ócska utazós

sikerült nem ellenállni egy út mentén sétálunk és behívnak udvarba, ahol épp piknikeznek alkalomnak kábé 2000 méter magasan karkucsában. nagyszerű volt az időjárás, így az 5000 méter magas kazbek alatt ebédelhettünk egy csapat grúz férfival. sült pisztráng, friss kenyér és az épp levágott és megfőzött birka (máj, szív, hús és rengeteg faggyú) volt a menü. innivaló végtelen, bepillantást nyerhettünk a tbilisziből nyárra kiszabadult grúz férfiak hihetetlen délutáni alkoholbefogadó képességébe. legérdekesebb, hogy milyen kérdéseket tesznek fel: honnan vagyunk, mi ott a vallás, vannak-e ott hegyek, németül vagy oroszul beszélnek-e ott, hány évesek vagyunk, ki kinek a kije.

közben persze voltam szlovéniában is. tavaly őszi utazás szezon nyitányaként. eggyel kevesebb kötelező a listán (még ott van bosznia, baltiak és a dalmát tenger - oj). épp útba esett egy balatonfelvidéki sátrazás után.

j-val ketten stoppolunk át zalán, mert az romantikusabb, mint az m7-es. vasárnap főleg. határig nagyon döcögve, lassan már lemenő nap fényében izgulunk, hogy hol lesz így az esti sátrazás. aztán miután a gyümölcsleves elfogyott a műanyag dobozból, jöttek a szlovén fiatalok valami fura fesztiválról, akik mennek keresztül ljubljanán, valahova egészen a másik felébe az országnak. jupík. boldog helyen raknak ki ljubljanától északra, 10 perc és máris az évtizedek óta amerikában élő szlovén hapsi visz - egyenesen bledbe. hát ez nagyon szuper.

várból bled evezősökkel.

sziget képeslapos bejárata.

esti utcán kajálás, sötétben tóparton csodálkozás a képeslapos tájra. kemping a tó másik felén, nem nagy öröm odáig elsétálni. kemping nagy. ez főleg reggel tűnik fel. sokan is vannak, evezős bajnokság van épp a tavon. még turistásabb a hely, a sok ember még akkor is zavaró, ha nem épp a tömegturizmus képviselői. nappali séta a tó körül, kicsit fel a várba, kicsit lábáztatás a tóban, kicsit evezősverseny nézés, majd irány a hegy. kempingen át belövünk egy utat, ami nagyjából valami erdőn megy keresztül a következő, bohinji tó irányában. csend. erdőn, hegyen át faluba érünk. faluban kávé, majd valamivel civilizáltabb, de alpesi tájon tovább nyugat felé. kedvesen alacsony forgalmú út épp olyan, mintha negyedóránként megjelenne egy kocsi ajánlkozva, elvigyen-e. sötétedés kezdetekor olasszal utazunk, majd helyi nénivel. bohinji tónak is a nyugati felén van a kemping, de itt inkább pizzára és sörre költjük az árát. sokkal meghittebb a hely, sokkal természetközelibb. ez az a hely, ahonnan el tudom képzelni, hogy túrázni indulnak az emberek - nem pedig kocsival feljönnek a városból, hogy sétáljanak, bringázzanak egy délutánt.

alacsonyforgalmú alpesi táj.

tóhoz kötődő infrastruktúra.

a vadkempinghely csodálatos. feszített víztől fél méterre, hófehér kavicsos terepen, hajnali felhőbe burkolózó ezer méterrel felettünk csúcsosodó sziklák közvetlen tövében. merthogy igazán másnap reggel 7-8-kor, pirkadatkor látjuk igazán, hol is reggelizzük meg az előző este pizzájának maradékát. a reggeli úszás után. sokkal többször kéne ott és akkor ébredni.

hegyre fel felvonóval. hiperszuper dolog ezer métert repít fel köbö negyed óra alatt. tovább síliftekkel a holdbéli tájon át. barbárok. majd egy idő után mégiscsak lesz valami természet. barátságtalanabb, mint bulgáriában - köves, nincs víz, így növények is kevésbé. még az isztambuli sapkámat is megeszi a 6-7 órás túra. vége egy hizsa - fekete ujj. rendes hizsa. az fura, hogy nincs ivóvíz, csak palackos, az meg annyiba kerül mint a sör, ami drágább euróban, mint bulgáriában levában. másnap köd lefelé. lefelé mindig erdős, most is.  bohinj településig séta, onnan stopp pestig. persze nem eggyel, horvát taxis ausztriából, útépítő mérnök, fiatal srác (ljubljana), fiatal csaj, hippi osztrákok, horvát alter srác, magyar kamionos és mivel éjszaka van, takszi a nagykőrösi úti tesco mellől a kökiig.

