mögött.
melnik kedves hely. kevésbé látványosat vártam, több ház, nagyobbak, szebbek, érdekesebb elrendezés, a környező piramishegyek magasabbak mint elképzeltem. emellé abszolút sajnálatossá teszi a tényt, hogy eddig nem jártam arra, hogy 10 leváért (5 euró) van szállás, 4 leva egy liter házibor (menő bortermő vidék, churchill kedvence), 1 leva egy deci házirakija (különösen értékelendő úgy, ha 15 km-re van egy olyan ország, ahol helyen 5 euró a sör korsója). lökött utitársak ezt nem értékelik, teáznak és palacsintáznak a helyen, ahol még zenét is választhatunk. van minden, szerb, görög, bolgár? másnap napsütésre ébredünk egészen korán, hogy lássunk is, utazhassunk is tovább szalonikibe. hegyek körbe lenyűgözőek, mind a piramis szerűek, mint az eggyel távolabbi pirin hegység havas 3000 métert ostromló csúcsai. felmászunk romos helytartói házhoz, barátságos bertnáthegyieket próbálunk lerázni.
szalonikibe azért megyek, hogy lássam a többiek arcán a csalódottságot. merthogy ugye mekkora egy betondzsungel a belváros, mennyire híján van a parkoknak és mennyire semmilyen a tengerpart. couchsurfingelünk, nagyon kedves lánynál és bátyjánál. azon a környéken laknak, ami a legjobb a városban: barcelonához hasonlóan megamardt itt is egy kisebb régi rész a belvároson belül. annyira nem középkori, de mégis girbegurba és a domboldal is ad egy pozitív hangulatot neki. vasilis este körbevisz egy sétára a környéken, várfal, ilyesmi. sör. szalonikiben az a jó, amit nehéz észrevenni 1-2 napos látogatás alatt. hogy gyűjtőhely, európa kapuja. egész balkán sereglik le oda, bolgárok, macedónok, albánok. munkáért, reptérért, tanulni, bulizni, ikeázni. keletről törökországon keresztül ez a legnépszerűbb sengen határ az illegális bevándorlóknak (eu-ba érkezők 80%-a görögországon keresztül jön!). az afrikai fekete napszemüveg, nike sportcipő és telefon aksi árusok az utcán egészen új jelenség. korábban valami görög rokonsággal, kapcsolattal rendelkező ex-szovjet (grúz, örmény, kazah) és törökországi pereputtyok jöttek.
terv az volt, hogy reggeli fél kilences busszal megyünk tovább meteorákhoz. deles buszra sikerül felkapnunk. 20 euró, ami a legdrágább költekezés az egész út során és még azt se kapjuk cserébe, hogy hiphopp megérkezünk, át kell szállni.
naplemente kastrakiban.
a hely ugyanakkor csodálatos. 16 fokban és napsütésben méginkább. kalampaka a fővárosa a látványosságnak, szállást mi a szomszédos kastrakiban foglaltunk, mert olcsóbb volt, közelebb van a kolostorokhoz és sokkal meghittebb. sydney hotel, mert ausztrál a tulaj. egészen korrekt hely, 55 euró a négyfős erkélyes szoba, amihez reggelit is kapunk. még egy lonely planet turkish phrasebookot is lenyúlok az ottfelejtett könyvek közül. délután-este még mászunk egyet sziklák tövében, találunk barlang lakot, de arra már nem futja világosban, hogy hasadékon át lemerészkedjünk kalampakába. tavernázás. görögországban alapvetően eszméletlenül jó a kaja. lökött utitársak nem boroznak, nem kacérkodnak, sültkrumpli-kóla kombót tolnak. e volt bátor, bevállalt egy tzatzikit (amiről nem tudta, hogy micsoda!). szerencsémre, mert ő a joghurtot csak édesen eszi, nyertem egy tzatzikit a kommersz szuvlaki-saláta menümhöz. csodálatos hely igazából, egészen olyan, mint vamvakiában volt akkor régen.
