ócska utazós

számunkra is, mint a legtöbb nyugati turista számára, kazbegi egy kétéjszakás kiruccanás tbilisziből. elsőre betegség miatt nem jön össze, de másnap már felkapunk a marsrutkára és három óra múlva már kaukázusban rendesen. olyan fasza hegyek között, amikről a hegyi (ha ha) karabakh csak álmodni tud. kazbegi igazából stepanstminda, mármint a város hivatalos neve. ezen túl a hegycsúcs és a róla elnevezett sör fut még ilyen néven.

borús idő, csak a meredek lábak látszanak. völgyben vagyunk, északnak 15 km-re oroszország, keletre és nyugatra 4-5000 méteres csúcsok. bejött a hely tolsztojnak is. határ állítólag zárva van, az ukránok azonban tudhatnak valamit, mert néha elhúz egy-egy kamion, ami arra vall, őket átengedik. van pár orosz rendszámú zsiga is. első tipp az volt, hogy még a háború előttről maradtak itt, de aztán látunk pár suvot is. túl késő van már ahhoz, hogy elstoppoljunk a határra, pedig van ot valami bástya is. marad a rejtély. egy sétára futja már csak az irányban a képtelen hangerővel zúgó, szürkés-saras folyó mentén. még azért a helyi múzeumba is beugrunk, amit hiába kiabálunk, sikerül megúszni ingyen. nem is igazán ér többet, kaukázusi meleg ruhák és régi fényképek alex kazbegi életéből.

szállás könnyen megy. mindenki - MINDENKI - ad ki itt szobát, de c tbilisziből elárulta, hogy van itt egy hostel is, 2,5 vagy 5 euró, már nem emlékszem. tele cseh és lengyel matricával, amolyan kulcsos ház, mert csajszi csak napközben van itt. prosztó, emeletes vaságyak, hatágyas szobában. annyira prosztó, hogy miután kiderül, miénk az egész szoba, lerámoljuk ezeket a földre és 3-3 matracon alszunk a szoba közepén.

a program másnapra a kommersz lonely planet séta a gleccserhez. elsőre a kolostorhoz kell felmászni, ahova még erdőben visz fel az út. ez kb egy-másfél óra. hajtűkanyaros suv utat gyalog le lehet vágni, de a végére már úgyis elfáradsz és egyszerűbb körbe. vagy épp csúszik. fönt aztán izraeli bicósok a meglepetés, hogy ők feltekertek. fúj a szél és hideg van, ami tbiliszi kánikulája után meglepő. alakulhatott volna úgy is, hogy épp egy csöppel jobban szemerkél az eső és akkor ott adom fel, hogy két pulóver helyett miért nincs vízhatlan széldzsekim. répa tízóraira. innen hegynek tovább. még mindig borús, nem látjuk a csúcsot, de visszafelé már kiderül és igenis sokaknak már itt elállhat a lélegzetük. nekünk várni kell még három órát, míg felérünk egy gerincre, ahonnan a délutáni derültségben már elő-elő bukkan a kazbegi. és hát váó, itt jön az, hogy muszáj tovább menni, majd legfeljebb visszafele nagy rohanás lesz, hogy ránk ne sötétedjen. felvillan előbb utóbb a gleccser is, amit meg akarsz fogni, nyalni, ugrálni rajta. az aljában persze morajlik ugyanaz a szürke, hangos, zavaros víz, amivel lent a völgyben is találkoztunk, szóval érzed, hogy ez azért mégsem játék. sátras hegymászókat irigyen elhagyva, vizet forrásból feltankolva egészen addig mászunk, míg olyanná nem válik a táj, mint amit a spirit meg az opportunity fényképezett odaát. csúszik is be a törmelék, kő, sóder szerű anyag a nem magasszárú cipőmbe, mert itt már meredek rendesen. egészen ott vagyunk a gleccser mellett, itt olvad mellettünk és zúg le. rövid lélegzetvisszafojtás és rohanás vissza. majd hat óra volt feljönni ide.

lefele napsütésben rácsodálkozás ugyanarra a lehetetlen vidékre, amit már egyszer láttunk. csak épp most az eddig hátunk mögött lévőt nézhetjük. tehenek az útban, még a kolostor előtt. szabad a fényképezkedés velük, nyugalom van. virágok minden színben a réten, sas felettünk.

lent a városban az előző este tanulságából okulva amint visszaérünk beülünk egy levesre meg egy pár khinkalira. teheneket épp terelik haza, látványosság. utcán a hosteles csaj is megfej minket, merthogy még nem fizettünk és nehogy lelépjünk. hiába, ez kommersz terület. matrac a földre és alvás, másnap stopp vissza tbiliszibe.

kicsit félős, mert azért nem egy könnyű útvonal. forgalom csekély, mégiscsak egy zsákutca. marsrutka van bőven a turisták miatt, de azt nem ér stoppolni. másé a sztori, hogy ugyanitt sikerült egy kamionoshoz beszállni, ámde egy idő után ott kellett hagyni őt, mert mindennemű próbálkozás ellenére sem akart a szerelvény felmászni egy hegyre. másodikra mi már szerencsésen egy pickup mitsubishit kapunk, aki épp perfect görög, ami kényelem és komfort. útközben megállunk ananuriban, ez is az indoka, hogy miért nem raktuk fel a kényelmes seggünket egy marsrutkára. kolostor, körötte vár, előtte tó. mesterséges tó, forog az agy, milyen lehetett a vidék tó nélkül. nem rossz hely, főleg hogy közvetlen az út mellett van. lehet toronyba felmászni, hülye hídon fekvő és tóban álló teheneket nézni. tovább stopp, tervbe volt még véve mtskheta az úton tbiliszi fele, de ha már a sofőr úgyis megy tovább, akkor mennyivel kevésbé fárasztó hegymászás után hazamenni egy teára, mint városnézni szemerkélő esőben. ilyen hegyek láttán grúziába még úgyis vissza kell jönni.

képek.