van az, hogy az ember ismerettségi körében általában van határon túli (magyar). ez többek közt arra jó, hogy áttörje azt a merev határt és ne csak kassa-pozsony-eperjes és a hegyek legyen a felvidék, hanem. így jött a szlovák paradicsomos túra, amin végül heten vettünk részt.

búcsú zugdidiben megismert lányoktól a szálláson mestiában, ők mennek visszafele. mi még mélyebbre svanetiben, ushguli fele. teletömött hassal még útbaejtjük a település múzeumát, ami egyben az egész svaneti régió múzeuma. néprajzi cuccok, templomfreskók, egyházi ereklyék, amiket szvánok és grúzok menekítettek fel ide a hegyekbe. legizgalmasabb kiállítás azonban a xix. század végéről való fényképek egy olasz fotóstól. belépő drága, mert van külön turista és helyi, de a kevés hely egyike, ahol pénzt lehet költeni.

elindulunk még délelőtt az úton ushguli felé. kilométerben nem sok, ha szednénk a lábunkat és nem minden cuccal a hátunkon kéne, akkor még gyaloglásra is lehetne gondolni (47 km), de azért reménykedünk valami járműben. 1-2 dzsip és nagyjából egy óra után jön az első fuvar, kábé harmadát tesszük meg az útnak egy pappal és a sofőrjével. újra séta felfele. egészen más dolog errefele sétálni és stoppra várni, mint mondjuk kiskunfélegyháza és az m5-ös között: hegyek, 4-5000 méter magas csúcsok, falvak, mind úgy néz ki, mint 100, 400 vagy 1000 éve. andalgás közben két srác vesz fel, ők grúzok, nem a hegyekből valóak, kirándulnak. ushgulin át mennek egészen ki a régióból, le kutaisiig. ez azért nagyszerű hír, mert mi ushguliban tervezünk aludni, de kézzelfogható példát mutat arra, hogy a másnapra tervezett az ország legelhagyatottabb útján is van forgalom. megállunk üres szván toronynál, felmászunk, bemászunk. kirázza a belemet az út, amit különösen nagy élménnyé az tesz, hogy a kis japán kocska 4x4-ben a hátsó ülésen folyamatosan hátradől a támla, fekvő pozícióba kényszerítve. nem panaszkodom, örülök a járműnek. ushguli környékén meglátunk egy várat, vagy valami torony szerűt egy domb tetején és tök jó ötletnek tűnik felmászni rá. srácokkal nosza. felmenni még oké, de lefelé már eléggé meredek. ha arra jársz, inkább hagyd ki és a megspórolt két-három órát egy gleccserre költsd.

ushguli központja a várból.

útelágazás szvanetiben.

ushguli igazából nem egy település - mint ahogy mestia sem - hanem több. ilyen faluközösség, négy település egymástól 10-20 percre gyalog. európa legmagasabban fekvő állandóan lakott területe 2100 méteren. már ha európának számít ez. valahol a központban szállunk ki a japán dzsipből, ott ahol látunk embert. embert kérdezzük, hol lehet itt aludni. hát a babuskánál, majd ő odavisz. dzsippezés szovjet katonaival, de csak rövid távon, akár sétálhattunk volna is. babuskával nagy alkudozást kell rendezni, hogy mi ne már ugyanazt az árat kapjuk, mint az izraeli bérelt terepjárós turisták. végül oké (15 euró/éj/fő), persze, de el ne mondjuk nekik. ushguliban nincs látványosság, márha múzeumot, templomot vagy szobrokat vársz. van viszont látótávolságon belül gleccser, újabb 5000 körüli csúcsok. helyi srácok lovakkal fogócskáznak. közvilágítás annyi van, mint amennyi a xiv. században lehetett. hazafelé a sötétben a szűk házközökben tehenek. ameddig tőgye van, addig nincs gond, egyedül a bikák morcosgodnak néha felénk. van minden egyéb is persze, kecske, disznó, kisdisznó, lúd, satöbbi. 15 euró a szállásért végül mégsem fájdítja a szívünket, mert kiadós vacsora és még kiadósabb reggeli jár vele. reggeliből még uzsonnás pakkokat is készítünk. szoba amúgy korrekt, még az ágy is egészen kényelmes. vécé a legjobb, pottyantósnak egy olyan változata, ami alatt nem derítő van, hanem patak.

