ócska utazós

 camagüey úgy végződik, hogy kisétálunk sokat buszpályaudvarig. itt nem találunk kamiont, csak a pacmanek akarnak lehúzni mindenfélével pénzért. taxit ajánlanak meg viazul, de mi tudjuk ám, hogy megy ez. az egésznek az a lényege, hogy 310 km-t 12 óra alatt teszünk meg, de legalább megteszünk. városról városra ugrálunk rabszolgaszállító camionokkal. végére már egészen belejövünk, mégis santiagotól 70-80 km-re ránksötétedik. izgalmak, majd végül valami kis lassú busz jött, ami a félúton lévő faluba megy. végül mégis valahogy elment santiagoig, a félutas faluból már csak velünk. menetrend végeztével hazament aludni a nagyvárosba, gondolom én. szálláskeresés, alkudás egészen szépen ment, 15 dollárért mindenkinek van szobája. 

ennyit írtam santiagoról másfél hónapja. most megint érzem, hogy ideje befejezni. 

a város kuba második legnagyobb városa. mégse éreztem azt, hogy olyan hatalmas, metropolita lüktetése lenne, mint havannának. aranyosan, kedvesen lejtenek, emelkednek az utcák, van főtér, van másik tér, ahol zenélnek és van harmadik, ahol kajálni lehet. egyedül a vasúti pályaudvar hatalmas, de az nagyon. hiába, xx. század vége felé épült. ide azért kellett kicaplatnunk, mert vissza havannában vonattal szeretnénk menni és van közvetlen a két város között (hogy ez hogy hiúsult meg, majd későbbi posztban). mellette a piac viszont csodás, van nádcukorlé, van süti, van zene.

közlekedés. már ugye ha sikeresen megérkeztél. legelső élmény a sor volt, amit végig kellett állni, hogy metrójegyet kapjunk. metrón jegy helyett igazából egy tokennek hívott műanyag zseton van. ezd bedobod és már nyílik is a kapu. 1,7 grivnya. át lehet vele szállni a metróvonalak közt meg minden. roppant egyszerű dolog. az aluljárók pedig sokkal kevésbé moszkvai jellegűek, mint vártam. szóval csalódás kicsit. azért van, ahol ott van lenin, meg van amelyik színes és általában a legtöbbnek a kijárata egy kör alapú kupolás teremben végződik. a hangulat kedvéért. és amúgy is, itt van a világ (egyik) legmélyebb megállója, az arsenalna. úgy sikerült ez ilyen mélyen a föld alá, hogy a dnyeper bal partja sík, itt felszín felett fut a metró, át a hídon, majd bele a hegybe. és a szovjetek átfúrták a hegyet. két gigászi hosszú mozgólépcső visz fel.

van még a városban villamos és troli (1,5 grivnya) és marsrutka (2 grivnya). utóbbiról már írtam lemberg kapcsán. helyiek persze az autót preferálják, ami igazán jellegzetes képet mutat: a kocsik iszonyú nagy százaléka (40-50) suv, vagy hasonló abszolúte nem városi. ezek csúcsidőben gyönyörű dogókat képesek képezni a 2x3 illetve 2x4 sávos utakon. főleg, hogy a pestnél 2-3-szor nagyobb város két felét összesen négy híd köti össze. van még mit építeni, fejleszteni, változtatni. suvoknak és a hegyek történelmi jobb partnak köszönhetően a négy nap alatt látott bringások száma 10 alatt maradt.

a kollégium. pozitívumok közé tartozik, hogy a folyosó széles és egyenes, hosszú, ami tök nagy életet generál, lehet szocializálni. és a színes (kék, zöld) falak és lépcsőházak is menők, nem tűnik olyan sterilnek. viszont öt szint, négy emelet osztozik egy, a földszinten lévő zuhanyzón (egy szinten kb 40-50 szoba van, ezek általában min. 3 ágyasak). nem
tudom, hány zuhanykabin van, mert odalent amikor én próbáltam, nem volt áram, így csak a második pár kabinig láttam be. de nem lehet több 10-12-nél. zuhanyozni amúgy is csak reggeli és esti megadott két órás idősávban lehet, amúgy ez a rész lakatolva van. aztán pl van olyan, hogy a páros szinten van a férfi, a páratlanon a női vécé. ami amúgy is élmény. nálunk, fiúknál a leginkább használható lukakhoz pl nem tartozik ajtó. a leginkább használható kategória értelmezéséhez segítségül hívnám a képeinket (egy és kettő). aztán ott van a konyha is (egy és kettő), ahol láthatóan nem működik zökkenőmentesen a szelektív hulladékgyűjtés. gyöngyszem még a másfél napos ottlétünk alatt a mosókonyha egyik mosdójában pihenő higított hányás. szemfülesek észrevehetik, hogy nincs a képen mosógép: igen, kézzel mosnak lavórban. takarítási rendet nem értettem. muszáj léteznie, mert pár hónap alatt ennyi ember hihetetlen szeméthegyet generálna és a wc is sokkal durvábban nézne ki. ugyanakkor nem tudom elképzelni azt a takarító (nénit, eszközt), ami a wc-vel elbánik. a koliért havi 100 grivnyát fizetnek. metrómegállótól nincs messze, de azért nem a központ.