annyira lassan írok kaukázust, hogy közben volt egy berlin. végre, mármint hogy valami mozgás.

stoppal, hárman álltunk neki - n és d az utitársak - ömv benzinkút, sasadi út. sajna aki esetleg 8:26-kor felvett volna azt elszalasztottuk, mert a negyed kilences találkozót csak háromnegyed körül hagyjuk ott. állunk, álldogálunk és jönnek német stopposok még ácsorogni (miért volt tele két hete a város német fiatalokkal). célországunk ugyanaz, hát sok sikert. kisbuszos ausztriába menő magyarok vesznek fel, hívnak is fidesz rendezvényre, ha már épp pont visszaérünk addigra. másfél óra várakozást simán behozzuk azzal, hogy süvítünk a hegyeshalmi benzinkútig. 20 perc várakozás és a határon vagyunk. nem is rossz, nem is rossz. nade hopp, innen mindenki csak pozsonyba. életem legabszurdabb sok órás várakozásában esszük fel az ozsonnánkat, az ebédünket és a csokit. hét (egymegegymegegymegegymegegymegegymegegy) autó áll meg, aki mind csak pozsonyig megy. valahogy délutánra rájöttünk, hogy ez valami erős utalás arra, hogy menjünk mi is pozsonyba. mlynske nivy orangeways és főleg az én kimerült lelkem támogatja, hogy irány berlin, ahelyett hogy csak prága és ott kocsmázás és hajnali tovastoppolás.

nagy öröm, hogy x órával hamarabb ér be a busz és mi vagyunk annyira udvariasak, hogy nem megyünk oda felkelteni a couchsurferünket hajnalok hajnalán. majdcsak elkávézunk valami töröknél. kávéból sör lett és persze megkóstoljuk a finomabb barackpálinkát is, ami nálunk van. annyira jó helyen sikerül ezt elkövetni, hogy mikor elkezd szemerkélni az eső elindulunk a pirkadattal valami bulihelyet keresni. watergate-be már nem engednek be.

jó reggelt r! délután kelünk fel berlin mahlsdorf nevű külvárosában. r anyukájával él kertesházban, fél órányira a várostól. kapunk saját szobát, pihepuha ágyneművel, pont mint minden rendes fesztiválon. csalamádéval és zsíroskenyéres sült oldalassal mutatkozunk be. első nap lötyögés, amolyan városnézés, amit csöppet hátráltat, hogy ködös, nedves idő van. oberbaumbrückénél találkozunk az idei szigetes nagyszínpad fellépővel, a k.i.z-zel amint épp egy hajóról adnak koncertet a hídon tömörülő közönségnek. ez azért buli, annak ellenére, hogy béna hip-hop. fesztivál karszalagot felvesszük azzal a jóhírrel, hogy vele együtt ingyen utazgathatunk a hétvégén. ez súlyosan jól jön a csóró magyar fesztiválozóknak.

második nap már fesztivál. nagy a szerencse, hogy r-nak is van jegye, jönnek pajtásai is. első nap megismerünk egy rakat csajt, akik mint a stewardessek öltöznek össze. nem beszélve az egyéb dekorcuccokról, mint színes tollak vagy csillám. a nagy csinibaba érzet aztán ott omlik össze, hogy simán betolnak egy óra alatt fél üveg legolcsóbb vodkát kólával. törkölypálinkára meg csak húzzák a szájukat, titkon a hátunk mögött abba is kólát töltenek. padkán ücsörgés a reptér - mert a fesztivál maga a tempelhof reptéren zajlik, hangárban, ilyesmi - bejárata előtt, szivárvány majd csápolás bent. goose-t, lcd ss-et, editors-t, fever ray-t és caribou-t látok én. talán még robynt is, de az kevésbé rémlik. n és d már ennyire nem szerencsés. merthogy valahol az elején sikerült különválni és nagy örömünkre nincs feltöltve a telefonom, szóval szívás. még jó hogy vannak jófej oroszok és r-éket is meglelem egy burger kingezésre. nem szerencsések, mert nem jutnak be fever ray-re, ami ugye fever ray. ausverkauf, azt mondják túl sokan vannak. el is zavarják a népet aludni három körül, sőt a másnapi programot is átvariálják, úgyhogy szombaton 2330-éjfél körül van.

ezzel a borzasztó hírrel kezdjük a fesztivál második napját. fűben piknik, napsütés, fröccs. nem mondtam még, de bent 4,5 euró a sör, amiből egy visszajár, ha visszaviszed a poharat és a mellé kapott tokent. soulwax végét elkapjuk, boys noize-t végigugráljuk, we have band és peaches lasershow. csocsó, ökörködés, épp kezd fesztiválosodni a dolog, de hát záróra. fene a parázós németeket (duisburg). r csapata tervezett folytatásként mobildiszkót, ami egy kerekes, húzható erősítőből áll. u-bahn megállóban csatlakozunk valamennyire, majd inkább a gyrososhoz ülünk, ami simán felveszi a versenyt egy szigetes kocsmával. srácok rekeszből árulják egy euróért a sört, kettőért dobozból a jägert. városba be, bar25 és maria környéke, de mindenhol végigállhatatlan sorok. jó reggelt mahlsdorf.

másnap másnap. városnézés, örülünk a nyitvatartó szupermarketnek a hauptbahnhofon és a friedrichstrassén, a napnak a reichstag előtt és a softball bogyóknak a holocaust betontömbjeinél. ötödik berlini nap arra lett kitalálva, hogy elstoppoljunk innen. időjárással ezt nem beszéltük meg, így egy fuvar után,az első benzinkút szemerkélő esőjében döntünk úgy, hogy legyen újra orangeways. így találkozunk az orosz negyeddel nyugat berlinben és az idióta nyakű hattyúkkal. hazafelé krémcsoki és hangover c. film a buszon, staropramen prágában.