hotel babuska.

a kevés jármű egyike.

reggel korán ki az ágyból, irány kutaisi, ki a hegyekből, le szvanetiből. az egyetlen esélyünk odajutni, ha jön valaki, aki oda megy. roppant egyszerű mondat, de mégsem ment annyira könnyen. 150-180 km, ami felér 1000-rel is európai utakon. fel a hegyre, zagar hágóra 2623 méter magasra, ahol három óra gyaloglás után elhajt a második jármű. őket azóta is átkozom, mert ketten ültek csak benne, lett volna hely számunkra. tovább viszont már lefele visz az út és végtére is előbb utóbb lesznek házak, emberek, étel, víz, szállás. elsőre egy szellemtelepülést furcsállhatunk meg. újabb 2-3 óra és út mellett lakott házak, de mi inkább tovább. itt hajt el a harmadik kocsi, amit nem bántok, nagyon meg voltak rakodva. svájci biciklis pár másik irányba, felfele. őrültek. összesen nyolc óra gyaloglás (elhagytunk egy ushguli 32 km amarra táblát, összesen 40-45 km lehetett) után jön el a pont, amikor már csak nutellánk és mogyorónk maradt kajának. újabb településnek nyoma sincs. pickup dzsip és csak hárman vannak benne, beférünk! háromnegyed órányit mennek, faluba. esteledik, természetes, hogy felajánlják, aludjunk náluk. el is fogadjuk, lévén más lehetőség nincs számunkra. egészen nagy, tornácos ház. család nagy, huszonéves testvérekből van sok, és jönnek tizenéves fiúk-lányok is. ők már városiak, csak nyári szünetre feljönnek rokonsághoz a hegyekbe. sült bordafalatkák, saláta, alma és csokoládé. vodka, természetesen. zuhany! lábmasszás és felkészülés a másnapi izomlázra és a kora reggeli marsrutkázásra le kutaisiba. még jó 100 km hátra lehet.

szvaneti csodálatos!

kötelező irodalom a témában a szvaneti sója c. 1930-as szovjet film (torrent). a világ egyik első dokumentumfilmje abból a korból, amikor ez még nem vált el a propagandától. képek pedig indafotón.

szvaneti, a kaukázusba zárt völgy. bejutni két helyen lehet, balról és jobbról. balról egyszerűbb, ez az út zugdidiből visz északra majd nyugatra. amivel nagyszerűen le lehet írni a régiót az az, hogy mióta hirosimára rádobták az atombombát, talán a föld egyetlen területe, amit nem hódított meg idegen hadsereg. a szvánok a grúzhoz rokon nyelvet beszélnek, így legegyszerűbb, ha hozzájuk tartoznak országilag. és mindkét út hozzájuk vezet, tehát ez a legpraktikusabb is. további ismertetőjel a mindenfelé feltűnő szván tornyok. települést lehetetlen enélkül fényképezni, olyanok, mint egyszerű négyszög alapú bástyák. csak igazából minek. egy teória, amit hallottunk, hogy tálen nagy a hó, annyira, hogy belepi és csak fentről (7-8 méter legalább) lehet csak közlekedni. valósabb, hogy valami katonai védelmi dolog, elég furcsa rendszer.

mestia felülről. szván tornyok.

az út alatt hét óra marsrutkázást kell érteni, víztározó mellett majd havas csúcsok közt tekeregve. nem földút, de messze nem betonozott dolog. ilyen hegyi ösvény dzsippeknek.  mi először persze gondoltunk a stoppolásra, de végül jobb, hogy nem. alacsony a forgalom, a nap során 2-3 autóval ha találkozunk. pihenő félúton étterem félénél épp a víztározó után, ahol a sofőr ingyen eszik. persze neki itt nagy a hatalma, ő a postás, hírvivő és mindenféle szivességek tevője. négyen vágunk neki az útnak: couchsurfing hostunk nővére, a lengyel csaj és mi ketten l-val. marsrutában van még svéd srác is, ő erősíti meg a hírt, hogy igenis lehetséges bejutni mestiába repülővel. heti kétszer van járat dél felől, kutaisiból. az utazás ingyen van (!), de mivel kis lélekvesztő a gép, helyhiány miatt nehéz feljutni. a srác megpróbálta, 12 helyre 30-35-en jutottak. gyerekek, nők és helyiek előnyben. csapatunkhoz elvileg tervez csatlakozni helyi csaj pasija is, de ő zavaros. utolsó pillanatokban kezünkbe nyom még egy sátrat. hét-nyolc óra út után jövünk rá, hogy épp csak sátorrudak nincsenek a csomagban, amúgy egészen kellemes szovjet katonai dolog lenne. ekkor már mestiában, szváneti fővárosában vagyunk. lonely planet és menedékházhoz hasonló meleg kajától illatozó, meleg, internetes, kertben függőágyas szállás lenne az alternatíva, ha lenne hely. de az alter izraeliek, franciák gyorsabbak voltak nálunk. viszont vendéget ki nem dobnak, jön az ismerős és aludjunk náluk. csirke, birka, de estére már bezárva. két egészen formás szobát kapunk, de leginkább a forró fürdő érdekel minket és a vacsora.

