ócska utazós

hazaértem. lefürödtem, kimostam minden testnyílásom (kétszer), megnéztem egy sorozatot és aludtam végre a saját ágyamban. most kicsit érzek erőt további beszámolásra, szóval nagorno karabah.

tatevben ébredés korán, mert reggel nyolc-kilenc körül van egy marsrutka vissza gorisba. valami szovjet minibusz, de szerencsére van hely rajta bőven. 20 hajtű lefelé, és még az út felénél sem vagyunk. finn srác a rajtunk kívüli európai a buszon, azerbajdzsánból utazik brazília felé. volt már karabahban, agdamot is megjárta, 10 000 dramba került neki taxival. itt jön meg határozottan a kedvem a városhoz. gorisban előző napi jófej hosteles néninél felkapjuk a cumókat és mivel épp mennek vendégeskedni, elvisznek kocsival a főútig.

napi stoppot egy meglepetésel kezdjük, uaz dzsippes hapsi, aki felvesz, egy szót nem tud oroszul. majd két hónap alatt ő az egyetlen, aki a davajon kívül semmit, de semmit nem tud. benzinkútig. innen újszerű lada nivában utazunk öten, cuccok és egy ventillátor az ölemben. velük lépjük át a határt is, amit először csak egy tábla jelöl, majd kb 10 kilométerrel odébb, az első településnél egy checkpoint is. a falu/város tökéletes bemutatkozása a kvázi országnak: hegyoldalból nagyszerűen látni, hogy 20 éve kb háromszor ekkora lehetett a lakossága -házmaradványok mindenfelé. még egy fuvarra szükségünk van shushiig, egymentőautó áll meg hamar, ám a két srác a halo trust aknaszedője. az út minősége kitűnő, eddigi legjobb az m3-as óta. propaganda, nyilván, örmények nyomják nagyon, hogy karabah gazdasága menjen valamennyire, nem csak állami szinten, de a diaszpóra sikeresebbjei is tolják a pénzt. ez nagyon egyszerűen úgy jelenik meg, hogy útmenti táblákon jelölik, kinek a pénzéből épült az adott szakasz. a kátyómentes út ellenére felfordul a gyomrom és miután shushiban kiszállunk, kell egy 5-10 perc ücsörgés, amíg a szerpentinezés után helyreáll a rend.

bármennyire is hihetetlen, hospitalityclubbal lakunk. azóta másfél hónapon keresztül abban a büszke hitben éltem, hogy az ország egyetlen hc-sénél aludtunk, de most látom, hogy vannak még eldugva ketten mások is. armen a srác, marseille-i örmény és karabahban találta meg azt, amiért érdemes valahol letelepedni. feleséget is szerzett magának, igazi örményt, kolozsvár mellől, szamosújvárról. kriszta - igen, nekem is fura a világ végén magyarul beszélni - és armen kb. fél éve találkoztak az interneten. szövődött a szerelem, jött a házasság ötlete is, majd találkoztak, és 2010. júliusában egybekeltek. és a lagzi épp ekkor, vasárnap történt. a történet szereplői még laci, a szintén szamosújvári örmény, aki jerevánban tanul és robi, a szentendrei fotós.

shushit felfedezzük már az első nap, kriszta körbevezet. wikipédia szerint a háború előtt 98%-ban azeri 20 ezres városból nem nehéz kikövetkeztetni, mennyi maradt meg. találtam pár archív képet (1, 2, 3, 4, 5 és 6 és egy flickr set), de igazából a legjobb a kétméteres fűben az egykori óváros romjai közt megmaradt szűk utcákban derengeni. ma nagyjából 3 000-en lakják, persze örmények, menekültek, mindenhonnan. helyi kétszobás múzeum a pár ókori agyagcserépen túl az örmény múltat próbálja bizonyítani és alapját teremteni a várost egy éjszaka alatt bevevő katonák hősiességének. nem könnyű, ha a teraszra kilépve az első romos ház belső faláról lerí, hogy muzulmánul íveltek a boltívek. három mecset maradvány van a városban, kettőnek a minaretjébe fel is mászunk, a harmadik valahogy be van építve. karabah büszke arra, mennyire vigyáz a muzulmán szent helyekre - legyen mire hivatkozni a török kulturális genocídiummal szemben -, ezért állnak még ezek. az utóbbi évben még a tehénszart is kipucolták, sőt lehet, múzeum kerül az egyikbe. főutcán tovább van még szovjet vöröscsillagos épülethomlokzat épület nélkül és frissen felépült, üresen álló bevásárlóközpont.