grúzia újra. tbilisziben rusztaveli metrónál lakunk ismerős ismerősénél, aki német srác, c. c-vel már korábban, kábé két és fél hete találkoztunk a metróban, amikor nagyjából egy órát voltunk a városban. korábban még sosem, akkor is csak űgy tippre mentünk oda hozzá, mert olyan németnek nézett ki és - oké, volt kis belső tippünk róla - heló, nem te vagy az. metróból feljövet jön a tapasztalat, hogy teljesen igazat kell adni a lonely planetnek: a grúzok inkább irányítanak el rossz irányba, mintsem kimondják a bűvös kifejezést: я не знаю. persze tök nagy segítség az is, hogy elevenen él a rendszer, miszerint az utcáknak van egy hivatalos (nemzeti, amerikás) és egy használt (orosz) neve.

lakás viszont csodás. rusztaveli eléggé központ, általában gyalog is eljutunk bárhová (persze az olcsó taxi is elcsábít néha). európai mintájú kocsmautca, két kínai, három mexikói, számos ír és angol pub, sőt még egy magyar is 100 méteren belül. három szoba, hatalmas nappali, étkező és a konyha. erkélyek, fürdő, előszoba, magas belmagasság. csoda, hogy úszhatta így meg a nagy szovjet lakásfeldarabolásokat. előszobából még a cselédlakásba is nyílik két ajtó, itt laknak most a tulajok. hárman osztoznak rajta, a, a német, ex-ceu-s kaukázusi civil környezetvédő és hasonló szervezeteket koordináló csaj, m, az osztrák transparency-s és c, aki ösztöndíjjal tanít németet meg ehhez kapcsolódó irodalmat, költészetet. mosógép, melegvíz, szélessávú internet, szupermarket két sarkon belül (nutella!) és franciaágy. c még itthon sincs, épp felment a hegyekbe sátrazni, szóval saját szoba is jut kettőnknek, erkéllyel. elmúlt hetekben csoda talán egyszer volt, hogy két napnál többet maradtunk egy helyben, az átlag így is ez alatt marad, pláne hogy végigutaztunk másfél országot, sivatagot, magashegységet, városokat, így bőven van mit mosni, kipihenni. első nap nem is csinálunk semmit. hangsúlyozom, semmit, ki se mozdulunk a lakásból, csak örülünk a wifinek, meg hogy két óra alatt megszárad a mosás a hőségben.

ami nem tetszett a városban, az az aluljárók. van egy főút keresztül a belvároson, egyetlen zebra nélkül. sőt, akár mondhatnám, hogy van egy (fő)város grúziában (szinte) egyetlen zebra nélkül. mert a gyalogosokat mindenhol leterelik a föld alá. és itt nem lehet ám vagánykodni a kétszer három sávos utakon, mint a rákóczin, mert nem állnak ám meg. egy eldugott kis zebrán esett meg egy buszpályaudvar környékén, hogy le mertem lépni, holott volt forgalom, rögtön kaptam is meg a magamét a sofőrtől, aki feltartott mutatóujjal figyelmeztetett, hogy ő bizony nem fog megállni. aztán rossz még az is, hogy tanúja voltam egy menekültszálló kilakoltatásának. van belőlük számos ugye, mert abháziából, oszétiából, földcsuszamlások és egyéb háborúk elől jöttek sokan. miénk épp a két sarokra lévő szupermarket mellett volt. első napokban csak a költöztetőkocsi meg valami civódás tűnt fel. aztán jöttek a bejárat elött transzparensekkel ücsörgő emberek. mivel volt egy-egy, néha viccesen leírt angol felirat is, egyre inkább megszólítottnak éreztem magam. végül egy reggel vagy 2-300 rendőr állta körbe kordonnal, tányérsapkástúl a szállót fél utat lezárva és pakolták fel a cuccokat a teherautóra. média, perlekedés, miegymás. ekkor vettem a nutellát.

tbiliszi bájos, de hiába, a meleg itt is ugyanúgy hat, mint jerevánban: lebénít, elzsibbaszt, lassít, tompít és felkelti a vágyat a görögdinnyére. összesen hat éjszakát töltünk tbilisziben (két éjszakás megszakítással, amíg gleccserezünk kazbegiben), de igazán nem mondanám, hogy mindent láttunk. helyesebb lenne úgy fogalmazni, hasznosan telt az idő. volt kötelező városnézés sok borjomival (szovjet világ szerte hírhedt enyhén sós ásványvíz, <3 buborék), kaptatóval és templommal. az óváros egyik része török stílus, ami olyan, mint a büszke bolgár megújhódás városai (neszebar, plovdiv, szozopol) vagy szaloniki vagy ohrid lépcsőzetesen kiugró emeletei, sok fával és csigalépcsőkkel a házon kívül. a másik, délebbik része domboldalba épült, így azt annyira alaposan nem jártuk körbe. kettő között egy mégrégibb rész, tele templommal, egyéb egyházi épületekkel, patriarchával és egy zsinagógával. van fürdőnegyed is, na azt bánom, hogy a kénes törökfürdő kimaradt. elején pedig még fő célkitűzés volt, de aztán valahogy a hőségben sehogy sem akaródzott bemenni valami olyasmi gőzös meleg helyre, mint egy hammam.

aztán végül felmegyünk kazbegibe. arról majd külön, nem igen illik bele egy városlátogatós posztba egy 5000 méter magas hegy körüli túrázás. két éjszaka után vissza is stoppolunk kicsit szemerkélő esőben. jön l is calkából, szombat van, c és ismerősei, sok ember, jí. fényképezőgép elfelejt, amit már ott bánok, amikor elsőre a város legérdekesebb épületéhez taxizunk. most ez ki van pucolva, mármint a hivatalnokoktól, bútoroktól, aktáktól. valami átmeneti alternatív központ működik épp, vicces installációkkal (lépcsők végigrakva élére állított könyvekkel, héliumos ballonnal modelleregetés, apró ledek itt-ott, stb), apró sarokkal a tervezőről és egyéb futurista tervekről, és előadásokkal modern városi építészet, urbanisztika témakörben. angolul, persze. a legnagyobb élmény azért mégiscsak maga az épület, aminek 70-80%-ában még így sincs semmi és szabadon bejárható - tetőre ki, ablakon át, liftaknába nem leesni. cirill betűket lekapargálni a falról. este, már-már éjszaka következő állomása a skanzen, ahol fesztivál. most meg kellene fogalmaznom, miféle, de csak próbálkozni tudok olyan szavakkal, hogy tánc, zene, folklór és persze grúz. legnagyobb show, amire teltház is jön össze, az a sukhishvilebi előadása. mindenféle grúz régiók táncát adják elő, valamennyire modernül, valamennyire hagyományosan, valamennyire parodizálva. sör és saslik. legmegdöbbentőbb, mikor vége a műsornak és a helyi arcok felmennek a színpadra és nyomják tovább a táncot ugyanabban a stílusban. aztán zár a bazár, mi is vissza a városba.