másnap reggel ámuldozás, hogy ami kazbegiben megvolt egy irányban, a csúcs fele, mintishogy 5000 méteres hegy az mennyire lenyűgöző, az itt 360 fokban fogad. négyen indulunk neki a kereszt felé és még azon is túlra, mert állítólag ott van valami tó. meg kell hogy mondjam, bőven leverjük tempóban a grúz-lengyel párost, hiába erősítenek telefonról kihangosított eminemmel. izzasztó meleg, de leginkább a tűző nap miatt, a levegő hegyi. takarózás napszúrás ellen lapulevéllel és zsebkendővel, semmi kedvem még egy lázas-hányós-injekciós sztorihoz. két-két és fél óra után a kereszt mögött találunk pár lazább épületet, nyilván csak nyáron laknak itt. világvége, világ teteje és a nénitől mégis probléma nélkül megtudjuk, hol van a forrás a jéghieg vízzel.

bodegák nyárra.

langyos tó magasan.

petronas towers, kutya és lengyel csaj.

a helyi látványos csúcs az ilyen kétcsöcsű, olyasmi mint a petronas towers kuala lumpurban. ez a háttere a tónak. a  viszont tó csalódás. rila után azt várnám, hogy minden 3000 méter környékén fekvő tó szép, jéghideg és kristálytiszta. ez meg langyos, iszapos. leginkább arra jó, hogy a szván menő arcok, akik 70 fokos meredeken lovagolnak le és fel egymást kergetve megitassák az állatot. fennsík szerű dolog veszi körbe, olyan, ahol annélkül lehet lovagolni, hogy a nyugati turisták lélegzetelállva izguljanak - egyszerűen csak menő, ahogy süvítenek nyereg nélkül kiabálva, egy-két kutyával a nyomukban. lengyel csajt még megvárjuk itt fent, pitypangot fújunk és hógolyózunk egyet és irány vissza, mert senki nem akar olyat játszani, hogy ránksötétedik a hegyen.

vacsora kellemes, de reggeli után többet vártunk. reggeli csodálatos volt. az a baj, hogy se fénykép, se feljegyzés nem készült róla, memória pedig már csak arra jó, hogy ezt az egy szót tárolja róla: csodálatos. internet persze az ilyen 1500 méter magasan fekvő, 14 000 lakosú regionális főváros családjaihoz eljutott.

másnap reggel fájó búcsú lányoktól, ketten ők vissza zugdidibe, mi ketten még beljebb szvánetibe, ushguli négyes települése felé. stoppolás előtt, mestia azon széle körül van még egy múzeumja a régiónak, amit becsülettel megnézünk. turistáknak piszkosul többe kerül, mint helyieknek (grúzoknak? szvánoknak?), de a 110-120 éves fényképek eléggé lenyűgözőek. a többi kiállítási tárgy kevésbé ragadt meg.

további képek itt.

tarnovóból (ahol most mondjuk úgy lakom) nem épp a legközelebbi célpont a rila, de mivel csodás időt mondtak a hétvégére, ez egy most ide muszáj trip volt. péntek délután stoppolunk hátman j-val és i-val szófián át borovec felé. sofőrök közül egyedül a mercedeses 50-es hapsit emelném ki. várna alól jön az épülő tengerparti villájából. ahova szívesen meghívna - van hely, 700 négyzetméter - de csak tavasszal lesz kész. nem éreztem rosszul magam, mikor mindhármunkat meghívott kávéra. szamokovig jutunk, már így is jóideje sötétben stoppolunk. valami hotelt találunk, két csillag van a tábláján és 20 leváért ad éjszakát fejenként. tévé, fürdő, szappan, törölköző, eléggé fasza hely ilyen áron. dobunk valami kaját a mellette lévő étteremben, futunk egy vacogós kört szamokov belvárosában, ami egy mecsetből, egy török kútból és valami régi monumentális épületből áll. a kút kék, a régi épület zöld színű megvilágítást kapott és van még egy pirosló szobor is.