a rákövetkező napra vidámabb trippet tervezünk, felmászunk a város feletti domboldalra, lenézünk a hasadékba, sőt, lemászunk a hasadékba és fürdünk a vízesésben. elsőre természetesen nem sikerült megtalálni a sziklákon levezető utat, így rövid kóblászás után az jött, hogy nézzünk be a csúcson elhelyezkedő katonai radarállomásra. karabahban a katonaság annyira nem vicc, megállíthatnak bárhol, kérhetik a vízumod, van-e engedélyed az adott városban tartózkodni és legfőképp néha megnézik a turisták fényképeit, nem kémkednek-e. no, hát mi épp hogy nem játszóterezünk a kocsikon, radarokon, lövészárkokban, csak épp kiabálunk, hogy hahó, igazítsatok már útba. kánikula, biztos lementek fagyit nyalni. kaszáló apuka mutatja meg az utat végül lefele. völgyben falu, faluban is tekergünk, mígnem valami néni behív magához, hogy igyunk meg egy kávét, gyümölcslét. kellett már valami ilyesmi, mert kezdett lehetetlenné válni, hogy megtaláljuk a hülye vízesést. útbaigazít és bevesszük magunkat a sziklahasadékba. talán ez a legmélyebb szurdok, amiben két hónap alatt jártunk. cuki esernyős, mohás vízesés jéghideg vízzel, én meg elfelejtettem berakni reggel a törölközőt. van még csöppet tovább egy sokszáz éves híd is. majd út felfelé, vissza shushiba, na az nagy móka, mármint fáradtság.

nagy nap, vasárnap, esküszik a fiatal pár. lassan indult be a nap. aztán egyre gyorsul, jönnek a fodrászok, ilyen ember, olyan ember. az az érzésem van, hogy ugye semelyikőjük se született helyi, de éppen ennek ellenére még erősebben tradícionálissá akarják tenni. zöld-prios ruha, ami nem egyforma zöld-piros - mert így kell lennie -, népzene, népdobolás, vőlegény jön a menyasszonyért, elviszi, táncolnak az utcán. leginkább ott hibádzik a dolog, hogy nincs nagy tömeg. annak ellenére, hogy shushi mégiscsak egy kis közösség, a város teljesen átlagos napot él. meghívottak száma nem lépi át a 100-at a templomban, lagzin még az 50-et se. viszont a kaja nagyszerű. még egy bicegés, hogy nem látok se konyakot, se vodkát, se kalasnyikovot. a bort pedig hamar megunják az emberek, főleg ha meleg és elkezdenek hazaszivárogni.

nászéjszakán persze másik családnál alszunk. három lány, egy fiú és anyuka. apukára olyan országban, ahol 20 éve háború volt, érzékeny dolog rákérdezni. csuda természetes dolog már ekkor, hogy nem csak nyugodtan, persze aludjunk náluk, hanem még együnk igyunk is. karabahban különösen szeretik a vendéget, még ha külföldről jött és pláne el tud mondani magáról pár szót oroszul. legnagyobb, 20 év körüli lány még a tanáraihoz is el visz, mivel azok helyi görögök. csak hogy színezzem az etnikai képet, létezik a görögöknek olyan csoportja, hogy fekete-tengeri. sok száz éve jöttek át a boszporuszon és a szovjetúnió összeomlása után többségük bevándorolt az őshazába. viszont a nyelv olyan rokonságban áll a mai göröggel, mint mondjuk a szlovén a bolgárral.  számomra ez úgy jelenik meg, mikor l beszél a nénikkel oroszul a végére beszúr egy-egy görög szót, mint az ela vagy az efhariszto. tőlük kapjuk a nyár egyetlen tál levesét. kávé, süti.

batumi elsőre kivégezve. még jövünk vissza a végén. hajóról lejutni csak kicsit volt egyszerűbb, mint fel rá. reggel hat körül (kijevi idő) jött az sms, hogy a vodafone üdvözöl grúziában. nocsak, fel dekkre, hogy mizu és tényleg. még elég messze, de már látszik, hogy hegyes keleten. fél óra- óra elteltével már az is látszik, hogy hegyes, aztán tornyos aztán batumi. ugyanazok a ganz daruk a kikötőben, mint odesszában. iszonyú lassan kanyargunk be a dokkba, és beletelik még borzasztóan több idő, mire értünk jön valami vámos, határőr, majd kisbusz és végre tbiliszi idő szerint 11-dél körül kapok egy pecsétet és welcome.

elsőre mintha egy nagy falu lenne. persze ezt leginkább annak köszönheti a 150 ezres város, hogy új gáz- és csatornarendszert építenek ki, a belváros szinte összes utcája leginkább földútként jellemezhető. de faszás.