reggelinél a hotelben tovább ámulok e-en, magyarokat megszégyenítő módon bír minél többet enni, mert ingyen van. oké, nekem is jól esik, hogy a 13,5 euróban benne van a reggeli sonkás-sajtos, marmaládos szendvics, tojással és teával, de azért mégis mégis. inkább veszek nagyszerű kenyeret péknél egy euróért (a családias kastraki további előnyei). és irány fel, kolostorokba. kocsival lenne a legjobb körbenézni, mert a girbegurba utak közt apró kilátókkal tarkított lélegzetelállító tájon gyalog fél-egy órás távolságok vannak a kolostorok között. stopp a második opció, a mi opciónk és szerencsére felfele kutyagolva 4-en is beférünk az első kis renault-s hapsi mellé, aki a legtetejére, a metamorphoseos kolostorhoz. ezt meg is nézzük belülről, majd lefele indulás: varlaam és roussanou kolostorok. újabb stopp ismét kicsit fel az agia triadához. szuper, 4-5 óra mászkálás után lassan indulni kéne hazafele.
metamorphoseos.
vannak méretek.
az utitársak: sz, i és e.
hegyek mindenhol.
hotelbe vissza, cucc felkapás és újra szétválás. ezennel én kapom párnak i-t, mint a stoppgyőzelem garanciáját. kalampakából rögvest fel is kap egy házaspár suv-val és visz az északi autópályára. karácsony óta kirándulnak észak-görögország szerte, amire roppant irigy tuduk lenni. autópálya rengeteg alagúttal (670 km-éből 99 alagút) és egyetlen benzinkúttal. itt ki is ugrunk az adott kocsiból, mert valami ösztön azt súgja. két bolgár kocsi is áll bent, így kapunk fuvart keresztül szalonikin, haza, blagoevgradig. teljesen nyilvánvaló, hogy bulgáriának otthon érzése van. nyelvet értem, utakat, városokat ismerem. maradék 100 km szófiáig már nem jelent gondot sötétben sem. majd 600 km-t sikerült stoppolni szűk hét óra alatt olyan utakon, aminek alig negyede autópálya. autóbusz, tarnovo, taxi és éjjel kettőkor már zuhanyzom is. (másik csapat bénázott, délnek ment kamapkából, vonatozott szalonikibe, vonatozott szófiába.)
hazaértem. lefürödtem, kimostam minden testnyílásom (kétszer), megnéztem egy sorozatot és aludtam végre a saját ágyamban. most kicsit érzek erőt további beszámolásra, szóval nagorno karabah.
tatevben ébredés korán, mert reggel nyolc-kilenc körül van egy marsrutka vissza gorisba. valami szovjet minibusz, de szerencsére van hely rajta bőven. 20 hajtű lefelé, és még az út felénél sem vagyunk. finn srác a rajtunk kívüli európai a buszon, azerbajdzsánból utazik brazília felé. volt már karabahban, agdamot is megjárta, 10 000 dramba került neki taxival. itt jön meg határozottan a kedvem a városhoz. gorisban előző napi jófej hosteles néninél felkapjuk a cumókat és mivel épp mennek vendégeskedni, elvisznek kocsival a főútig.
napi stoppot egy meglepetésel kezdjük, uaz dzsippes hapsi, aki felvesz, egy szót nem tud oroszul. majd két hónap alatt ő az egyetlen, aki a davajon kívül semmit, de semmit nem tud. benzinkútig. innen újszerű lada nivában utazunk öten, cuccok és egy ventillátor az ölemben. velük lépjük át a határt is, amit először csak egy tábla jelöl, majd kb 10 kilométerrel odébb, az első településnél egy checkpoint is. a falu/város tökéletes bemutatkozása a kvázi országnak: hegyoldalból nagyszerűen látni, hogy 20 éve kb háromszor ekkora lehetett a lakossága -házmaradványok mindenfelé. még egy fuvarra szükségünk van shushiig, egymentőautó áll meg hamar, ám a két srác a halo trust aknaszedője. az út minősége kitűnő, eddigi legjobb az m3-as óta. propaganda, nyilván, örmények nyomják nagyon, hogy karabah gazdasága menjen valamennyire, nem csak állami szinten, de a diaszpóra sikeresebbjei is tolják a pénzt. ez nagyon egyszerűen úgy jelenik meg, hogy útmenti táblákon jelölik, kinek a pénzéből épült az adott szakasz. a kátyómentes út ellenére felfordul a gyomrom és miután shushiban kiszállunk, kell egy 5-10 perc ücsörgés, amíg a szerpentinezés után helyreáll a rend.