érdekes téma még az orosz nyelv használata. az teljesen rendben volt számomra, hogy szovjetúnióból kifolyólag beszélt nyelv lesz. vannak orosz termékek, vannak olyan termékek, amik oroszoknál is megvannak, de hát ez történelmi hagyomány, egymás mellett élés, szláv rokonság, miegymás. a tv-showk-ban a beszéd nyelve az orosz, a kiírások viszont ukránul vannak. ez a helyzet az utcán is, az emberek többsége oroszul beszél, a feliratok, hírdetések 95%-ban viszont ukránok. és nem azért, mert annyira közeli és keverhető a két nyelv. adatként wikipedián azt találtam, hogy a otthon, a családban a kijeviek 52%-a az oroszt, 23%-a az ukránt és 24%-a a két nyelvet vegyesen beszéli. vendéglátóink közül szása teljesen orosz párti volt. tamara ukrán, ám ő vidékről jött, szóval elvileg kevésbé kijevi. ő azt mondta, az ukránt preferálja, ámde egyetemen, társaságban kénytelen az oroszt használni. engem meglepett. még igencsak döcög az orosz, de mindenhol megértettek. ám az zavaró volt, hogy ami leginkább ment volna, a pirogok töltelékeinek leolvasása, az ukránul van kiírva mindenhová.

ja, és kijev tiszta, monumentális és gazdag. alig tűnik fel rajta, hogy csóró ország fővárosa.

tavaszi szünet. kuba óta nem voltam külföldön, ami két hónapot jelent. két évvel ezelőtt jártunk ukrajnában, akkor csak lembergig merészkedtünk. kényelmesedünk el, ezúttal az 1200 km-re lévő ukrán fővárost már vonattal kapjuk el, mind oda, mind visszafele. ez nagy élmény, külön bekezdést is érdemel.

van közvetlen járat is (mávnál 100 euró a retúr), ám jóval olcsóbbra ki lehet hozni, ha a határon átszállogatsz. budapest-záhony jegy ára 4300-4800 forint, ami megduplázódik, mert retúr és megfeleződik, mert diákkedvezmény. záhonyból van a túloldalra, csopra egy 17 perces egykocsis vonat. ha több napra mész, ungvárig kérd a retúr jegyet, mert úgy csak 200 forinttal drágább, cserébe két hónapig érvényes (a csop-záhony retúr csak három napig). ez azért jó, mert a retúr ugyanannyiba kerül, mint a nem retúr - 1300 forint. itt még várnak a kapuk, vízumot meg kell írni és van vámvizsgálat is, szóval nekünk igencsak sietős volt elkapni a 20 perc múlva induló kijevit. pláne, hogy pénzt is kellett váltani - a kis alacsony hapsinál lehet, aki töri a magyart - hogy megvehessük a jegyet. 90 grivnya (2600 grivnya) a platzkart (3. osztály). visszafele olcsóbb volt, igaz ott emeleti ágyat kaptunk. szóval összesen 10 000 forint volt kb.

naés akkor az ukrán vonatok. legalábbis a platzkart. ukrajna nem csak nagy, de a vonatok se szélsebeseg (nagyjából azért verik a hazai tempót) ezért egy-egy utazás azt jelenti, hogy alszol a vonaton. egy "kabin" úgy néz ki, hogy a folyosótól jobbra van két szemközti asztal, közöttük asztal. az asztalka lefordítható, így a vonattal párhuzamos ággyá köti össze a két széket. a folyosótól balra a vonat hosszára merőlegesen két pad, ami ugye ágynak is jó. ez összesen három ágy, ami megduplázódik, mert kb a plafonról le lehet hajtani még egyet. akár egy dormitory szoba egy hostelben.

Ez a poszt megjelent a teknőslevesen is.