és akkor reggel nyolckor kelünk, banica és irány borovec. borovec nem is falu, hanem egy hegyi napos part. hotel hotel, erdő, villa, hotel, sífelvonó, erdő, brit kocsma, orosz konyha, brit, brit, orosz, brit, orosz, erdő. az élet még nem idnult be, de már készülnek a szezonra, mozognak a quadok, a suvok, hókotrók, ilyesmi. nade irány a hegy.

1350 méter magasról indulunk, annyi borovec hivatalos tengerszint feletti magassága. a kabinlift nem működik, így gyalog kell feljutnunk végső soron 2925 méterre, a muszala csúcsra. 2430 méteren van a szállásnak kinézett ugyancsak muszala nevet viselő menedékház, eddig mindenképpen még enap fel akarutunk érni. eleinte szimpla iszonyúmagas fenyőerdő, majd nagyjából félúton a síliftek környéként ez átalalkul valami bokros, 1-2 méter magas fenyős rétté. innentől már igen gyakran jegesek a patakok, erek, amik átfolynak az ösvényen és a hó is kezd gyakorivá lenni. ugyanakkor sehol egy felhő, isteni szerencse az időjárás, egy pulcsiban lehet mászni és taposni a hószigeteket. aztán egyszer csak ott a menedékház az orrunk előtt. négy óra alatt fel is értünk, saját meglepetésünkre.

kajánk viszont fogytán, így kipróbáljuk a helyi kulináriát. egyetlen melegnek mondott étel a bableves (nagy örömmel be is tolok egyet). szálláson kívül - 15 leva - mindennek borsos az ára idefent, hisz nem egyszerű felhozni: sör 4 leva, nápolyi 1, tea 1, kávé 2. és ezzel ki is merült a választék. cipeld magadnak, ha luxusra vágysz.

kaja drága, kilátás viszont korrekt

délután háromkor úgy döntünk, kell még az az 500 méter szintkülönbség és felmászunk a csúcsra. az út első harmadától szinte végig havas az ösvény, a végén egészen komolyan. tengerszemek között jó két órás túra vége a balkán legmagasabb pontja. körbe messze-messze ellátni, nyugatra a rila hegység sok-sok csúcsa, északon pedig a szófia feletti vitosa is látszik (sőt, még ennek a tetjén a fehér időjárásfigyelő buborék is). itt is van meteorológiai állomás a tetőn, tea, rum kapható. egész otthonos, kellemes meleg bent, berendezés tipikusan az, amit elképzelsz az amerikai filmek alapján egy világvégi megfigyelőállomásnak. ide fel van teherlift, valami felvonó szerű a hegy meredekebb, nyugati oldaláról. a másik vége igazán mélyen lehet, nem látszik az alja. negyed óra-20 perc fent, aztán iparkodás lefele, mert ránksötétedik.

visszaérve már a bableves is elfogyott, sörözünk-nápolyizunk egyet és alvás - altató nélkül, mint a bunda. éjjel telihold, egyetlen felhő nélkül (persze, wc-re kellett kimenni), eléggé impresszív.

vasárnap reggel maradék kenyér-szirene-szudzsuk reggelire teával és irány tarnovo. lefele gyorsabban megy a hegy, laza tempóban kevesebb, mint három óra alatt megvan a menedékház-borovec táv - pedig van fájás a lábakban, nem kicsit. aztán stoppolás hazáig. még mindig csodálatos bulgáriában stoppolni még ha hármasban darabosabban is megy, mind kedves ember.

a terv az volt, hogy két-három napot végre nem shushiban töltünk, hanem felmegyünk északra és túrázunk. két kolostor között, gandzasartól séta dadivankba. minthogy az egész országon keresztülhúzott janapar trailen fekszik mindkettő. ez elvileg egy gyalogos túraútvonal, láttuk már a kék alapon sárga lábnyom jelzést a shushi mögötti szurdokban is, szóval bíztató, hogy még fent a világ végén is lesz valami nyoma. tartaléknak rámentettem a fényképezőre pár térképet.