alig használt sim kártya trafikból, khacsapuri a khacsapuristól és járdaszegélyen ülve szervezkedés első kör, második kör a radisson wifijét lopva a tengerparti parkban. arra jutottunk, hogy ámdebár számtalan ismerős, hc-s és cs-s kötődik batumihoz, megszállni senkinél sem fogunk tudni. merab a hc-s srác a legcsábítóbb, akinél épp a családi pereputty van látogatóban tbilisziből, de az öccsének van kiadó szobája 20 lariért (10 euró). privet merab, kikötőparti étterem, jóféle. jönnek haverok is, kicsit felettünk lévő korosztály, de legalább van ikarus-tudatuk. mind ilyen hajós emberek, hamburgtól japánig. merab szakszervezetis, haverja meg épp a túloldalon, valami cégnek dolgozik. üveg vodka még kettejük között fogy el, kancsó bort öten osztunk meg.

menő fehér chevrolet-ját nyc-ból hozatta konténerben, ezzel repesztünk ki török kamionok és úttesten kóblászó tehenek közt majd a török határ mellett fekvő gonio erődhöz. itt tűnik fel először igazán, hogy dzsungel. mármint szinte trópusi időjárás, növényzet: párás, esőre áll a levegő, tiszta zöld minden. a hely egy római erőd, de ilyen igazán nagy (47 000 négyzetméter rémlik), szinte a tengerparton. tornyokkal, ilyesmi.

merab és a bátyja kiadó szobája messze lakik batumitól, már ha gyalog akarsz eljutni oda. marsrutka persze jár, és a város vasútállomása is fél saroknyira van ide, szóval annyira nem elveszett hely. tbiliszi felé vezető főút és a sínek választják el a tengertől, egészen balaton életérzés. kutyát lulunak hívják, és eszméletlenül ronda feje van: nyomott boxer arc, csálé fülek és a valótlanul hosszú nyelvéből mindig kilóg valamennyi. grúz vendégszeretet továbbra is, gyümölcs az asztalon és nemsoká megjelenik hajós pajtás, rokonok, konyak, borjomi. konyakkal az a meglepetés, hogy lehet jó is. nagyjából olyan mértékű a különbség, mint a kalinka-finlandia, vagy a tengerész ital-kubai rum vonalon. nyam nyam. borjomi egy sós ásványvíz, amit minden rendes szovjet ember ismer.

vasárnapi kirándulás a botanikus kertbe. 10 km-re északra a várostól, tőlünk legyalogolható távolságra a tengerre benyúló sziklás magaslaton elterülő még zöldebb, még dúsabb növénykert. 6 lari (3 euró) már mutat valamit, hogy ez nem egy 20 perces séta a füvészkertben, hanem tényleg egy hatalmas terület. hegynek fel, hegynek le, de a tenger mindig ott van a bal oldalon. 15-16 egységre osztva aszerint, hogy a föld melyik részéről származnak a fák, növények. ami nagyszerű, hogy csend van, alig vannak nagy pereputtyos fekete ruhás grúz családok. persze a végére jut egy esküvő, de akkor, már menekülünk. első stoppolás grúziában: vissza a vasútállomáshoz.

kajálás töröknél, mert habár leülünk a privet iz batuma kávézóba, de ott egyedül a bliny fog meg az étlapon. lazázás a feltúrt utcákon, majd estére haza: éjszakai vonatjegyünk van tbiliszibe. vasárnap van, hamarabb kellett volna jegyet venni, minden tele, egyedül ülőhely volt szabad 14 lariért. pedig egy plackartnak 9-ért mennyire örültem volna. valahol a itt jön a nagy felismerés, hogy eddig egy órával elszámoltuk az idő, 11 helyett még csak este tíz van.

vonat korrekt. valami új orosz gyártmány, minden ugyanúgy működik – a wc, a csap, az ablakok, az utaskísérő rendszer, a szemetes – mint az ukrán szerelvényeken. plüs ülés, sok hely a lábnak, valahogy mégsem az a hely, ahol a legjobb aludni. hisztis bandzsa gyerek átellenben, srácok velünk szemben. tbiliszibe csak azért jövünk, hogy felszálljunk egy marsrutkára, ami elvisz calkába. calka a hely, ahol l csoporttársa, l lakik. fővárosból annyi jön le, hogy a metró ugye ugyanaz, mint pesten, csak épp másik ábécét használnak. már calkában, a zil hűtőszekrény búgó hangja mellett, de erről majd.

képek.

