ócska utazós

gorisba legyalogolni a főútról nem egy nagy móka. nem ördöngösség, csak annyira kényelmesen telt az idő a suhanó autóban, hogy fene se gondolta volna, hogy a város központja nem rögtön a főút mellett van. szállás nincs, követjük tehát a lonely planetet. meg valami helyi arcot, aki azt mondja, hogy az, amit kinéztünk az a ismerőséé. és tényleg. hostel van kiírva, de igazából ez csak az nyugati hátizsákost csalogatja, teljesen szabvány bed and breakfast hely. 7000 per fő, mint ahogy azt a könyv is mondja és ezt a házinéni ki is emeli. teljesen korrekt, főleg hogy tele van és az egyik saját szobájukat adják át nekünk. teázunk nagy családdal, leányka sütötte sütiből is jut nekünk, de minket jobban érdekel a zuhanyzó – heló halacska a vödörben – és goris város café nevet viselő csapoltsörös helye. lehet, hogy az úton láttunk túl sok iráni kamiont, de valahogy benne van a levegőben perzsia: sok a bajusz, a szőnyeg és a tea. hülye egy város, négyzetrácsos utcaszerkezetben este haza még úgy is eltévedünk, hogy a hostel a legnagyobb épület, az egykori hotel goris (ma menekültszálló) mellett van.

másnap világosban ámulás. négyzetrácsos utcaszerkezeten túl, a hegyoldalban ilyen kúpok. barlangvárosról hallottunk, mint goris óvárosa, ám inkább úgy néz ki, mint megannyi homokkúp a homokórában. délelőttöt erre szánjuk, hatalmas játszótér. patak választja el a város lakott részét és a ma főként temetőként funkcionáló hegyes-csúcsos túloldalt. fura egy hely, képekkel könnyebb visszaadni, mint szavakkal.

csomagot hostelben hagyjuk, éjszakára átkirándulunk tatevbe. nincs messze, de hegyeken túl és nem egy nagy forgalommal megáldott út visz arra. menő fekete légkondis jeep – apuka és fia megy pásztorkodni -, mitsubishi jeep, séta, zsiguli három sráccal és már lent is vagyunk a völgyben, ami leginkább elválasztja tatevet goristól. sátán hídja nevű hely arról híres, hogy volt valaha valami perpatvar és a jobbik fél úgy menekült meg, hogy isteni sugallatra leszakadt egy szikla, hidat képezve a hasadékban – vagy valami hasonló. híd környékén mészkőnek és természetes ásványvíznek köszönhetően cseppkövesedés, barlangosodás. két medence a szikla oldalában, ahol éppen kellemes hőmérséklető buborékos ásványvízben ázik le a sarkamról a sokhetes rücsök. kezdetben csak helyiek a társaság, majd jönnek franciák is. itt is kapunk sültcsirkét, még ha épp a saját piknikünk után vagyunk is. a házi vodkát már meg sem említem.

tatev a völgy másik oldalán, a hegy tetején tanyázik. gyalog indulunk neki, de a második hajtűkanyarnál megállunk, mert látszik ám, hogy a túloldalon jön egy szürke merci. szürke felvesz, útközben még szállást is szerzünk baráti 3500 dramért még jó, hogy felvesz, bő 20 hajtűt számolok másnap visszafele. újabb kolostor, az eddigi legjobb, hiába a rozsdásodó daru a közepén. naplemente környéke, épp jóleső lagymatag meleg a kiázott testünknek, ücsörgés a hegytetőn, sokszáz méter magas sziklák felett. fű nő a kolostorlakok tetején, még jó, hogy előbb jártunk lent körbe, simán bele lehet lépni egy kéménynek kihagyott lukba. tatev maga a legkedvesebb falu. kinéznek, persze, meg rohangálnak körötted a gyerekek, hogy hello, hello, aztán meg ha azt mondod, hogy barev, akkor barev, barev. de ide jönnek turisták, kolostornál most is sátrazott valami csoport, szóval nem akkora különcség, de azért mégis az egész falu tud rólunk. kaja valaho, majd amikor sokalljuk a számlát a srác hazavisz kocsival. mert közvilágítás az nincs és hűvös is lett estére.

 képek.