bármennyire is hihetetlen, hospitalityclubbal lakunk. azóta másfél hónapon keresztül abban a büszke hitben éltem, hogy az ország egyetlen hc-sénél aludtunk, de most látom, hogy vannak még eldugva ketten mások is. armen a srác, marseille-i örmény és karabahban találta meg azt, amiért érdemes valahol letelepedni. feleséget is szerzett magának, igazi örményt, kolozsvár mellől, szamosújvárról. kriszta - igen, nekem is fura a világ végén magyarul beszélni - és armen kb. fél éve találkoztak az interneten. szövődött a szerelem, jött a házasság ötlete is, majd találkoztak, és 2010. júliusában egybekeltek. és a lagzi épp ekkor, vasárnap történt. a történet szereplői még laci, a szintén szamosújvári örmény, aki jerevánban tanul és robi, a szentendrei fotós.
shushit felfedezzük már az első nap, kriszta körbevezet. wikipédia szerint a háború előtt 98%-ban azeri 20 ezres városból nem nehéz kikövetkeztetni, mennyi maradt meg. találtam pár archív képet (1, 2, 3, 4, 5 és 6 és egy flickr set), de igazából a legjobb a kétméteres fűben az egykori óváros romjai közt megmaradt szűk utcákban derengeni. ma nagyjából 3 000-en lakják, persze örmények, menekültek, mindenhonnan. helyi kétszobás múzeum a pár ókori agyagcserépen túl az örmény múltat próbálja bizonyítani és alapját teremteni a várost egy éjszaka alatt bevevő katonák hősiességének. nem könnyű, ha a teraszra kilépve az első romos ház belső faláról lerí, hogy muzulmánul íveltek a boltívek. három mecset maradvány van a városban, kettőnek a minaretjébe fel is mászunk, a harmadik valahogy be van építve. karabah büszke arra, mennyire vigyáz a muzulmán szent helyekre - legyen mire hivatkozni a török kulturális genocídiummal szemben -, ezért állnak még ezek. az utóbbi évben még a tehénszart is kipucolták, sőt lehet, múzeum kerül az egyikbe. főutcán tovább van még szovjet vöröscsillagos épülethomlokzat épület nélkül és frissen felépült, üresen álló bevásárlóközpont.
a rákövetkező napra vidámabb trippet tervezünk, felmászunk a város feletti domboldalra, lenézünk a hasadékba, sőt, lemászunk a hasadékba és fürdünk a vízesésben. elsőre természetesen nem sikerült megtalálni a sziklákon levezető utat, így rövid kóblászás után az jött, hogy nézzünk be a csúcson elhelyezkedő katonai radarállomásra. karabahban a katonaság annyira nem vicc, megállíthatnak bárhol, kérhetik a vízumod, van-e engedélyed az adott városban tartózkodni és legfőképp néha megnézik a turisták fényképeit, nem kémkednek-e. no, hát mi épp hogy nem játszóterezünk a kocsikon, radarokon, lövészárkokban, csak épp kiabálunk, hogy hahó, igazítsatok már útba. kánikula, biztos lementek fagyit nyalni. kaszáló apuka mutatja meg az utat végül lefele. völgyben falu, faluban is tekergünk, mígnem valami néni behív magához, hogy igyunk meg egy kávét, gyümölcslét. kellett már valami ilyesmi, mert kezdett lehetetlenné válni, hogy megtaláljuk a hülye vízesést. útbaigazít és bevesszük magunkat a sziklahasadékba. talán ez a legmélyebb szurdok, amiben két hónap alatt jártunk. cuki esernyős, mohás vízesés jéghideg vízzel, én meg elfelejtettem berakni reggel a törölközőt. van még csöppet tovább egy sokszáz éves híd is. majd út felfelé, vissza shushiba, na az nagy móka, mármint fáradtság.