Nem tudtam megtagadni önmagamat, és az engem egyik legjobban érdeklő dolog volt az utazás előtt: az ételek. Gondoltam, hogy nem lesz annyira más, de azért egy kevés egzotikumra számítottam. Ami furcsa, hogy többnyire borzalmas volt, most mégis nagyon szívesen megennék mondjuk egy ottani "pizzát"... Vagy a következő képen látható 50 forintos sült banán - májashurka nyársat...

A sok borzalom előtt elmondom a legjobb dolgot: kókusztejes hal Baracoában. Valami fehér dologra számítottam én is, de piros volt, vagy inkább narancssárga. Nem megy nekem sajnos az ízek boncolgatása, de tippre paradicsomszósztól volt ilyen. Kicsit csípős, nagyon ízes.

 santa clara után egy napos utazás volt, mire eljutottunk a vágyott camagüeybe. igen, mert ottragadtunk ciego de ávila - a város, amelyről nem beszélünk - határában. elkerülő út, stoppolás, egyre fogy a forgalom, egyre több a zombi - stoppolni vágyó - és egyre sötétedik. végül hárman hajnali camionnal zötyögtünk camagüeybe, ketten éjszakáztak ciegoban.

camagüey épp az unesco világörökségbe való felvételt ünnepli. elsőre kapunk nagyszerű szállást, critical mass-t és rengeteg süteményes utcai standot és kuba talán legjobb pékségét. szóval igazán bejön, azok után, hogy előzőleg annyit szenvedtünk a gyűlölt városban (ciego de ávila). délutánra ki is alusszuk magunkat, másik kettő is megérkezik. lődörgés, laza nap az össze-vissza utcák között. azt mondják, azért ilyen, hogy a támadó kalózok eltévedjenek - turisták ellen is hatásos. amúgy 100 km-re van a tengertől, kalóz legyen a talpán, aki ezt kifosztja. boldogságban fagyizzuk be a coppelia 10 forintos rózsaszín gombócait. luxuskiadásként bowlingozunk is tekepályán, pina coladával majd mint az urak, dolláros étteremben vacsorázunk. egy fokkal jobb a kaja, van sültkrumpli is, hal ilyesmi. azért annyi dollárért, amit otthagyunk európában sokkal kevesebb krákogó pincér, wc papír és egy rendes itallap is jár. azért a hely tiszta, elegáns és a történelmi, színesházas negyed közepén áll egy csodás kis belső udvaron. hazafele még kapunk tüzijátékot és valami koncertet az egyik főtéren. boldogsághormonokat a bármikor elérhető sütemények tartják a topon.

 santa clara után elérkezett az idő, hogy az utazásról írjak. innen camagüeybe történt meg ugyanis, hogy nem jutottunk el. vagyis igen, csak másnap. mert ottragadtunk ciego de ávilában, a borzasztó városban.

alapvetően négy féle utazási lehetőség van városok között kubában. a olcsótól a drága felé: camionnal, vonattal, busszal és repülővel. lehet még mondjuk kocsit is bérelni, de ezt én nem sorolom az alapvető közlekedési módokhoz. ezek közül egyedül a repülőt nem próbáltuk, arról tehát nem is fogok írni. annyit mégis, hogy a sziget keleti végéből havannába (1100 km kb.) 130 dollár egy útra a jegy.

busszal. külföldiek felé leginkább támogatott dolog a viazul vállalat buszai. egyszer sem utaztam vele, de hárman közülünk ilyennel nyomták végig a santiago-havanna visszautat. légkondis, full extrás tiszta buszok, bőven nyugat európai színvonalon. állítólag általában pontos, bár amikor szükségünk lett volna rá baracoa-santiago útvonalon, épp kimaradt az aznapi járat. emellett csak a turisztikailag frekventált városokba megy, napi 1-2-szer. legfőbb jellemzője, hogy piszok drága, 900 km 50 dollár. eszébe se jut megállni stopposoknak.

aztán van még astro cég is. útikönyvek még azt írják, hogy tartanak fent helyeket (négyet) turistáknak, de az én infóm frissebb: turisták nem utazhatnak vele. egyszer mégis sikerült, stoppoltunk amarillonál és megállt. pesoban fizettünk, tehát így olcsó volt, 30 km 100-200 forintért, pedig elvileg dollárban volt a külföldieknek. vadiúj kínai yutong buszokkal megy, légkondi, tisztaság, kényelem. sok ilyen van az utakon, legtöbb városba van járatuk, naponta többször. szóval tök jó lenne. helyiekkel valószínű azért nincs zsúfolásig tele, mert valami bürokratikus foglalási rendszere lehet. gondolom hónapokkal hamarabb kell jegyet igényelni, vagy ilyesmi.