shushiból stepanakertbe, stepanakertből szerencsésen vankba stopp. kirgiz csaj vesz fel, kocsiban még két kirgiz kölke és a nagymama. vagány. szépségszalonja van stepanakertben, ha gondoljuk ugorjunk be, ingyen ad hajvágást, ilyesmi. vagy akár aludhatunk is nála. hideg kiráz, mikor beraknak egy kirgiz számot, hogy ez hangzásra mennyire olyan, mintha valami halandzsa, de magyar szöveg lenne. nade vank, ami már gandzasar kolostor alatt fekszik. csoda egy látvány, van a faluban három kétszintes, színesre pingált iskola, egy 15-20 méter hosszú kerítés rendszámtáblákból és egy titanicot formázó orosz hotel.

séta fel a kolostorba. nem sok cuccal, javát otthagytuk shushiban, mégis olyan érzés, mintha valami teljesíthetetlenbe vágtuk volna a fejszét. kolostor rendben van, de itt már igazán kezd unalmas lenni a lenyűgöző látvány, a majd ezeréves templom és a faragott khacskárok. megvárjuk, míg a környéket ismerő ipse megebédel és elmondja, lerajzolja merre találunk rá a janaparra. le a falu végébe, át a patakon és a háznál balra. nagyjából így is néz ki a dolog, látunk is kék alapon sárga lábnyomokat, mégis valahol a falu és a ház után elveszünk. kiabálás, hogy barev, barev, hátha meghallják, és sikerrel barátkozunk valami gyümölcsligetben a csősszel. mondtam már, hogy mennyire nagyszerű, hogy mindenki beszél oroszul? különösen karabakhban, mivelhogy ez szovjet időkben azeri fennhatóság volt és a helyi örmények inkább az oroszt választották a hivatalos dolgok intézésére. csősz uram is jerevánban és moszkvában tanult műszaki egyetemen.

útbaigazít, merre vágjunk át a hegyen. nyilván, hogy amit olyan távolságba érünk, hogy ne legyen kedvünk visszafordulni hozzá, elágazik az út, majd ismét elágazik és végül újra meg újra elágazik. jön tehát a toronyiránt módszer: menjünk fel, az északot érezzük úgyis hogy merre van, aztán onnan már csak átjutunk a hegy túloldalára. susnyás, csalános és rózsás lábápolás és a csomag is kezd egyre nehezebbnek tűnni. azt hiszem, valahol itt kaphattam napszúrást. merthogy már a boldogság pillanataiban, amikor már kitaposott, cukorkáspapír és cigisdoboz szegélyezte úton vagyunk, veszek be széntablettát. aztán hányok és kezdem érezni a lázt. de már látszik a falu, aminek máig nem tudom a nevét, de szeretettel gondolok vissza rá. kölkök és férfiak a határban kaszálnak, ők kerítenek valami hatalmas nagy szovjet, minden átmenő járművet, amivel bevisznek a házakhoz. első házban nem tudnak befogadni - nyolc a gyerek. második helyen csak anyuka, apuka, három gyerek és az állatok és a kedvesség, szóval kapunk matracot a földre. világnak a végén vagyunk, azt hiszem.

kanapén fekszem, valami indiai film megy oroszul és kisgyerek alszik a felfújható medencében a szobában. láz megy fel, majdnem negyvennél járok, amikor kapok egy szurit a seggembe. valami rémlik, hogy hevesen tiltakoztam, de igazából jót tett, mert rá egy órára már kint ülünk, vacsorázunk és vodkázunk. persze még mindig majd leszédülök a székről, de megjött a mezőről az apuka és ha vendég van, inni muszáj. nincs sok ideje, este 11 körül ért haza és fél egykor már indul is a következő munkába - a bányába. reggel ugyanezek a szereplők, csak a gyerekek kezdenek kicsit elviselhetetlenül hangosak lenni. az egyik öngyűjtót szopogat a másik az összes poharat összenyálazza. talán még csöppet alacsony az ingerküszöböm, de nagyon gyorsan el szeretnék indulni.