másnap még megállapítjuk, hogy a tbiliszi botanikus kert nem ugyanaz, mint a batumi. egyedül a vízesés ad neki valami értelmet, amúgy még parknak is alig nevezném - valami elgayott erdő a vár mögött. jégkrém, khinkali, piac és még egy utolsó éjszaka a nyitott ablak mellől felszűrődő kocsmazajnál - azaz a csodálatos lakásban.

képek.

reggel cumót fel és irány észak. régi cigifüstös öregemberes zsigával kezdünk, ők visznek vissza a karabakh-jereván főútra. a forgalmas út ellenére még egy órányi várakozással megáld minket sisian míg végül egy iráni busz áll meg. köpni nyelni nem tudok, amikor a fedélzetre érek és a folyosón 4-5-en aktívan táncolnak persze az üvöltő perzsa zenére. nyilván most kezdett el hatni a határ után vásárolt alkohol. szerencsére nincsenek szokva ők ehhez, negyed óra múlva már húzzák a lóbőrt és szórakoztatásnak marad egyedül a sofőr feletti led kijelző. perzsa és angol szöveg váltja magát, olyan okosságokkal, hogy egy az isten allah adj nekünk szerencsés utat és hagyjuk szabadon a folyosót. idefele már átvágtunk ezeken a fennsíkokon viszont most már látom azt is, hány fokot mér a busz hőmérője fent (18 körül) és lent (28 körül). jerevánig mennek, mi viszont hamarabb felkanyarodnánk a sevan tó fele a hegyeken át, szóval kiszállunk hamarabb. utaskísérő még próbálkozik pár perzsa mondattal, amiből számomra csak a dollar dollar jön át, de könnyen elhajtható.

aztán hegyek, olyanok mint korábban voltak noravank körül: sivatagos, sziklás, fennsíkokkal. itt kell keresztüljutnunk egy hágón, hogy aztán leereszkedhessünk a sevan tóhoz. jót alszom, sok nem rémlik, azonkívül, hogy néha koppan a fejem a volga ablakán. állítólag pedig szép, hósipkás környék. sevan mellett beborul, mintha szemerkélt is volna kicsit. három katona vesz fel egy volkswagennel, szóval eléggé be vagyunk préselődve, de visznek jó hosszan, jerevánba mennek. ez dönti el nagyjából azt, hogy uzsgyi tovább dilijan felé és ne itt aludjunk. azért a tó szép, látszanak a hegyek a túlparton, fenyves, van kolostor félszigeten, halat áruló srácok az út mellett.

dilijan örményország svjáca. nem, mintha nem láttunk volna már magasabb hegyeket a kaukázusban, vagy épp ne lennének mindenhol hegyek. inkább arról szól a dolog, hogy tüchtig. vagy legalábbis az akar lenni. természet körbe mindenhol fenyves, ami adja a jó levegőt. a város, legalábbis a központja cuki. faházak, fa borítás, svájc. van persze nagy, szovjet univermag is, de még annak is megvan a bája. valahol a központban szállunk ki a legutolsó volgából, s még ücsörgünk is itt egy darabon, mígnem elindulunk bed and breakfastöt keresni. finn párral találkozunk utunkon, ők is arra. meg csehek is vannak a városban, ők is velünk laknak. mindenki velünk lakik, lonely planet, hiába.

esti séta szemerkélő esőben a tornácos házak között. van még valami kajánk az útról, azt elpiknikeljük egy frissen felújított teraszon. szomorú, de itt is ürülnek, simán találok helyet a hasmenésemnek egy üres, tető nélküli ház nappalijában. nem bánom, hogy megálltunk itt, bár igazán a környék lehet szépséges. meleg zuhany, süppedős ágy.

reggel reggeli. ez általában boldoggá tud tenni az első pár órára, szóval ilyenkor, ha b&b-ben szállunk már csak ezért is kötelező stoppal továbbindulni (a másik, meg hogy kiadtunk x-szer sok pénzt, akkor már ne költsünk marsrutkára). finnekkel beszéltük még előző nap, hogy ők is északnak, valószínű tbiliszibe. eléggé kétségbeesettek voltak, hogyan lehet errefele keleten utazni. félúton ők is terveztek megállni sanahin és haghpat kolostorainál, mi is. viszont reggel nekik már hűlt helyük, elmentek a korai marsrutkával. perszehogy leelőzzük őket, hisz egy hatalmas fehér lexus dzsip vesz fel minket és átszállás nélkül jutunk el alaverdibe, ami ugye a város a kolostorok alatt. mágikus utazás a csodálatosan menő kocsiban, egész korai órában (9-10 körül) a még ködös hegyoldalakban. hidromérnök a hapsi, hidromérnök családdal. valamiért itt, ekkor a szokott tehenek helyett lovak kóborolnak az utakon. vagy lehet, hogy ez is egy ilyen elit dolga a környéknek.lermontov a másik és a többi orosz író, akik erre jártak ihletért.