a partmenti sétány nagyszerűen élvezetes. ötszáz méter széles erdős sáv választja el a tengert a várostól öt km-en keresztül. bicósok, görkorisok, futók és kirívó európai párok odesszai hosztjukkal (mi) sétálgatnak fel-alá a központtól le egészen a publik edzőterem övezte arkagyia diszkóiig. mi túraútvonal közepén csatlakozunk be és indulunk északnak, hogy a lemenő nap fényében nézzük meg a kikötő legóvárosát. városháza, puskin szobor, opera, agyag köcsögök és széles platános utak, meglepően kevés forgalommal - elképesztő különbség egy kijevhez vagy lemberghez képest. konsztantin első vendégei vagyunk, lelkesen körbevisz, megmutat mindent, kaukázusra készülve kicsit meglepő a környezet és első blikkre kétségbe vagyunk esve, hogy mit fogunk itt még csinálni négy napig, amíg a komp el nem indul.

aztán eljutunk a piacra, ami persze megadja a választ. már másnap, szombat dél körül. váó. kijevi stílus, de azt bőven veri méretben, áruban, szovjet-faktorban. az odessza-glavnaya pályaudvar melletti piac az életemben valaha látott legnagyobb élelmiszer piaca. tejes, hús, halas (külön a szárítottnak, külön a nyersnek) csarnokok egyenként akkorák, mint a pesti nagycsarnok. zöldséges standok szanaszét mindenhol vannak, ám nekik is van külön egy fedett rész, ami nagyjából kétszer akkora, mint az előzők bármelyike. kósolni kérdezés nélkül lehet (kell), élnek is vele az emberek. kofák mindenhol (aranyfogsor!), meg nem tudnám mondani, ki nem őstermelő. persze azért itt is viccesebb a tejcsarnok bejáratánál a sarokban szamócát áruló nénitől vásárolni. kedvencem a szárított hal csarnok, ahol csak egy fél év lenne végigpróbálni mindent: a kicsi hosszúkást, a lapos kereket, a sárgát, a félbevágott színes pikkelyest, stb. jól pozícionáltak a szárazhalakhoz közel telepedett csapolt kvaszt áruló pultok. órákat lehet kirándulni a piacon. azt hiszem, bőven túl fogjuk magunkat vásárolni a keddi hajóút előtt.

este opera. második idén és kezdem unni. de 25 grivnyát megér, még ha meg is szólnak, hogy szandálban azért mégse kéne. aztán puzata hata, ami régi szerelem, ám este 10 körül a plazában egészen lehangoló. alig van kaja, az is régi és mindenki focit néz. szóval írunk andrejnek sms-t, hogy vigyen el minket szórakozni. andrej cs-s, aki nem tudok fogadni, de sörözni nyitott bármikor. hoz magával ukrán és amerikai lányt és megnézzük az exit nevű helyet. ahol egy óra alatt jön nevetséges, vicces részeg srác, aki szeret mindenkit és tör ki dulakodás a pult körül. random alter hely 15 grivnyás sörrel, 90-es évek slágerei 5 percben mixekkel.

piac a harmadnapi és negyednapi sláger is, még ha harmadnapon nem is megyünk el oda - csak a strandon álmodozunk a tortákról, blinikről és áfonya szerű gyümölcsökről. orosz nyelvtani kisokos lonely planet segítségével a homokban. séta arkagyiáig, ami végülis egészen bizonyosan a helyi óbudai sziget. mármint a szórakozónegyed fele - ibiza, itaka, jokogama és ilyesmi. trendi, műkörmös, borotváltkutyás, magassarkús lányok nagydarab, izomgyerekek nagyonfekete audival. kalapácsok, boxzsákok és focilabdák ütésével, rúgásával mutathatod meg, mennyire vagy monszter (tudod, olyan játéktermi izé). ez az ipar gondolom arra az igényre épült rá, ami megmutatkozik a játszótereken: gyúrópadok. kiláncolt súlyokkal, húzockodó lécek és a többi. ámulatos.

új stopphelyről  budapesten, mert a réginél  hangszigetelő falat húztak.záhonyig egész jó időben érünk el, kb vonatidőben. ezt persze mondom azért, mert 20 perccel a határon átvivő vonat indulása előtt 20 km-re vagyunk a vasútállomástól. ám 60-as táblánál 120-szal hajtó hapsi vesz fel, így elérjük simán. stoppolás másik kiemelkedő alakja a román kamionos, akivel oroszul beszélgetünk. felküld a kabin felett lévő ágyba, merthogy hivatalosan ugye csak két ember utazhat kamionban és ne szúrjanak már ki messziről a rendőrök.