nagy nap, vasárnap, esküszik a fiatal pár. lassan indult be a nap. aztán egyre gyorsul, jönnek a fodrászok, ilyen ember, olyan ember. az az érzésem van, hogy ugye semelyikőjük se született helyi, de éppen ennek ellenére még erősebben tradícionálissá akarják tenni. zöld-prios ruha, ami nem egyforma zöld-piros - mert így kell lennie -, népzene, népdobolás, vőlegény jön a menyasszonyért, elviszi, táncolnak az utcán. leginkább ott hibádzik a dolog, hogy nincs nagy tömeg. annak ellenére, hogy shushi mégiscsak egy kis közösség, a város teljesen átlagos napot él. meghívottak száma nem lépi át a 100-at a templomban, lagzin még az 50-et se. viszont a kaja nagyszerű. még egy bicegés, hogy nem látok se konyakot, se vodkát, se kalasnyikovot. a bort pedig hamar megunják az emberek, főleg ha meleg és elkezdenek hazaszivárogni.
nászéjszakán persze másik családnál alszunk. három lány, egy fiú és anyuka. apukára olyan országban, ahol 20 éve háború volt, érzékeny dolog rákérdezni. csuda természetes dolog már ekkor, hogy nem csak nyugodtan, persze aludjunk náluk, hanem még együnk igyunk is. karabahban különösen szeretik a vendéget, még ha külföldről jött és pláne el tud mondani magáról pár szót oroszul. legnagyobb, 20 év körüli lány még a tanáraihoz is el visz, mivel azok helyi görögök. csak hogy színezzem az etnikai képet, létezik a görögöknek olyan csoportja, hogy fekete-tengeri. sok száz éve jöttek át a boszporuszon és a szovjetúnió összeomlása után többségük bevándorolt az őshazába. viszont a nyelv olyan rokonságban áll a mai göröggel, mint mondjuk a szlovén a bolgárral. számomra ez úgy jelenik meg, mikor l beszél a nénikkel oroszul a végére beszúr egy-egy görög szót, mint az ela vagy az efhariszto. tőlük kapjuk a nyár egyetlen tál levesét. kávé, süti.
tavaszi lógás az isiből, azaz lestoppolás újra zevgolatioba csajozni és visszafele shoppingolni egyet szófiában. múlt héten indultam azzal a tervvel, hogy egyhuzamban lenyomom az 1000 km-t, de végül 750 körül megálltam szófiában aludni. belgrádig csodásan ment, a határon voltam reggel kilenc körül, ám a jugoszláv főváros elején tevődtem ki. számos busz, troli, városnézés és kb három óra múlva érzem azt, hogy egy taxi van alattam. ingyentaxi, mert milos jött haza koppenhágából és a reptérről smedrevoba taxizik. egy másik szerb eztán adott egy szerencsepatkót, s innen már jól ment. bár sanszos, hogy inkább bulgária hatása érzékelődik, mert ugye ott csodás a stoppolás.