persze az aznapra tervezett 20 km sétát valahogy igencsak okos lenne lespórolni, itt már valami út is van, ahol néha még járművek is járnak. nyugat felé dadivank kolostor, keletre az út haza, stepanakertbe. nyugatnak sétálunk, beletelik egy-másfél óra is, mire egy mitsubishi felvesz. négyen már vannak bent, elsőre el is hajtottak mellettünk, de kanyar mögött visszafordultak. kolostorba mennek, egyértelmű, nincs is ezen az úton más (kivéve egy falu félúton, 2-3 kilőtt tank és Kalbajar 500 fős települése az út végén, de oda már katonai engedély kell). csoda, hogy ide eljutottak unesco-s emberek, hogy megadják a helynek a világörökségi státuszt (újabb csodás kolostor, csodás erdős, hegyes környezettel). lent a házak között az emberek azt mondják, ma már volt egy marsrutka errefele, több nem valószínű, hogy lesz. stoppal egész szerencsések vagyunk, még a kilőtt tankok előtt megáll egy kisbusz. jereváni töriszakos egyetemi kirándulás. ezzel a fuvarral kábé akkora adag örmény nemzeti érzelmet kapunk, mintha egy magyar töri szak kirándulna a csángókhoz ingyen pálinkával. hayastan, hayastan! szerencsére épp a mi előző kolostorunkhoz, gandzasarba mennek, szóval van indokunk kiszállni. szélsebes sportkocsis srác röpít vissza stepanakertbe és a szeretett, biztonságos marsrutka shushiba. béke.

hazaértem. lefürödtem, kimostam minden testnyílásom (kétszer), megnéztem egy sorozatot és aludtam végre a saját ágyamban. most kicsit érzek erőt további beszámolásra, szóval nagorno karabah.

tatevben ébredés korán, mert reggel nyolc-kilenc körül van egy marsrutka vissza gorisba. valami szovjet minibusz, de szerencsére van hely rajta bőven. 20 hajtű lefelé, és még az út felénél sem vagyunk. finn srác a rajtunk kívüli európai a buszon, azerbajdzsánból utazik brazília felé. volt már karabahban, agdamot is megjárta, 10 000 dramba került neki taxival. itt jön meg határozottan a kedvem a városhoz. gorisban előző napi jófej hosteles néninél felkapjuk a cumókat és mivel épp mennek vendégeskedni, elvisznek kocsival a főútig.

napi stoppot egy meglepetésel kezdjük, uaz dzsippes hapsi, aki felvesz, egy szót nem tud oroszul. majd két hónap alatt ő az egyetlen, aki a davajon kívül semmit, de semmit nem tud. benzinkútig. innen újszerű lada nivában utazunk öten, cuccok és egy ventillátor az ölemben. velük lépjük át a határt is, amit először csak egy tábla jelöl, majd kb 10 kilométerrel odébb, az első településnél egy checkpoint is. a falu/város tökéletes bemutatkozása a kvázi országnak: hegyoldalból nagyszerűen látni, hogy 20 éve kb háromszor ekkora lehetett a lakossága -házmaradványok mindenfelé. még egy fuvarra szükségünk van shushiig, egymentőautó áll meg hamar, ám a két srác a halo trust aknaszedője. az út minősége kitűnő, eddigi legjobb az m3-as óta. propaganda, nyilván, örmények nyomják nagyon, hogy karabah gazdasága menjen valamennyire, nem csak állami szinten, de a diaszpóra sikeresebbjei is tolják a pénzt. ez nagyon egyszerűen úgy jelenik meg, hogy útmenti táblákon jelölik, kinek a pénzéből épült az adott szakasz. a kátyómentes út ellenére felfordul a gyomrom és miután shushiban kiszállunk, kell egy 5-10 perc ücsörgés, amíg a szerpentinezés után helyreáll a rend.

bármennyire is hihetetlen, hospitalityclubbal lakunk. azóta másfél hónapon keresztül abban a büszke hitben éltem, hogy az ország egyetlen hc-sénél aludtunk, de most látom, hogy vannak még eldugva ketten mások is. armen a srác, marseille-i örmény és karabahban találta meg azt, amiért érdemes valahol letelepedni. feleséget is szerzett magának, igazi örményt, kolozsvár mellől, szamosújvárról. kriszta - igen, nekem is fura a világ végén magyarul beszélni - és armen kb. fél éve találkoztak az interneten. szövődött a szerelem, jött a házasság ötlete is, majd találkoztak, és 2010. júliusában egybekeltek. és a lagzi épp ekkor, vasárnap történt. a történet szereplői még laci, a szintén szamosújvári örmény, aki jerevánban tanul és robi, a szentendrei fotós.