cienfuegosból busszal jutunk santa clarába. oké, 70 km, de akkor is, csoda kényelmes. busszal az amarilloig, ahol dobunk két kör kockát és már ott is az amszterdami busz. a szépséghiba csak ott van, hogy az santa clara külvárosában tesz le, egy ilyen lakóteleppel kevert kertesházas részen. begyolgálst megszépíthettük volna azzal, hogy megnézzük az útba eső che guevara emlékművet/sírt, de nem. ez már csak akkor jutott eszünkbe, mikor lecuccolás után kinézzük a térképen és lélé, hát erre jöttünk mi be.

a szállás viccesre sikeredett, de ezt már írtam.

santa clara amúgy nem izgalmas. nem egy rossz város, a che síron kívül semmi különös, ami nem lenne meg más városban. nekünk sikerült még egy nagyszerű helyet találnunk, ahol van sültkrumpli és piritós, méghozzá vajjal. vajat sehol máshol nem ettünk kubában. van még a főtér fáin rengeteg seregély és éneklős esti mise egy kiesőbb templomban. találtunk hosszú falra karikatúrákat festő karikaturistákat. csupa amerika-kapitalizmus-háború ellenes 4-5 méteres színes képek. egyik festővel még beszélgetni is lehet. olyan furcsa, eddig alig beszélgettünk emberekkel. nehéz leküzdeni azt, hogy a turista=pénz.

és majd elfelejtem: kuba legjobb szórakozóhelye. romkocsma jellegű, zenés bár, tömeggel. éjfél körül vagy még aztán érkezünk és nagy kár, hogy csak egyig tartott a buli: ekkor mindenkit kiküldtek és bezárt a hely. ja, és trafó bár, tele (nagyon) nőknek öltözött, magassarkúban tipegő férfiakkal és egyéb látványoságokkal. emlékezetes még a wc, mely igazából csak úgy rá van téve a lukra. ez abból látszik, hogy folyik ki az illesztésnél. fogyott a rum.

képek.

 kezdeném szokás szerint az odajutással. ez már nehezebben ment, mint pinar del rioba. leginkább a havannából kijutás volt a problémás, beletartott egy nyüglődésbe és egy délelőttbe. azért az feldobott mindenkit, mikor a hetesbuszt megcsufolóan alázva tömött cb jelzésű buszra felszáll egy tenyérnyi kis kartonlapon három kupakot egyensúlyozó ipse. persze, hogy itt a piros, vér komolyan, pénzben. ezzel már amarillohoz is érünk, ami ugye már azt jelenti, hogy csak várni kell és előbb utóbb el fog minket vinni valami. várunk, várunk sokat. pajtizunk. ami végül bő 200km-nyire röpít minket az a három hét egyik legemlékezetesebb kamionja. teherautó igazából naagy-naaagy platóval és fenti kéménnyel. borzasztóan zajos és kormos utazás, ami még nem is visz a célig. az utolsó 70 km-t 10 dollárért (az ajánlat 20-ról indult) utazzuk valami cadillacben. hárman elöl, négyen hátul cukorföldek mentén, naplementében.

szálláskeresős kínok kezdődnek, amikor kiderül, hogy vidéken igazán nem akarja senki, hogy egy szobában hárman aludjanak. bő másfél óra és séta-séta-séta mire mindenkinek lesz szállása. többiek biztosan sokat mesélnének még a riksás boxolóról, aki kísérgette őket, de én nem. nagy a boldogság a fárasztó melegben havannai kavargás és kormos stoppolás után. este 11 körül végre bedobunk egy tojásos szendvicset és kikiáltjuk a helyet a cienfuegosi törzshelnyek, amely címet büszkén meg is tart mind a három napra. legdrágább kaja 3,75 peso (40 forint), sör 18 peso. egész napi táplálkozást pótoljuk, sök kört rendelünk, sörrel és úgy hagyunk itt 130 körüli összeget. meg kell még néznünk a tengert - még nem is láttuk, hejj - de meghatározóbb élmény marad a pók. az utcán, csak úgy. olyan igaz szőrös, ami akkora, mint egy tenyér.

a fáradságos előző napért cserébe másnap muszáj strandolnunk. előtte még csöpp városnézés, hogy a legmelegebben érjünk ki a napra. viszünk piacról ananász, hogy menők legyünk. aztán a buszpályaudvaron menőzünk vele, mert mire odaérünk (1 körül) a következő busz 2 óra múlva van. ananász után 8 dollárért elvisz a hapsi, aki annakelőtte úgy jött oda hogy 10-ért elvisz, de annál alább semmiképpen nem megy. a busz amúgy egy dollár valamennyi lett volna.