éjszaka nagyapámnál alszom szófiában, egyéb érdekesség nélkül reggel folytatom az utat délnek. határig itt is csodás, élvezem, hogy bolgárul beszélek, hogy nem kell többet várni 10 percnél a fuvarra sehol és hogy repülök a mediterrán fele. új hobbim a hófödte csúcsók közötti stoppolás (vö. marokkó).
zevgolatio, a csöpp falu, ahol kb 300 rokon él és az albán napszámosok. bolt, benzinkút és játszótér, külön néni és külön bácsi csoportok feketében. határban dombon búzamező, másik irányban sztruma. körben hegyek 1000 méter felett. szaloniki a milliós betontömb, annak ellenére, hogy tenger, dél és miegyéb eléggé durván zsúfolt. bombázott, 8-9 emeletesekkel újjáépített csodás belváros, pesti rakparthoz hasonló tengerpart.
május elseje általában is a tüntetések és a sztrájkok napja, ez nem új dolog. köztudott, hogy ilyenkor nem parkolsz a belvárosban, mert felgyújthatják a kocsid. csak most épp benne van a hírekben magyarországon is. mászkálnak vöröslobogós 40-50 fős csoportok és 15-20 fős rohamrendőr csapatok, de amúgy semmi izgi. kicsit kihalt a város, lement mindenki falura kajálni. külvárosba ki, mert ott vannak orosz ismerősök. kisbaba, tengerpart, ukrán vodka.
két nap falu aztán még és indulás haza. újból megalvás szófiában. bolgár stoppolás visszafele sem okoz csalódást, sajnos a szerb és belgrád sem meglepetés. mármint hogy ott nem vesznek fel az emberek. kezdem két okra visszavezetni: volt háború, emberek bizonytalanok és a drága autópályán egészen más minőségű és sokkal kevesebb kocsi jár, mint itthon pl. azért persze hazajutok, újvidéktől zürichi szerb hoz 170-nel a pályán. kaját különös módon most senkitől sem kaptam.
még ropog, annyira friss, ott szárad a lépcső mellett a novi sad tábla. stoppbeszámoló budapest-zevgolatio, zevgolatio-szófia, szófia budapest stoppkörútról.
fiumei utca, citroen autókereskedéssel szemben. kevés várakozás, jó kocsi szegedig, majd végül jó fej és elvisz röszkére is. olyan hapsi, akivel nem kín a beszélgetés. utazik sokat, nem csak kocsival, de ha igen, akkor vesz fel stopposokat. idén nyáron nagyon szezonja van, azt mondja, megjárta lengyelországot, berlint is már és majd mindig volt stopposa. amúgy szegedi kézilabdadrukker, a csapat meccseiből 2-t ha kihagy évente. most is megy majd ukrajnába, onnan átvonatozik moszkvába, aztán átrepül valladoidba.
röszkén már épp közeleg a rendőr, hogy elküld, mert a határzóna nem holmi stoppolásra való, amikor megáll a piros és igyekezzek, mert jön a rendőr. szerb-magyar hapsi, szerb-magyarul vesz paprikát útmenti cigányoktól és szerb-magyarul telefonál. nem sokat visz, talán backa topoláig, ilyesmi. onnan valahogy átjutok újvidékig, ahonnan újra egy jófej srác visz. már angolul mondja el a sztoriját, hogy szabadkai szerb, de belgrádban van rendezvényszervező cége és mesél arról, milyen 2000 fős partikat szervezni. látunk elszabadult lovakat a nagy duna-hídon. kivisz egészen belgrád végére, ami nagy öröm. nagy öröm ellenére senki nem akar felvenni, úgyhogy sétálás van autópályán, mígnem egy üres turistabuszra kapok. légkondi, ad hideg vizet, de csak a fizetőkapukig tud elvinni, ámbár másnap délután megy szalonikibe. legrosszabb esetben is odajutok, ez már biztos.
belgrádon túl lenni nagy megkönnyebbülés. már vannak mások is, helyiek a fizetőkapuknál, de itt ez nem baj. annyira más a célközönségünk, ő tán kragujeváciakat szólít le, egyenest oda akar jutni. én írok egy nis táblát, de igazából bárhová jó, ami délnek van. fiatal csaj emllé ülök be egy 100-asra kb., majd innen középkorú hapsi áll meg cabrio audival. menőzés naplementében, szerencsére jó hosszan, majdnem egészen nisig.