szurdokban hajtunk végig, így jut el az út alaverdibe. város, párszor tízezer lakossal, tehát ronda, panelok, gyárak. mégis ahogy be van ékelve a folyó két partján a szurdokban, nem lehet rá haragudni, annyira érdekes. kabinos lift visz fel egyik oldalról a másikra, ahol 15 perc sétával érjük el sanahint. unesco világörökség, főúttól nem messze, egyértelmű, hogy tele van turistával. azon túl, nekem annyira nem is jön be, mert egészen körbeépülte a falu. finnek ide hamarább értek fel, gondolom a gyaloglás közben érhettek be minket, mivel ők taxival jöttek odalentről. valamennyi apróért beszállunk melléjük a zöld volgába, így jutunk át a testvérkolostorba, haghpatba. ez már egy fokkal jobb a kilátás szempontjából, meg az is bejön, hogy a füves domb, ami a torony mögött van, az igazából valamilyen épület teteje. sok turista itt is, buszokkal, miegymás. finnek le is stoppolnak valami mikrobuszos kirándulócsoportot, ami estére tbiliszibe ér.

mi inkább lemegyünk a taxissal a főútig és a vasárnap ellenére bízunk a stoppban. helyi srácok 15 kilométerre elsőre, majd másodszorra már tbilisziig simán. két kocsi áll meg egyből, ezek is menő, suv szerű feketék. nézünk, hogy mi, aztán persze kapcsolok ,hogy együtt vannak. ketten kiszállnak, búcsúzkodás. öö. stopposok. mi vagyunk a váltás. operaénekes csaj vezet, friss tv-s férje és a másik kocsiból nagybácsi, nagynéni, valami kölök mennek a grúz tengerre nyaralni tbiliszis pihenővel. egyetlen nagy fájdalom, hogy még van a markunkban 2000 dram, ami pont elegendő lenne két és fél kiló sárgabarackra (ami örményországban isteni), viszont a hátralévő 50-60 kilométeren a határig nem látunk seholse nénit vödörrel az út mentén. aú.

képek.

északi túrázás után már kezd elég lenni a karabakhból. van még látnivaló délen is, kolostorok, miegymás és még a vízumba is írtunk bele, szóval engedélyünk az lenne. de nem, nekünk igazi örményország kell és grúz hegyek.

búcsúzásképp még agdamot beterveztük, mert igazán nem érezzük lehetetlennek a fővárostól 30, shushitól 45 kilométerre lévő romváros megtekintését. marsrutka ami stepanakertbe megy teli, így stoppal próbálunk lejutni. taxi áll meg és cselesen be is szállunk a két fickó mögé. náluk érdeklődünk, hogy esetleg, netalán szerintük hogy lehet odajutni. perszehogy elvisznek, egész jó áron (8 000-ért kettőnket, szemben a finn srác 10 000-es fuvarával). útközben kiderül, hogy fivérek, örmények, de a szüleik agdamban legeltetnek állatokat. beszédesebb srác karabahi nemzeti válogatott edzője volt, amíg létezett ilyen. a pénzhiány miatti feloszlás után döntött úgy, hogy munkahelyi kötődés alapján neki jár az agdami focipálya és a szülei eztán kezdtek ott állatokat legeltetni. vele beszélünk a legtöbbet a háborúról és a konfliktus megoldási lehetőségeiről. elég pesszimista, simán belelát még egy háborús összetűzést a jövőbe.

aztán feltűnik egy temető a sárga füves pusztán. lassan jönnek a romos házak is, először valami külváros jelleg, aztán már több a törmelék, talán emeletek is lehettek errefele egykor. az út nem feltűnően rossz, de azért kátyúkat kerülgetni kell. látunk egy-két fületlen-farkatlan kutyát, majd valami útszéli kéregetőt. nem nagyon jöttem rá, ő mit csinál erre, de a srácok mindenesetre adnak neki egy szál cigit. még két embert látunk, mindketten valami toligával jönnek erről és mennek arra. elmúlt húsz évben nyilván a nagyját már elhordták annak, ami a város két hét alatti lerombolása után megmaradt, de azért egy tucat helybéli még mindig megél a vasgyűjtésből, egyéb bontott anyagból.

kátyús utaknak is köszönhető, de legalább 10-15 perc, míg a város széléről beérünk a központba. áll még egy pár magasabb fal, ami valaha a szovjet sztálinista hivatalok részei lehettek, de tisztán látszik: ezeket a házakat nem elhagyták, hanem lerombolták, szétlőtték, megbombázták. legnagyobb kockázat az erre járó turistáknak a katonai ellenőrzőpont. mi odaköszönünk nekik, ők ránk se néznek. csodálatosan szerencsések vagyunk a taxis srácokkal, hogy helyben ismerősöket sikerült lestoppolni.

szemerkélő esőben szállunk ki a fehér kockaladából az egyedüli álló épület előtt. mecset. be nem lehet menni, le van zárva, mert az arab világ panaszkodott nemzetközileg, hogy tehénszaros a szent épületük mert az örmények itt legeltetik az állataikat. minaretbe felmászni alap. igazán megdöbbentő felülről egy hajdan 150-200 ezres város romjait látni. még karabah előtt azt gondoltam, hogy minek kockáztatni, bonyolítani, romokat bárhol látni. ez teljesen más érzés.

mecset után még elmegyünk a focipályához. madmaxes kapubejáró után hasonló stílusú udvar. mindenféle vasból hegesztett, drótozott fedél alá ülünk be anyukával és apukával meginni egy kávét. kutyák, csirkék köröttünk. alább képen látható csücskös íves épületek is valami muzulmán dolog lehetett, és az internet csodája, hogy találtam róla egy háború előtti képet. cukros kávé és búcsú agdamtól, kocsikázás vissza shushiba, csomagokat hátra és irány visszafele, nyugatra.

 az egész karabahi háborúról több helyen beleolvastam de waal black garden c. könyvébe, az nagyon jónak tűnik. magyarországon sajnos még nem találkoztam vele. én a térképekért is odavagyok, itt is ajánlom a google maps-et. további képek indafotón.