shop in csop. regisztrációs kártya és mindenféle határ móka, jegyvásárlás a következő, csop-odessza vonalra után kb másfél óránk van még első poszt-szovjet városban. nem tudom, vajon csak mert nem magyart hallanak közöttünk, ezért nem is magyarul szólnak hozzánk, de sokkal  inkább mindenki oroszul beszél. nem nagy baj, augusztusra csak belejövök majd. hihetetlen még, mennyire ukrajna már ez is. volga és zsiga. olcsó a sör, van kvasz és szárított polip na meg szgussonka. jól túl is vásároljuk magunkat, ami azért nagy szó, mert 18 órás vonatút áll előttünk.

vonat elindul, egészen üres. plackart, felső helyek voltak már. munkácsnál kapunk egy idősebb házaspárt. eleinte csöndben motyognak ők is oroszul, mi is angolul. aznap esélye sincs az ismerkedésnek, kilenc körül már megágyazás van, három oldalt elolvasok a koestlerből és lezuhan a szemhéjjam. reggel délelőtt fél 12 körül áll vissza a rend, az ágyak felhajtása, a beágyazás, a mosakodás. teával veszi kezdetét a davajtye poznakomszja. aztán jön a konyak, a fasírt, a sült hús uborkával, házi kenyérrel. nekünk van görög olajbogyónk, ami az ő számukra érdekes. átadott információ szintjén kicsit olyan, mint a stoppolás: husztiak, van két gyerekük, itt itt és itt jártak már ők is. nő tud kicsit magyarul, merre megyünk, hogy megyünk, honnan jöttünk. ha huszton járunk, vagy a kárpátokban túrázunk feltétlen keressük fel őket, itt a telefonszám. még valami apróval is kisegítenek, mert a két tea hat grivnya, nekünk 4 valamennyi van és százas, ami utóbbinál fanyalog az utaskísérő.

odessza-glavnaja. már a vonat kabinjában a matrica, hogy vigyázz! ne bérelj ismeretlentől szállást odesszában (inkább keresd fel a mi irodánkat)! kicsit sejtet abból, hogy le fognak támadni kulcsos, kvartirás nénik a pályaudvaron. azon kívül, aki jött utánunk 20-30 méteren, hogy de hát pacsemu? pacsemu? csop durvább volt a pénzváltókkal és a taxisokkal, akik ungvárra akartak vinni. az utca itt annyival másabb, hogy x-szer 10 emeletes házak körbe, és a volga-zsiga kombó mellett van még villamos is. elindulunk gyalog, hogy faszagyerekek vagyunk mi, aztán a sarkon, ahol be kell fordulni sörözünk egyet az izzadásra és a felszállunk a trojkára (hármas villamos). megérte az egy grivnyát (10 eurócent), hosszú város. célpont a ukrferry irodája, mert minél hamarább a kezünkben akarjuk tudni a kompjegyet. pár napja e-maileztünk velük egy 3-4 váltásnyit. az első 2-3 levélben biztosítottak arról, hogy keddenként van hajó grúziába, ám 22-én nincs hely. aztán mégis lett. kabinos, fürdőszobás, van ablaka. majd írok róla, ha rajta vagyunk. pénz szerzés atm-ből nem egyszerű.  első kettőben nincs elég.

görög konzulátus egyéb okokból, majd sör a parkban, turista áron. asszem ez lesz a következő másfél hónap legdrágább korsója. annyira azért nem csúszik darabosan, van wifi, wc és park. bolgár könyvtár ellenére a görög dolgok dominálnak: afina bevásárlóközpont, filiki etaria régi kereskedőháza meg ilyenek. a város persze orosz, már a kiírások többsége is inkább ez, mint ukrán. meg aztán a vörös-narancs győzelem napi zászlók abszolút egyértelművé teszik.

hc-s srácnál van szállásunk. arról is majd, mert most kezdenek ébreni az emberek. macska volt persze az első, itt nyávog már a kezdetek óta köröttem.

skourából reggel se nézünk meg semmit. se kasbah, se medina. mert hc-val együtt jár ugye a hoszpitalitás, ami marokkóban különösen erős, így nem mondhatunk le a reggeliről szelimnél. terv, hogy minél messzebb jussunk, de legalább er rachisiáig, hogy az adott települést jól megnézzük, aztán másnap jussunk fel meknes-fez környékre. additional öröm, ha útközben szép helyekkel találkozunk.

