ócska utazós

északi túrázás után már kezd elég lenni a karabakhból. van még látnivaló délen is, kolostorok, miegymás és még a vízumba is írtunk bele, szóval engedélyünk az lenne. de nem, nekünk igazi örményország kell és grúz hegyek.

búcsúzásképp még agdamot beterveztük, mert igazán nem érezzük lehetetlennek a fővárostól 30, shushitól 45 kilométerre lévő romváros megtekintését. marsrutka ami stepanakertbe megy teli, így stoppal próbálunk lejutni. taxi áll meg és cselesen be is szállunk a két fickó mögé. náluk érdeklődünk, hogy esetleg, netalán szerintük hogy lehet odajutni. perszehogy elvisznek, egész jó áron (8 000-ért kettőnket, szemben a finn srác 10 000-es fuvarával). útközben kiderül, hogy fivérek, örmények, de a szüleik agdamban legeltetnek állatokat. beszédesebb srác karabahi nemzeti válogatott edzője volt, amíg létezett ilyen. a pénzhiány miatti feloszlás után döntött úgy, hogy munkahelyi kötődés alapján neki jár az agdami focipálya és a szülei eztán kezdtek ott állatokat legeltetni. vele beszélünk a legtöbbet a háborúról és a konfliktus megoldási lehetőségeiről. elég pesszimista, simán belelát még egy háborús összetűzést a jövőbe.

aztán feltűnik egy temető a sárga füves pusztán. lassan jönnek a romos házak is, először valami külváros jelleg, aztán már több a törmelék, talán emeletek is lehettek errefele egykor. az út nem feltűnően rossz, de azért kátyúkat kerülgetni kell. látunk egy-két fületlen-farkatlan kutyát, majd valami útszéli kéregetőt. nem nagyon jöttem rá, ő mit csinál erre, de a srácok mindenesetre adnak neki egy szál cigit. még két embert látunk, mindketten valami toligával jönnek erről és mennek arra. elmúlt húsz évben nyilván a nagyját már elhordták annak, ami a város két hét alatti lerombolása után megmaradt, de azért egy tucat helybéli még mindig megél a vasgyűjtésből, egyéb bontott anyagból.

kátyús utaknak is köszönhető, de legalább 10-15 perc, míg a város széléről beérünk a központba. áll még egy pár magasabb fal, ami valaha a szovjet sztálinista hivatalok részei lehettek, de tisztán látszik: ezeket a házakat nem elhagyták, hanem lerombolták, szétlőtték, megbombázták. legnagyobb kockázat az erre járó turistáknak a katonai ellenőrzőpont. mi odaköszönünk nekik, ők ránk se néznek. csodálatosan szerencsések vagyunk a taxis srácokkal, hogy helyben ismerősöket sikerült lestoppolni.

szemerkélő esőben szállunk ki a fehér kockaladából az egyedüli álló épület előtt. mecset. be nem lehet menni, le van zárva, mert az arab világ panaszkodott nemzetközileg, hogy tehénszaros a szent épületük mert az örmények itt legeltetik az állataikat. minaretbe felmászni alap. igazán megdöbbentő felülről egy hajdan 150-200 ezres város romjait látni. még karabah előtt azt gondoltam, hogy minek kockáztatni, bonyolítani, romokat bárhol látni. ez teljesen más érzés.

mecset után még elmegyünk a focipályához. madmaxes kapubejáró után hasonló stílusú udvar. mindenféle vasból hegesztett, drótozott fedél alá ülünk be anyukával és apukával meginni egy kávét. kutyák, csirkék köröttünk. alább képen látható csücskös íves épületek is valami muzulmán dolog lehetett, és az internet csodája, hogy találtam róla egy háború előtti képet. cukros kávé és búcsú agdamtól, kocsikázás vissza shushiba, csomagokat hátra és irány visszafele, nyugatra.

 az egész karabahi háborúról több helyen beleolvastam de waal black garden c. könyvébe, az nagyon jónak tűnik. magyarországon sajnos még nem találkoztam vele. én a térképekért is odavagyok, itt is ajánlom a google maps-et. további képek indafotón.

a terv az volt, hogy két-három napot végre nem shushiban töltünk, hanem felmegyünk északra és túrázunk. két kolostor között, gandzasartól séta dadivankba. minthogy az egész országon keresztülhúzott janapar trailen fekszik mindkettő. ez elvileg egy gyalogos túraútvonal, láttuk már a kék alapon sárga lábnyom jelzést a shushi mögötti szurdokban is, szóval bíztató, hogy még fent a világ végén is lesz valami nyoma. tartaléknak rámentettem a fényképezőre pár térképet.