a terv az volt, hogy két-három napot végre nem shushiban töltünk, hanem felmegyünk északra és túrázunk. két kolostor között, gandzasartól séta dadivankba. minthogy az egész országon keresztülhúzott janapar trailen fekszik mindkettő. ez elvileg egy gyalogos túraútvonal, láttuk már a kék alapon sárga lábnyom jelzést a shushi mögötti szurdokban is, szóval bíztató, hogy még fent a világ végén is lesz valami nyoma. tartaléknak rámentettem a fényképezőre pár térképet.

shushiból stepanakertbe, stepanakertből szerencsésen vankba stopp. kirgiz csaj vesz fel, kocsiban még két kirgiz kölke és a nagymama. vagány. szépségszalonja van stepanakertben, ha gondoljuk ugorjunk be, ingyen ad hajvágást, ilyesmi. vagy akár aludhatunk is nála. hideg kiráz, mikor beraknak egy kirgiz számot, hogy ez hangzásra mennyire olyan, mintha valami halandzsa, de magyar szöveg lenne. nade vank, ami már gandzasar kolostor alatt fekszik. csoda egy látvány, van a faluban három kétszintes, színesre pingált iskola, egy 15-20 méter hosszú kerítés rendszámtáblákból és egy titanicot formázó orosz hotel.

séta fel a kolostorba. nem sok cuccal, javát otthagytuk shushiban, mégis olyan érzés, mintha valami teljesíthetetlenbe vágtuk volna a fejszét. kolostor rendben van, de itt már igazán kezd unalmas lenni a lenyűgöző látvány, a majd ezeréves templom és a faragott khacskárok. megvárjuk, míg a környéket ismerő ipse megebédel és elmondja, lerajzolja merre találunk rá a janaparra. le a falu végébe, át a patakon és a háznál balra. nagyjából így is néz ki a dolog, látunk is kék alapon sárga lábnyomokat, mégis valahol a falu és a ház után elveszünk. kiabálás, hogy barev, barev, hátha meghallják, és sikerrel barátkozunk valami gyümölcsligetben a csősszel. mondtam már, hogy mennyire nagyszerű, hogy mindenki beszél oroszul? különösen karabakhban, mivelhogy ez szovjet időkben azeri fennhatóság volt és a helyi örmények inkább az oroszt választották a hivatalos dolgok intézésére. csősz uram is jerevánban és moszkvában tanult műszaki egyetemen.

útbaigazít, merre vágjunk át a hegyen. nyilván, hogy amit olyan távolságba érünk, hogy ne legyen kedvünk visszafordulni hozzá, elágazik az út, majd ismét elágazik és végül újra meg újra elágazik. jön tehát a toronyiránt módszer: menjünk fel, az északot érezzük úgyis hogy merre van, aztán onnan már csak átjutunk a hegy túloldalára. susnyás, csalános és rózsás lábápolás és a csomag is kezd egyre nehezebbnek tűnni. azt hiszem, valahol itt kaphattam napszúrást. merthogy már a boldogság pillanataiban, amikor már kitaposott, cukorkáspapír és cigisdoboz szegélyezte úton vagyunk, veszek be széntablettát. aztán hányok és kezdem érezni a lázt. de már látszik a falu, aminek máig nem tudom a nevét, de szeretettel gondolok vissza rá. kölkök és férfiak a határban kaszálnak, ők kerítenek valami hatalmas nagy szovjet, minden átmenő járművet, amivel bevisznek a házakhoz. első házban nem tudnak befogadni - nyolc a gyerek. második helyen csak anyuka, apuka, három gyerek és az állatok és a kedvesség, szóval kapunk matracot a földre. világnak a végén vagyunk, azt hiszem.

kanapén fekszem, valami indiai film megy oroszul és kisgyerek alszik a felfújható medencében a szobában. láz megy fel, majdnem negyvennél járok, amikor kapok egy szurit a seggembe. valami rémlik, hogy hevesen tiltakoztam, de igazából jót tett, mert rá egy órára már kint ülünk, vacsorázunk és vodkázunk. persze még mindig majd leszédülök a székről, de megjött a mezőről az apuka és ha vendég van, inni muszáj. nincs sok ideje, este 11 körül ért haza és fél egykor már indul is a következő munkába - a bányába. reggel ugyanezek a szereplők, csak a gyerekek kezdenek kicsit elviselhetetlenül hangosak lenni. az egyik öngyűjtót szopogat a másik az összes poharat összenyálazza. talán még csöppet alacsony az ingerküszöböm, de nagyon gyorsan el szeretnék indulni.

persze az aznapra tervezett 20 km sétát valahogy igencsak okos lenne lespórolni, itt már valami út is van, ahol néha még járművek is járnak. nyugat felé dadivank kolostor, keletre az út haza, stepanakertbe. nyugatnak sétálunk, beletelik egy-másfél óra is, mire egy mitsubishi felvesz. négyen már vannak bent, elsőre el is hajtottak mellettünk, de kanyar mögött visszafordultak. kolostorba mennek, egyértelmű, nincs is ezen az úton más (kivéve egy falu félúton, 2-3 kilőtt tank és Kalbajar 500 fős települése az út végén, de oda már katonai engedély kell). csoda, hogy ide eljutottak unesco-s emberek, hogy megadják a helynek a világörökségi státuszt (újabb csodás kolostor, csodás erdős, hegyes környezettel). lent a házak között az emberek azt mondják, ma már volt egy marsrutka errefele, több nem valószínű, hogy lesz. stoppal egész szerencsések vagyunk, még a kilőtt tankok előtt megáll egy kisbusz. jereváni töriszakos egyetemi kirándulás. ezzel a fuvarral kábé akkora adag örmény nemzeti érzelmet kapunk, mintha egy magyar töri szak kirándulna a csángókhoz ingyen pálinkával. hayastan, hayastan! szerencsére épp a mi előző kolostorunkhoz, gandzasarba mennek, szóval van indokunk kiszállni. szélsebes sportkocsis srác röpít vissza stepanakertbe és a szeretett, biztonságos marsrutka shushiba. béke.