dél körül állunk ki az útra, ami északkeletnek visz. ez itt úgy néz ki, hogy baloladlt atlasz havas csúcsokkal, jobbra kősivatag semmivel. hátunk mögött skoura, előttünk nyílegyenes út. nem ragozom túl, lassan megy a stopp, leginkább az alacsony forgalomnak és hogy a 40-km-enként egymást követő városok elnyújtottságának köszönhetően, ami ugye gyaloglást jelent át a másik végébe. utazunk mindennel, platós pickuppal, kisbusszal, személyautóval, franciákkal és helyiekkel egyaránt. valahányszámú várost keresztezünk, nem mondom, hogy képes lennék felsorolni őket, de valamennyire mégis különböztek egymástól. volt hegyre épült, kitekert főutcás, folyó metszette, kasbah központú, elnyújtott egyutcás cowboy település és ilyesmi. végül kezd a délután átmenni estébe, amikor még mindig nem vagyunk er rachidia környékén és jön az aggodalom. hogy ránksötétedik és hülyének néznek a helyiek, hogy stoppolunk és kezdik az aludj nálunk (és hagyj bőven baksist) dumát. rendőrök az úton, nagyszerű. persze ők sem értik a stoppot, de ez most épp szerencsésen jön ki, mert abban a minutumban megjelenik egy busz, ők meg megállítják nekünk. 30 dirham és kora este rachidiában vagyunk.

rachidiában mégse nézzünk tüzetesen körül. új terv fogalmazódik meg, hogyis ha van éjszaka busz, akkor kapjunk arra fel és csak ha muszáj, maradjunk emitt. leugrom gyorsan előre, míg a többiek összepakolnak, nehogy az orrunk előtt húzzon el. mire visszajövök a jó hírrel, hogy még ma este biztosan indul fez-meknes környékére valami, m fogad azzal, hogy bizony amivel mi jöttünk, az meknesen keresztül rabatba tart. 80 dirham és megvan, hol töltjük az éjszakát. egyedüli sajnos dolog, hogy hegyeken keresztül és a hegyek nyilvánvalóan szépségesek, de sötétben nem látszanak.

azért egyetlen, mert a következő sajnosságok már nem annyira köthetőek a buszhoz. hogy kb fél négykor érkezünk meg meknesbe, szakadó esőben és hidegben. medinához közel szállunk le, nem is buszpályaudvaron, hanem csak valami megállóban, mégis okosnak tűnik szálláskereséssel pár óra múlva bajlódni. buszmegálló mellé okos kapitalizmussal odatelepült éjjel-nappali kávézó-mobilárus-éjjeli menedékhelyen teázunk, kockázunk, el-jazeerát és trash amerikai filmeket nézünk. öt után már eső sem annyira vészes, hát hajrá. egészen más ilyenkor szállást találni, mint főműsoridőben, amikor a harmadik lépés után elkezdenek neked alkudni és az ötödik környékén már nagyjából elfogadható árnál is tartotok. próbálunk hoteleknél dörömbőlni, egy rijádot is megnézünk, de az nem a mi árkategóriánk. aztán a világosodással kezd felébredni a város, és a recepciósok is ha morcosan is, ajtót nyitnak a hotelekben, de hely az bezzeg sehol sincs. lusta dögök ezek, van szabad szoba, csak kedvük nincs még foglalkozni a vendéggel. végül mégis megnyerjük magunknak a hotel regina recepciósát és nyerünk egy háromágyasat. alvás délig.

meknest egy részét már ugye felfedezük a hajnali nyirokban, most napsütésben is kapunk belőle.igazából korrekt kis város, semmi különös már így lassan két hét után. medina egészen tiszta és sárga. találunk temetőt, bolhapiacot, piacot, kovácsnegyedet, mecsetet, kilátást. mecset azért érdekes, mert kb. másfél hét múlva összedől és ezzel megöl 41 embert. néztük mi, hogy ferde, de azt hittük ez valami helyi menőzés. este tolunk ricard-t a teraszon és forgalmat számlálunk, majd bealszunk. aztán reggel, mikor mennénk kifele a városból jövök rá, hogy végig fordítva tartottuk a térképet. vagyis nem fordítva fizikailag, csak az északot tájoltuk délnek. ha ha, azért mégis volt meglepi meknesben.

a terv: visszastoppolás essaouirából marrakechbe, azon minél hamarabb túljutni, tovább az atlaszba. ott minél kevésbé fázni, ám minél több havat látni, fent aludni valami elzárt, de menő helyen és másnap letúrázni és lestoppolni a hegység mögé, skoura oázisába. a valóság:

egészen sok ponton sikerült tartani a tervet. felstoppolás marrakechbe például tök kényelmesen sikerült, orvos hapsi mesél nyugat-szaharai tevékenységéről, a közegészségügyről, hogy szegényeknek ingyen van és ilyesmi. pályaudvar környékén dobunk egy tajine-t, mert épp ebédidő van és ráérünk azzal az átkeveredéssel a másik oldalra. annyira könnyen azért mégsem megy, kell hozzá, a korábban szerzett helyismeret, medinán, mellahon, temetők mentén jutunk el a hegyeknek vezető útra. egészen darabosan megy a stopp, kisbusz, németországi vendégmunkások (és mit csinálsz frankfurtban - hát tudod, egy marokkói vagyok nyugaton), kisbuszos házaspár, majd végül egy csöndes markát tartó hapsival jutunk át a gerinceken túlra. egy hajtűkanyarban lehagyjuk az épp marrakech-skoura útvonalat lenyomó sz és zs párost, heves integetés, szevasztok pajtások. hopp és a hegygerinc. nem ám egy pillanat, utazunk vagy fél órán át a szerpentineken fel és le, egészen extrémen a csúcsokon átvezetett műúton, ám havat nagy mennyiségben mégsem kapunk. hosszú idő után az első leágazásban szállunk ki, még egészen magasan lehetünk (legyen tippem mondjuk 2500-3000 méter). főúton ha tovább mennénk, kb 80 km után ourzazate-ba jutnánk. a mi leágazásunk telouet felé megy, ahonnan szintén van egy út ait benhaddou érintésével vissza erre a főútra. helyi berber dzsedik már állnak a leágazásba, ők mondják, hogy 10 perc és jön a busz, ne hülyéskedjünk a stoppal. igazuk is lett és jól is jön igazán, mert már sötedik és ezen a csöpp murvás úton igazán nem jár napi 10-20-nál több jármű.

eznapi szálláshelyünk így lett telouet. valójában már lonely planetben erre böktünk, mint cuki, fensíkon fekvő agyagváros. van kasbah és a többi, de egyenlőre ebből nem sokat látunk, este hat körül lehet, mikor leszállunk a buszról és a sárga kendős srác mondja, hogy van neki szállása, kell-e. 50 dirhamnál történik meg a kézbecsapás és ebbe már belealkudtuk a reggelit is. csodás ház amúgy, szépségesre berendezett kék és sárga szobát kapunk. a kinti mélységes sötétség mellett meghatározó még az elemi erejű szél, ami néha annyira erős lökettel támad, hogy alig bírunk az úton maradni. azért tolunk egy kötelező kört a koraesti félhomályban a kasbah környékén, de negyed óra után iparkodunk vissza a szállás környékére. tolunk egy rántottát valami helyen, ahol a végén nehezen értik meg, hogy ha 10-ben egyeztünk meg, akkor had ne fizessünk már 30-at. tea felmelegít.

este szél süvít, nappaliban ülünk, srác barátkozik, mesél berber nomád családjáról, tevékről, szudánról, környékről. mai napig nem igazán tudom eldönteni, hogy baksisért barátkozik-e ennyire, vagy csak hoszpitalitásból. még egy haverját is áthívja zenélni, de mi fáradtak vagyunk, hisz délelőtt még az óceánnál napoztunk. felnézek teraszra a milliónyi csillaghoz, de még lemenekülök, mielőtt a szél fújna le.

tojást kapunk reggelire, olívás kenyérrel és teázunk. majd nagy bátran sebtébe nekivágunk a túrának. első lépésként felderítjük világosban is telouet kasbáhját, amit igazán a virágzó mogyorófák dobnak fel. na meg a hatalmas kettős szivárvány, ami nyugaton virít. ehhez persze a hétágra sütő nap mellé szükséges a ködszitálás, ami ilyen erős szélben eléggé kellemetlenül tudja ezer és ezer tűként szurkálni fedetlen testrészeinket. amiből persze nem sok van, igyekszünk beburkolózni, mint a rendes berber. indulhat végre a séte eleinte felfele, de nem erősen. kősivatagos fennsíkon járunk, havasan csipkézett csúcsok között. negyed óra az első falu, újabb 15 perc kb míg egy lejtősebb, néhol fákkal tarkított birkalegeltető kanyarulathoz érünk, ahol épp jön egy kisbusz, amit sikerrel lestoppolunk. városka, agyagból épült házak az egyre sárgásabb hegyoldalban, kasbah, egyre kevesebb növény, egy folyó, ami lefele vezet. lonely planet szerint innen kéne, hogy legyen valami közlekedési eszköz a 40-50 km-re lévő főútig, de ehelyett csak egy felújítás alatt lévő félénken útnak nevezhető földutat találunk. annyira nem édes a szájíz, de elindulunk gyalog.

végül persze sikerrel lejutottunk, de legalább annyit gyalog tettünk meg a távból, mint amennyit stoppal (googlemaps-en egészen szépen követhető az út, gyalog kb 21 km-t tettünk meg). fárasztó menetelés újabb agyagfalvak, újabb kasbáhkon keresztül, hegyek átalakulnak kopár sziklás kanyonná, amiben csak a mélyén csordogáló folyó körül vannak pálmák, zöldek, teraszok. öröm az ürömben, hogy útépítés folyik, mert többször is munkagépekkel utazunk, platózunk. ebédet is egy mikrobuszban tolunk, lepénykenyér mangalicakolbásszal.

