Ez a poszt megjelent a teknőslevesen is.

Nem tudtam megtagadni önmagamat, és az engem egyik legjobban érdeklő dolog volt az utazás előtt: az ételek. Gondoltam, hogy nem lesz annyira más, de azért egy kevés egzotikumra számítottam. Ami furcsa, hogy többnyire borzalmas volt, most mégis nagyon szívesen megennék mondjuk egy ottani "pizzát"... Vagy a következő képen látható 50 forintos sült banán - májashurka nyársat...

A sok borzalom előtt elmondom a legjobb dolgot: kókusztejes hal Baracoában. Valami fehér dologra számítottam én is, de piros volt, vagy inkább narancssárga. Nem megy nekem sajnos az ízek boncolgatása, de tippre paradicsomszósztól volt ilyen. Kicsit csípős, nagyon ízes.

Felső kategóriát nem próbáltunk ugyan, de a legaljától a tisztes középig ettünk végig szinte mindenféle helyet, és a minőség szinte mindenhol egyforma volt: alacsony. (A lenti kép egy sonkás pizzát ábrázol.)

Kezdjük ott, hogy kétféle pénznem van: a peso a helyieknek, a konvertibilis peso ("dollár") a turistáknak - persze mindkettő használhatja mindkét pénznemet. Pesóban minden olcsó, dollárban minden drága. Általában megvan, hogy a hely melyik kategóriába tartozik, de a pesós helyek turisták láttán hajlamosak dollárossá változni.

A nem állami helyek általában borzasztó drágák, ezért ilyen étteremben (ún. paladar) nem is nagyon voltunk.

Az állami étterem kétféle lehet: Az egyik: pesóért, hiperolcsón borzalmas kiszolgálás, gyenge kaja, semmi hangulat, ráadásul kritikán alul tátong egy szakadék, na onnan integet a higiénia. Például ezeken a helyeken többnyire 2-300 forintból lehet vacsorázni itallal együtt, cserébe elfelejtik kihozni a társaság egy részének a kaját, az étel hideg, köret alig van és szánalmas, csótányok rohangálnak a lábunk között. Azért a pincérek itt is csokornyakkendőt hordanak persze, az utolsó szakadt helyen is elegáns egyenruha, az kell.

A másik: dollárért, drágán, gyenge kiszolgálás, gyenge kaja, néha tűrhető hangulat (ez alatt azt értem, hogy esetleg nem neonfénnyel van megvilágítva egy szocmenza-jellegű fehér terem), néha akár még higiénikus is. Itt ugyan nem felejtik el, hogy az ötödik tányért is kihozzák, de nem nagyon sikerül a kívánt köretet rendelni, a pincér folyamatosan turházik, négyféle ételből kettő értékelhető, de nem érezhető akkora különbség, mint az árakon: egy-egy fogás 2000 forint körül van, ami mindenképpen tízszerese a pesósnak. De itt legalább tiszta volt a mosdó, még papírt is tettek ki! A dolláros hely sem garancia a lehúzható vécére.

Éttermekbe azért viszonylag ritkán jártunk, többnyire utcai standoknál ettünk. A leggyakoribb a "pizza" (kelttészta többnyire sajttal, jó esetben még egy kis paradicsomszósszal is) 50 forintért, vagy a szendvics ugyanennyiért. Legtöbbször egy fél disznót szeletelgetnek egész nap és töltenek zsömlékbe. Kedvencünk volt a rántottás zsömle (20 ft) és a krokett (fenti képen, 5-10 ft, paradicsomot mi hoztuk hozzá). Egyszer megkérdeztük, mi van a krokettban, erre a bácsi megkérdezte a nénit, "te, mi is van a krokettban?", mire a néni azt mondta, hogy "hát hús, meg ugye ilyen dolgok". Én egyszer találtam benne egy zöld műanyag szálat, Kata csak a csontdarabig jutott.

Kubában az volt a jó, hogy az utca bármikor tartogatott meglepetést. Bár a fent említett kaják voltak a leggyakoribbak, mindig jöhetett valami új, amit még nem ettünk. Édes vagy sós frissen sült fánkok, sütemények, gyümölcslevek.

Ciego de Ávilában találtunk egy (állami) helyet, ami kifejezetten gyümölcsökre szakosodott. 10 forintért ihattunk friss gyümölcslevet (guayava, mangó, paradicsom, narancs...), 7 forint volt három minibanán, 10 körül az ananászszelet.

folyt. köv.