shushiból stepanakertbe, stepanakertből szerencsésen vankba stopp. kirgiz csaj vesz fel, kocsiban még két kirgiz kölke és a nagymama. vagány. szépségszalonja van stepanakertben, ha gondoljuk ugorjunk be, ingyen ad hajvágást, ilyesmi. vagy akár aludhatunk is nála. hideg kiráz, mikor beraknak egy kirgiz számot, hogy ez hangzásra mennyire olyan, mintha valami halandzsa, de magyar szöveg lenne. nade vank, ami már gandzasar kolostor alatt fekszik. csoda egy látvány, van a faluban három kétszintes, színesre pingált iskola, egy 15-20 méter hosszú kerítés rendszámtáblákból és egy titanicot formázó orosz hotel.

séta fel a kolostorba. nem sok cuccal, javát otthagytuk shushiban, mégis olyan érzés, mintha valami teljesíthetetlenbe vágtuk volna a fejszét. kolostor rendben van, de itt már igazán kezd unalmas lenni a lenyűgöző látvány, a majd ezeréves templom és a faragott khacskárok. megvárjuk, míg a környéket ismerő ipse megebédel és elmondja, lerajzolja merre találunk rá a janaparra. le a falu végébe, át a patakon és a háznál balra. nagyjából így is néz ki a dolog, látunk is kék alapon sárga lábnyomokat, mégis valahol a falu és a ház után elveszünk. kiabálás, hogy barev, barev, hátha meghallják, és sikerrel barátkozunk valami gyümölcsligetben a csősszel. mondtam már, hogy mennyire nagyszerű, hogy mindenki beszél oroszul? különösen karabakhban, mivelhogy ez szovjet időkben azeri fennhatóság volt és a helyi örmények inkább az oroszt választották a hivatalos dolgok intézésére. csősz uram is jerevánban és moszkvában tanult műszaki egyetemen.

útbaigazít, merre vágjunk át a hegyen. nyilván, hogy amit olyan távolságba érünk, hogy ne legyen kedvünk visszafordulni hozzá, elágazik az út, majd ismét elágazik és végül újra meg újra elágazik. jön tehát a toronyiránt módszer: menjünk fel, az északot érezzük úgyis hogy merre van, aztán onnan már csak átjutunk a hegy túloldalára. susnyás, csalános és rózsás lábápolás és a csomag is kezd egyre nehezebbnek tűnni. azt hiszem, valahol itt kaphattam napszúrást. merthogy már a boldogság pillanataiban, amikor már kitaposott, cukorkáspapír és cigisdoboz szegélyezte úton vagyunk, veszek be széntablettát. aztán hányok és kezdem érezni a lázt. de már látszik a falu, aminek máig nem tudom a nevét, de szeretettel gondolok vissza rá. kölkök és férfiak a határban kaszálnak, ők kerítenek valami hatalmas nagy szovjet, minden átmenő járművet, amivel bevisznek a házakhoz. első házban nem tudnak befogadni - nyolc a gyerek. második helyen csak anyuka, apuka, három gyerek és az állatok és a kedvesség, szóval kapunk matracot a földre. világnak a végén vagyunk, azt hiszem.

kanapén fekszem, valami indiai film megy oroszul és kisgyerek alszik a felfújható medencében a szobában. láz megy fel, majdnem negyvennél járok, amikor kapok egy szurit a seggembe. valami rémlik, hogy hevesen tiltakoztam, de igazából jót tett, mert rá egy órára már kint ülünk, vacsorázunk és vodkázunk. persze még mindig majd leszédülök a székről, de megjött a mezőről az apuka és ha vendég van, inni muszáj. nincs sok ideje, este 11 körül ért haza és fél egykor már indul is a következő munkába - a bányába. reggel ugyanezek a szereplők, csak a gyerekek kezdenek kicsit elviselhetetlenül hangosak lenni. az egyik öngyűjtót szopogat a másik az összes poharat összenyálazza. talán még csöppet alacsony az ingerküszöböm, de nagyon gyorsan el szeretnék indulni.

persze az aznapra tervezett 20 km sétát valahogy igencsak okos lenne lespórolni, itt már valami út is van, ahol néha még járművek is járnak. nyugat felé dadivank kolostor, keletre az út haza, stepanakertbe. nyugatnak sétálunk, beletelik egy-másfél óra is, mire egy mitsubishi felvesz. négyen már vannak bent, elsőre el is hajtottak mellettünk, de kanyar mögött visszafordultak. kolostorba mennek, egyértelmű, nincs is ezen az úton más (kivéve egy falu félúton, 2-3 kilőtt tank és Kalbajar 500 fős települése az út végén, de oda már katonai engedély kell). csoda, hogy ide eljutottak unesco-s emberek, hogy megadják a helynek a világörökségi státuszt (újabb csodás kolostor, csodás erdős, hegyes környezettel). lent a házak között az emberek azt mondják, ma már volt egy marsrutka errefele, több nem valószínű, hogy lesz. stoppal egész szerencsések vagyunk, még a kilőtt tankok előtt megáll egy kisbusz. jereváni töriszakos egyetemi kirándulás. ezzel a fuvarral kábé akkora adag örmény nemzeti érzelmet kapunk, mintha egy magyar töri szak kirándulna a csángókhoz ingyen pálinkával. hayastan, hayastan! szerencsére épp a mi előző kolostorunkhoz, gandzasarba mennek, szóval van indokunk kiszállni. szélsebes sportkocsis srác röpít vissza stepanakertbe és a szeretett, biztonságos marsrutka shushiba. béke.