shushit felfedezzük már az első nap, kriszta körbevezet. wikipédia szerint a háború előtt 98%-ban azeri 20 ezres városból nem nehéz kikövetkeztetni, mennyi maradt meg. találtam pár archív képet (1, 2, 3, 4, 5 és 6 és egy flickr set), de igazából a legjobb a kétméteres fűben az egykori óváros romjai közt megmaradt szűk utcákban derengeni. ma nagyjából 3 000-en lakják, persze örmények, menekültek, mindenhonnan. helyi kétszobás múzeum a pár ókori agyagcserépen túl az örmény múltat próbálja bizonyítani és alapját teremteni a várost egy éjszaka alatt bevevő katonák hősiességének. nem könnyű, ha a teraszra kilépve az első romos ház belső faláról lerí, hogy muzulmánul íveltek a boltívek. három mecset maradvány van a városban, kettőnek a minaretjébe fel is mászunk, a harmadik valahogy be van építve. karabah büszke arra, mennyire vigyáz a muzulmán szent helyekre - legyen mire hivatkozni a török kulturális genocídiummal szemben -, ezért állnak még ezek. az utóbbi évben még a tehénszart is kipucolták, sőt lehet, múzeum kerül az egyikbe. főutcán tovább van még szovjet vöröscsillagos épülethomlokzat épület nélkül és frissen felépült, üresen álló bevásárlóközpont.

a rákövetkező napra vidámabb trippet tervezünk, felmászunk a város feletti domboldalra, lenézünk a hasadékba, sőt, lemászunk a hasadékba és fürdünk a vízesésben. elsőre természetesen nem sikerült megtalálni a sziklákon levezető utat, így rövid kóblászás után az jött, hogy nézzünk be a csúcson elhelyezkedő katonai radarállomásra. karabahban a katonaság annyira nem vicc, megállíthatnak bárhol, kérhetik a vízumod, van-e engedélyed az adott városban tartózkodni és legfőképp néha megnézik a turisták fényképeit, nem kémkednek-e. no, hát mi épp hogy nem játszóterezünk a kocsikon, radarokon, lövészárkokban, csak épp kiabálunk, hogy hahó, igazítsatok már útba. kánikula, biztos lementek fagyit nyalni. kaszáló apuka mutatja meg az utat végül lefele. völgyben falu, faluban is tekergünk, mígnem valami néni behív magához, hogy igyunk meg egy kávét, gyümölcslét. kellett már valami ilyesmi, mert kezdett lehetetlenné válni, hogy megtaláljuk a hülye vízesést. útbaigazít és bevesszük magunkat a sziklahasadékba. talán ez a legmélyebb szurdok, amiben két hónap alatt jártunk. cuki esernyős, mohás vízesés jéghideg vízzel, én meg elfelejtettem berakni reggel a törölközőt. van még csöppet tovább egy sokszáz éves híd is. majd út felfelé, vissza shushiba, na az nagy móka, mármint fáradtság.

nagy nap, vasárnap, esküszik a fiatal pár. lassan indult be a nap. aztán egyre gyorsul, jönnek a fodrászok, ilyen ember, olyan ember. az az érzésem van, hogy ugye semelyikőjük se született helyi, de éppen ennek ellenére még erősebben tradícionálissá akarják tenni. zöld-prios ruha, ami nem egyforma zöld-piros - mert így kell lennie -, népzene, népdobolás, vőlegény jön a menyasszonyért, elviszi, táncolnak az utcán. leginkább ott hibádzik a dolog, hogy nincs nagy tömeg. annak ellenére, hogy shushi mégiscsak egy kis közösség, a város teljesen átlagos napot él. meghívottak száma nem lépi át a 100-at a templomban, lagzin még az 50-et se. viszont a kaja nagyszerű. még egy bicegés, hogy nem látok se konyakot, se vodkát, se kalasnyikovot. a bort pedig hamar megunják az emberek, főleg ha meleg és elkezdenek hazaszivárogni.

nászéjszakán persze másik családnál alszunk. három lány, egy fiú és anyuka. apukára olyan országban, ahol 20 éve háború volt, érzékeny dolog rákérdezni. csuda természetes dolog már ekkor, hogy nem csak nyugodtan, persze aludjunk náluk, hanem még együnk igyunk is. karabahban különösen szeretik a vendéget, még ha külföldről jött és pláne el tud mondani magáról pár szót oroszul. legnagyobb, 20 év körüli lány még a tanáraihoz is el visz, mivel azok helyi görögök. csak hogy színezzem az etnikai képet, létezik a görögöknek olyan csoportja, hogy fekete-tengeri. sok száz éve jöttek át a boszporuszon és a szovjetúnió összeomlása után többségük bevándorolt az őshazába. viszont a nyelv olyan rokonságban áll a mai göröggel, mint mondjuk a szlovén a bolgárral.  számomra ez úgy jelenik meg, mikor l beszél a nénikkel oroszul a végére beszúr egy-egy görög szót, mint az ela vagy az efhariszto. tőlük kapjuk a nyár egyetlen tál levesét. kávé, süti.