shushi és környéke után elkezdjük igazán felfedezni karabahot. leandalgunk perszehogy stoppal stepanakertbe, a fővárosba. nagyszerűen elég annyi időt szánni rá, míg átszállunk párszor valahova máshová menet, amibe persze bele van kalkulálva, hogy a lassú magyarokra kell várni. hosszú főutca, ami ugyanazt a szerepet tölti be, mint egy szabvány egyutcás faluban: itt vannak a minisztériumok, a buszpályaudvar, a szupermarket és a kocsmák. végén főtér - klasszik szocialista stílus a felvonulásokhoz - , kicsit odébb focipálya, sztálinista parlament. parlament mögött valami háromszobás múzeum . nem emlékszem már melyiket néztük meg az eltűnt vagy az elesett katonák emlékére nyitottat, de tele volt fényképekkel. mégiscsak talán akkor az eltűnteké lehetett. rubik kocka is kiállítva, megragadó.

nagy terv aznapra, hogy szupermarket légkondija és a karabahi simkártya vásárlás után elugrunk agdamba. nagy okosan beslaffogunk a buszpályaudvarra, ahol örmény vidékek egyetlen rámenős taxisával találkozunk, aki miután lerázzuk, még odakacsint a kasszás gyevuskának, aki ezután persze hogy azt mondja, nincs ma már busz askeranba. askeran félúton van agdamhoz - 15 kilométer stepanakerttől - és azután bökünk a városra, hogy a rámenős taxis határozottan elzárkózott attól, hogy oda bárki élve bejuthat. marad tehát a séta és a stoppolás és a meglepetés, hogy 10 perc után mégiscsak találkozunk egy askeranba tartó busszal. itt örülünk lacinak, hogy ismeri az örmény betűket. eléggé elveszett érzés, hogy egyedül a keményen ejtett T-t ismerjük a tahnról.

ebben völgyben látok először kifeszített drótot a két dombtető között. egészen magasan, egészen messze egymástól két alig észrevehető magasfeszültséget tartó villanyoszlop szerű vasak között drót, amiről további pár méteres darabok lógnak le. ez is a háborúnak köszönhető, örmények feszítettek ki ilyeneket az azeri repülőtámadások ellen. elképesztő, mikkel harcoltak egymás ellen. ez az a nap is, amikor végre többet mozgunk karabahban, mint amennyire a lábunk elvisz. kapunk végre egy képet arról, hogy valóban reális, hogy a lakosság 20%-a a hadseregnek dolgozik. főleg ebben az irányban - askeran és agdam után az út azerbajdzsába vinne tovább - minden harmadik autóban nem ülnek katonák, út mentén laktanyák, út mentén egyenruhások gyakorlatoznak.

askeran egyszerű. amellett, hogy agdam felé van azért jövünk ide, mert van valami erőd. völgyben fekszik a város és a völgy egyik feléből a másikba, cirka 2 kilométer hosszú falat építettek a régiek két erődítmény közé. nagynak nagy, de látványosságnak nem életre szóló. pláne, hogy meleg van. renőrök igazoltatnak és legjobb ötletnek az tűnik, agdam felől érdeklődés helyett hogy rákérdezünk a folyóra, lehet-e fürdeni. ígyhát lábáztatás, sörözés és vadszeder csipegetés.

agdam lefújva, estére vissza stepanakertbe. útközben megállunk a híres tatik és papik emlékműnél. lenyűgöző, pontosan visszaadja az egész ország monumentalitását (irónia). séta a központba, érkezés kiéhezve valami nagyvárosi étteremre, de jön a földhözcsapó csalódás, hogy nincs áram, nincs kaja. sehol. limonádézás. limonádé grúz találmány, mármint az üveges fajtájú. 100% quality hét izben. bármennyire borzasztóak a cukros-szénsavas löttyök, hidegen ez borzasztóan jól esik. kivéve a cream izű. kaja shushiban, az étteremben, ahol a víztelen szökőkút partján fel-le járkál a libapár.

hazaértem. lefürödtem, kimostam minden testnyílásom (kétszer), megnéztem egy sorozatot és aludtam végre a saját ágyamban. most kicsit érzek erőt további beszámolásra, szóval nagorno karabah.

tatevben ébredés korán, mert reggel nyolc-kilenc körül van egy marsrutka vissza gorisba. valami szovjet minibusz, de szerencsére van hely rajta bőven. 20 hajtű lefelé, és még az út felénél sem vagyunk. finn srác a rajtunk kívüli európai a buszon, azerbajdzsánból utazik brazília felé. volt már karabahban, agdamot is megjárta, 10 000 dramba került neki taxival. itt jön meg határozottan a kedvem a városhoz. gorisban előző napi jófej hosteles néninél felkapjuk a cumókat és mivel épp mennek vendégeskedni, elvisznek kocsival a főútig.

napi stoppot egy meglepetésel kezdjük, uaz dzsippes hapsi, aki felvesz, egy szót nem tud oroszul. majd két hónap alatt ő az egyetlen, aki a davajon kívül semmit, de semmit nem tud. benzinkútig. innen újszerű lada nivában utazunk öten, cuccok és egy ventillátor az ölemben. velük lépjük át a határt is, amit először csak egy tábla jelöl, majd kb 10 kilométerrel odébb, az első településnél egy checkpoint is. a falu/város tökéletes bemutatkozása a kvázi országnak: hegyoldalból nagyszerűen látni, hogy 20 éve kb háromszor ekkora lehetett a lakossága -házmaradványok mindenfelé. még egy fuvarra szükségünk van shushiig, egymentőautó áll meg hamar, ám a két srác a halo trust aknaszedője. az út minősége kitűnő, eddigi legjobb az m3-as óta. propaganda, nyilván, örmények nyomják nagyon, hogy karabah gazdasága menjen valamennyire, nem csak állami szinten, de a diaszpóra sikeresebbjei is tolják a pénzt. ez nagyon egyszerűen úgy jelenik meg, hogy útmenti táblákon jelölik, kinek a pénzéből épült az adott szakasz. a kátyómentes út ellenére felfordul a gyomrom és miután shushiban kiszállunk, kell egy 5-10 perc ücsörgés, amíg a szerpentinezés után helyreáll a rend.

