úgy gondoltam, írtam már eleget a hajóról, elég lesz. viszont kiderült, hogy ma helyett, holnap reggel érkezünk csak meg batumiba. már az egy jel volt, hogy krímet én tegnap kora reggelre számítottam, ám csak késő délután hagytuk el – ez kb. az út harmada. ez még annyira nem volt gyanús, ám az már igencsak, hogy a reggelinél ki volt rakva az ebéd és a vacsora menü is mára. amennyire menőnek éreztem magam a délelőtti napsütésben a teraszon olvasva, annyira halott dolog ez a hajókázás könyv nélkül. már mosni sincs mit, egyedül a lonely planet bújása maradt. grúz betűket tanulom: egészen egyszerű.
kezd családiassá lenni a csoport. teljesen elfogadottá vált, hogy bárki leszólít bárkit, akivel még nem beszélt és angolul vagy oroszul megérdeklődi a legalapvetőbbeket – honnan, hová, név, vodka. német házaspár lekvár miatt nyammog, hogy nincs a reggelinél, skót hapsi halkan motyog valami nagyon érthetetlen összeesküvés elméletet. a hollandok és az angol bicós továbbra is jó fej, a franciát továbbra is alig látni.
idő csodálatos, megérett bennem a vágy, hogy megálljunk úszni egyet. sokkal tisztább az ég, mint tegnap volt, nyoma sincs viharnak. annyira, hogy délután már üres a tetőterasz, éget a nap. víznek is egészen más színe van, mélykékre váltott, olyan igazi tengerkékre. tegnap este tartó jelenség, hogy hullámzunk. valahogy a szárazfölddel lehet kapcsolatban, mert alkonyatkor még lehetett látni oroszország fényeit, aztán ahogy eltűntek a pöttyök, jött a libikóka. annyira, hogy elsőre bele is fájdult a fejem, mint egy lazább részegség.
úgy ennék már egy khacsapuri acsarulit.