shushi és környéke után elkezdjük igazán felfedezni karabahot. leandalgunk perszehogy stoppal stepanakertbe, a fővárosba. nagyszerűen elég annyi időt szánni rá, míg átszállunk párszor valahova máshová menet, amibe persze bele van kalkulálva, hogy a lassú magyarokra kell várni. hosszú főutca, ami ugyanazt a szerepet tölti be, mint egy szabvány egyutcás faluban: itt vannak a minisztériumok, a buszpályaudvar, a szupermarket és a kocsmák. végén főtér - klasszik szocialista stílus a felvonulásokhoz - , kicsit odébb focipálya, sztálinista parlament. parlament mögött valami háromszobás múzeum . nem emlékszem már melyiket néztük meg az eltűnt vagy az elesett katonák emlékére nyitottat, de tele volt fényképekkel. mégiscsak talán akkor az eltűnteké lehetett. rubik kocka is kiállítva, megragadó.

nagy terv aznapra, hogy szupermarket légkondija és a karabahi simkártya vásárlás után elugrunk agdamba. nagy okosan beslaffogunk a buszpályaudvarra, ahol örmény vidékek egyetlen rámenős taxisával találkozunk, aki miután lerázzuk, még odakacsint a kasszás gyevuskának, aki ezután persze hogy azt mondja, nincs ma már busz askeranba. askeran félúton van agdamhoz - 15 kilométer stepanakerttől - és azután bökünk a városra, hogy a rámenős taxis határozottan elzárkózott attól, hogy oda bárki élve bejuthat. marad tehát a séta és a stoppolás és a meglepetés, hogy 10 perc után mégiscsak találkozunk egy askeranba tartó busszal. itt örülünk lacinak, hogy ismeri az örmény betűket. eléggé elveszett érzés, hogy egyedül a keményen ejtett T-t ismerjük a tahnról.

ebben völgyben látok először kifeszített drótot a két dombtető között. egészen magasan, egészen messze egymástól két alig észrevehető magasfeszültséget tartó villanyoszlop szerű vasak között drót, amiről további pár méteres darabok lógnak le. ez is a háborúnak köszönhető, örmények feszítettek ki ilyeneket az azeri repülőtámadások ellen. elképesztő, mikkel harcoltak egymás ellen. ez az a nap is, amikor végre többet mozgunk karabahban, mint amennyire a lábunk elvisz. kapunk végre egy képet arról, hogy valóban reális, hogy a lakosság 20%-a a hadseregnek dolgozik. főleg ebben az irányban - askeran és agdam után az út azerbajdzsába vinne tovább - minden harmadik autóban nem ülnek katonák, út mentén laktanyák, út mentén egyenruhások gyakorlatoznak.

askeran egyszerű. amellett, hogy agdam felé van azért jövünk ide, mert van valami erőd. völgyben fekszik a város és a völgy egyik feléből a másikba, cirka 2 kilométer hosszú falat építettek a régiek két erődítmény közé. nagynak nagy, de látványosságnak nem életre szóló. pláne, hogy meleg van. renőrök igazoltatnak és legjobb ötletnek az tűnik, agdam felől érdeklődés helyett hogy rákérdezünk a folyóra, lehet-e fürdeni. ígyhát lábáztatás, sörözés és vadszeder csipegetés.

agdam lefújva, estére vissza stepanakertbe. útközben megállunk a híres tatik és papik emlékműnél. lenyűgöző, pontosan visszaadja az egész ország monumentalitását (irónia). séta a központba, érkezés kiéhezve valami nagyvárosi étteremre, de jön a földhözcsapó csalódás, hogy nincs áram, nincs kaja. sehol. limonádézás. limonádé grúz találmány, mármint az üveges fajtájú. 100% quality hét izben. bármennyire borzasztóak a cukros-szénsavas löttyök, hidegen ez borzasztóan jól esik. kivéve a cream izű. kaja shushiban, az étteremben, ahol a víztelen szökőkút partján fel-le járkál a libapár.