bármennyire is hihetetlen, hospitalityclubbal lakunk. azóta másfél hónapon keresztül abban a büszke hitben éltem, hogy az ország egyetlen hc-sénél aludtunk, de most látom, hogy vannak még eldugva ketten mások is. armen a srác, marseille-i örmény és karabahban találta meg azt, amiért érdemes valahol letelepedni. feleséget is szerzett magának, igazi örményt, kolozsvár mellől, szamosújvárról. kriszta - igen, nekem is fura a világ végén magyarul beszélni - és armen kb. fél éve találkoztak az interneten. szövődött a szerelem, jött a házasság ötlete is, majd találkoztak, és 2010. júliusában egybekeltek. és a lagzi épp ekkor, vasárnap történt. a történet szereplői még laci, a szintén szamosújvári örmény, aki jerevánban tanul és robi, a szentendrei fotós.

shushit felfedezzük már az első nap, kriszta körbevezet. wikipédia szerint a háború előtt 98%-ban azeri 20 ezres városból nem nehéz kikövetkeztetni, mennyi maradt meg. találtam pár archív képet (1, 2, 3, 4, 5 és 6 és egy flickr set), de igazából a legjobb a kétméteres fűben az egykori óváros romjai közt megmaradt szűk utcákban derengeni. ma nagyjából 3 000-en lakják, persze örmények, menekültek, mindenhonnan. helyi kétszobás múzeum a pár ókori agyagcserépen túl az örmény múltat próbálja bizonyítani és alapját teremteni a várost egy éjszaka alatt bevevő katonák hősiességének. nem könnyű, ha a teraszra kilépve az első romos ház belső faláról lerí, hogy muzulmánul íveltek a boltívek. három mecset maradvány van a városban, kettőnek a minaretjébe fel is mászunk, a harmadik valahogy be van építve. karabah büszke arra, mennyire vigyáz a muzulmán szent helyekre - legyen mire hivatkozni a török kulturális genocídiummal szemben -, ezért állnak még ezek. az utóbbi évben még a tehénszart is kipucolták, sőt lehet, múzeum kerül az egyikbe. főutcán tovább van még szovjet vöröscsillagos épülethomlokzat épület nélkül és frissen felépült, üresen álló bevásárlóközpont.

a rákövetkező napra vidámabb trippet tervezünk, felmászunk a város feletti domboldalra, lenézünk a hasadékba, sőt, lemászunk a hasadékba és fürdünk a vízesésben. elsőre természetesen nem sikerült megtalálni a sziklákon levezető utat, így rövid kóblászás után az jött, hogy nézzünk be a csúcson elhelyezkedő katonai radarállomásra. karabahban a katonaság annyira nem vicc, megállíthatnak bárhol, kérhetik a vízumod, van-e engedélyed az adott városban tartózkodni és legfőképp néha megnézik a turisták fényképeit, nem kémkednek-e. no, hát mi épp hogy nem játszóterezünk a kocsikon, radarokon, lövészárkokban, csak épp kiabálunk, hogy hahó, igazítsatok már útba. kánikula, biztos lementek fagyit nyalni. kaszáló apuka mutatja meg az utat végül lefele. völgyben falu, faluban is tekergünk, mígnem valami néni behív magához, hogy igyunk meg egy kávét, gyümölcslét. kellett már valami ilyesmi, mert kezdett lehetetlenné válni, hogy megtaláljuk a hülye vízesést. útbaigazít és bevesszük magunkat a sziklahasadékba. talán ez a legmélyebb szurdok, amiben két hónap alatt jártunk. cuki esernyős, mohás vízesés jéghideg vízzel, én meg elfelejtettem berakni reggel a törölközőt. van még csöppet tovább egy sokszáz éves híd is. majd út felfelé, vissza shushiba, na az nagy móka, mármint fáradtság.

nagy nap, vasárnap, esküszik a fiatal pár. lassan indult be a nap. aztán egyre gyorsul, jönnek a fodrászok, ilyen ember, olyan ember. az az érzésem van, hogy ugye semelyikőjük se született helyi, de éppen ennek ellenére még erősebben tradícionálissá akarják tenni. zöld-prios ruha, ami nem egyforma zöld-piros - mert így kell lennie -, népzene, népdobolás, vőlegény jön a menyasszonyért, elviszi, táncolnak az utcán. leginkább ott hibádzik a dolog, hogy nincs nagy tömeg. annak ellenére, hogy shushi mégiscsak egy kis közösség, a város teljesen átlagos napot él. meghívottak száma nem lépi át a 100-at a templomban, lagzin még az 50-et se. viszont a kaja nagyszerű. még egy bicegés, hogy nem látok se konyakot, se vodkát, se kalasnyikovot. a bort pedig hamar megunják az emberek, főleg ha meleg és elkezdenek hazaszivárogni.

nászéjszakán persze másik családnál alszunk. három lány, egy fiú és anyuka. apukára olyan országban, ahol 20 éve háború volt, érzékeny dolog rákérdezni. csuda természetes dolog már ekkor, hogy nem csak nyugodtan, persze aludjunk náluk, hanem még együnk igyunk is. karabahban különösen szeretik a vendéget, még ha külföldről jött és pláne el tud mondani magáról pár szót oroszul. legnagyobb, 20 év körüli lány még a tanáraihoz is el visz, mivel azok helyi görögök. csak hogy színezzem az etnikai képet, létezik a görögöknek olyan csoportja, hogy fekete-tengeri. sok száz éve jöttek át a boszporuszon és a szovjetúnió összeomlása után többségük bevándorolt az őshazába. viszont a nyelv olyan rokonságban áll a mai göröggel, mint mondjuk a szlovén a bolgárral.  számomra ez úgy jelenik meg, mikor l beszél a nénikkel oroszul a végére beszúr egy-egy görög szót, mint az ela vagy az efhariszto. tőlük kapjuk a nyár egyetlen tál levesét. kávé, süti.