főút, végre. ourzazate még 20 km. grand taxizunk egyet, majd a lemenő nap fényében megcsodált ourzazate után még egyet skouráig. csodás érzés, hogy utazásunk első - és végül egyetlen - hospitalityclubos vendéglátója vár ránk. szelim, akinek mi vagyunk az elsők, lelkes, barátkozó és nála szerencsére biztosan tudhatjuk, hogy nem a baksis miatt. saját bevallása szerint kommunista, ellene van a muzulmán ortodoxiának. barátnője van, akinek még ezen a héten van az eljegyzése egy marseille-i marokkóival, akivel még csak interneten érintkezett. elsavanyodik a hangulat, mikor előjön az ebből fakadó probléma, mármint hogy a szüzesség. industrial virginity. pastis, hasis, bőséges marokkói kaja.

szomorú bejegyzés, mert szar az idő. itthon ülünk, simpson megy - mint akár otthon is - kint pedig esik az a szitáló szar és alig van nulla fok felett. persze ez otthon legfeljebb egy órát tart így, mert általában annyira a változékony az idő, hogy napi ötször esik és ötször süt a nap. persze itt beállt, és bbc szerint még holnap is ilyen lesz, csak hidegebb.

a város azért szép. főleg berlin után, aminek ugye abszolút nincs város hangulata. itt vannak szép házak sorban egymás mellett, városnegyedek, hidak, folyó, városközpont, külváros. megérkezni norrebro negyedben tettek ki stoppal, egy iráni nő hozott a végén. logumklostertől egy tanárpár jött nem messze koppenhágához, velük jöttünk. szóval még mindig nincs meg az első dán sofőr, aki felvesz, mint stoppos. norrebro bevándorlónegyed, tele mindenfélével. boltok az ilyesmi helyekhez szokásosan arabok, kínaiak, thaiok és ilyesmi, csupa olyan vásárlóval és ezért nyilván a kiírások sem annyira dánok.

rengeteg bicikli mindenhol. legszomorúbbak a betegek, az elesettek, akiknek ki van törve a küllőjük.

susanne-nál vacsorázunk külvárosban. ő régi ismerős zsüdinek, cserediákja volt még gimnáziumban. dánhoz képest meglepően nyitott és hat hét után vele lehetett a legmélyebbet beszélgetni. pár óra ismerettség után. nem nála alszunk, hc-nél alszunk, akihez bonyolult volt bejutni, kis időzést igényelt töröknél egy ajran mellett. végül martin nincs is itthon, csak egy vendége kínából, és egy magyar pár, akinek lánya ugyanúgy népfőiskolás, mint mi. a kis lakásban öten.

ma múzeumoltunk többnyire. időjárás miatt. kunst múzeum, botanikus kert, a sellőlány, világháborús ellenállás múzeuma és még pár sétálóutca. szitán az eső egész nap, csupa nyirok minden. március 21-én 2-3 fok van. 

már egyszer átsétáltunk, akkor buzira utáltuk.
piacolunk bosában még reggel, mert lóriék megtalálták még reggelebb. van minden, ami akár egy otthoni piacon is lehetne (kínai ruha), amiben más, azok a sajtot és húst áruló lakókocsik és persze az egésznek az elhelyezkedése: egy utca le van zárva és ott. szerencsésen megtaláltuk a mézes srácot, aki a második, aki tud angolul a szigeten. harmadik oké, mert az egyik az ausztrál nő, a másik a turistainformációs srác. a mézes azt tudja nagyon jól, hogy hogy készül a méze. az eukaliptuszos, a karamellizált, a keserű, a mézecet, a mogyorókrémes, és a többi és a többi. kóstoltat mindenből, cserébe veszünk ecetet és mogyórókrémeset. szakad az eső hazafele a piacról úgy, hogy alig bírunk cikázni boltból boltba. veszünk töröknek szárd zászlót, mert zászlómániás és halat sütni estére. halboltot onnan lehet megismerni, hogy egyedül az képes abban a szagban bent tartani az embert, hogy enni akar valamit és szakad az eső kint. bármelyik feltétel hiánya esetén azonnal kifordulsz.

stoppolunk algheroba a tengerpari úton, amiért úgy oda vagyok. ezúttal suvos hapsival gyakoroltuk az olaszt, főként az elképesztő táj és a hatalmas griffino madarak témakörben. érkezés és várakozás pajtikra időközben találunk az eurospin diszkontban nagyszerű, félkilós tiramisut, ami nagyszerűnek ítélünk ebédre.