sötétedik és én autópályán stoppolok, ami nem szokott annyira bíztató lenni. ámde ilyenkor jön mindig a megmentő, ezesetben egy belga kombi rendszámos török - egyedül. griechenland, perszehogy. na hát akkor nem kell se útmenti benzinkúton kóricálva éjszakáznom, se szófia fele venni az irányt, hogy ott aludjak a lakásban. szerencsére beszél angolul is, nem is keveset. már 10-20 éve kint él, feketén taxizott hollandiában, most valami étterme van - természetesen - belgiumban. családja ott, szeretője csehországban és gondolom most se véletlen ment egyedül. rákérdeztem, miért járnak kocsival haza a vendégmunkások és olyasmit mondott, hogy a pereputty fiataljai valami hivatalos dolog miatt nem repülhetnek. még sose beszélgettem törökkel ennyit. szkopje előtt megállunk útszéli étteremben, megkajáltat, hisz török. ez ilyen 0 óra 2 perc körül van, de már nem tudom, melyik időzóna szerint. ami egyedül rossz benne, hogy egyenest jön belgiumból és így a macedón-szerb határon feladja és alszik egyet. határforgalom kihalt, görög oldalon annál nagyobb az élet a kávézóban.
innen szaloniki 70 km. viszont nekem nem egészen ez kell, sőt. csöpp kis 200 fős falu a célom, szalonikitől (milliós) ugyancsak 70 km-re, csak épp másik úton. nagyjából úgy lehet elképzelni, mintha nagy lendülettel jönnék müchenből az m1-esen, de nem pestre akarok jutni, hanem egy nógrádi faluba. hatalmas suv-val visz el egy aggódó idősebb házaspár a határról. görögök. görögökben az a vicces, hogy ha nem tudnak bármilyen nyelvet, akkor aztán kb 15 szóból áll a szókincsünk. ezek sem az alapok, mint igen (ne), nem (ohi), hanem hülye bolgár jövevényszavak, mint például a papír, a biztosan vagy az ezer. szerencsére értelmes emberek és megértik, hogy nekem jó lesz egy autópályakereszteződésben hajnal 4-kor, de azért még a kezembe nyom egy 20 euróst. hát jó.
autópályakereszteződés, buzinagy cementgyár mellett, szalonikiből kifele. menő.
béna görög srác elvisz rossz útra 15 km-nyit. mondom én, hogy a serres tábla amarra mutat, de ő tudja, hogy erre van egy rövidebb út. kel fel a nap keletről, amerre menni kéne és süti a hátunkat, hát nekem ne mondd. hát nem volt. plusz két stoppba került ez a kirándulás. az első valami nagyon ócska-régi mazda pickup vitt vagy ezer méter, amiben benne volt egy tankolás is. törött teknősök az út mentén, dimbes-dombos srága táj, megérkezős érzés. még egy albán és egy bolgár visz a főtúton, majd a faluba bevezetőn két bácsi. ekkor terjedhetett el a hír igazán, hogy valaki STOPPOL a környéken és még görögül se tud és nem is bolgár (bolgárból ezen a vidéken majdnem annyi van, mint görögből - dolgoznak, nyaralnak). nem csodálnám, ha benne lennék a helyi hírekben.
folyt. majd.
ez sose lesz kész. ötödszörre kezdek neki.
szóval exit után bulgária, szófia, lozen, nyári egyetem. három hét gondtalan boldogság, tanulás és kirándulgatás. bojana, vitosa, plovdiv és rila. nagyjából már ismert helyek, kivéve a fekete csúcsot a vitosán és a vízesést bojana mögött.
augusztus elsején irány dél.
hazafele stoppal, persze. könnyen ment serres határától röszkéig eljutottam 16 óra alatt. innen busz, mert éjjel kettő van és stoppom hiába ment csehországba, a határon hat óra a várakozás. nagyszerű volt, hogy a hat sofőr közül öt bolgár volt és tudtam velük beszélni, mégha nem is angolul. szófián keresztülmentem, bevásároltam, ez is kellett.