hatalmas a tanakodás, elmenjünk-e garniba és echmeradzinba másnap és maradjunk még egyet a forró jerevánban, vagy hagyjuk már a fenébe és irány dél. hagyjuk a fenébe és irány dél. stoppolásnak kedvez, hogy 20-30 km-re a várostól van khor virap. busz indul lonely planet szerint a pályaudvar mögül kilenckor és mivel a végső döntés, hogy két nap elég volt jerevánra nyolc óra után született meg, taxizunk volgával. buszozunk életem eddigi legmocskosabb ikarusával. kolostor, képeslapokon megjelenő rálátással az araratra. a síkság közepén három-négy domb és a fővárost elhagyva tisztább levegő adja a nagyszerű kilátást az igazán hatalmas, hósipkás hegyre. csomagot bedugjuk bokrok alá, mert busz nem visz fel a kolostorig. órányi turistáskodás után visszasséta a csomagokhoz majd stopp. papa, mama, két gyerek noravankba. noravank újabb kolostor az irányban, 8 kilométerre a főúttól. kanyonban leágazás jobbra olyan helyen, ahol valami 30 méter mélyen lehetünk. szép szép, de az őszintét megvallva, amikor ezt leírom, márt túl vagyok tucat örmény kolostoron, szóval kicsit meg kéne erőltetnem magam, hogy az egekig magasztalljam. mindről elmondható, hogy iszonyú régi (10-14. század közöttiek általában),  rémületes hegyek veszik körbe és csodásan faragott kövek vannak itt-ott elszórva (khacskár).

meleg. zsákutca a noravank, út tovább nem visz, csak azok jönnek erre, akik ide jönnek. stopp tehát halott, a család, aki hozott minket marad még. nyolc kilométer séta, többnyire tűző napon, csomaggal, de lefelé. út végén étterem a patak felett, még jó hogy egy liter ajránt kérünk.

idő után irányba állunk gorisnak. elsőre menő jeep vesz fel, vidéket fejlesztenek főként amerikai és svájci pénzből. jóarc srác, gorisba megy, de csak este, így vayknál kiszállunk. limonádészünet után uaz katonai jeep két sráccal, akik épp annyira törik az oroszt, mint mi. nem mennek többet 15 kilométernél, a végén lekanyarodásnál invitálnak, hogy ugorjunk fel hozzájuk, de majd legközelebb. nem kell sokat várni a legközelebbre, amint elkezdünk sétálni az elágazáson túl, lent az út mellett a patak partján újabb papa, mama és két gyerek piknikezik és integetnek bőszen, hogy csatlakozzunk. szokásos lavas (kenyér), uborka, paradicsom, sajt és valami hús mediterrán uzsonna. különlegesség a környékbeli gyümölcsvodka, amiből perszehogy kötelezően kapunk kostolót. mikor újra kocsiban vagyunk, egy idősebb házaspár vezet, ők már egészen stepanakertig (ez már karabakh) mennek látogatóba a katona fiúkhoz. persze itt sem telik le az első fél óra, mikor megállunk egy útszéli kajáldánál és jön a kebab, a saláta, a sajt, a minden. aztán egy idő után persze már hágókon suhanunk át, egészen megváltozik a táj: jereván környéki száraz, sziklás sivatagból, magashegyi, füves fennsíkok jönnek.

grúz-örmény határra pakisztáni útépítő mérnök és sofőrje visz, ahonnan ők vissza. guten tag grúzoktól, pecsét, pecsét és sziasztok. örmény határ sehol a láthatáron, az út visz tovább. távolban dereng valami bodegacsoport, csak reméljük, hogy nem az az örmény oldal. de. grúz oldal hatalmas, túzott európai stílusú határépületével szemben ez sokkal őszintébb: néhány bodega, sorompó, vizes szivacs az úton – fertőtlenítés. határőrök is barátságosak, elsőre azt hittem, kávéra hívnak be, de vízumozás következik. 3000 dram – (460 dram=1 euró --> kb. 1800 forint). további bodega a vizes szivacs előtt az állami higiéniai intézet, itt egy néni ír be a nagy füzetbe, majd újabb sorompó a bank előtt – ez a vám. vámosok is érdeklődnek, hogy mi újság, merről jöttünk, merre megyünk és segítsenek-e autót szerezni. így kapjuk meg a családod, aki gyumriig visz. gyumri örményország második legnagyobb városa, nekünk arra jó, hogy kapjunk egy marsrutkát jerevánba – este nyolc körül érkezünk meg.

szállásról még semmit nem tudunk, mármint couchsurfingről. wifi elsőre nem működik, netcafé segít ki. sms-sms és iráni usherral lesz randink fél órán belül a köztársaság téren. fagyi, sok ember, zenélő szökőkút, dugó és fények – lenyűgöző érzés egy hét aszfalt nélküli világ után. usher roppant aktív gyerek, rajtunk kívül első napon van még egy ukrán vendége, második napon három lengyelje és két észtje. viszont most épp két lakása, mert költözik. iránból keresztényként menekült el a baráti örményországba. innen tovább németországba vagy angliába a terv. viszont maga a srác nagyon amerikai –ahogy beszél, ahogy barátságos, ahogy lazán ingben van öltözve és ahogy másnap kék öltönyben jön üzleti találkozóról.

hillary clinton a városban.

dög meleg van. 40 fok felettieket mondanak, hallottam 42-t, 46-ot is. első éjszaka utáni nap sétálgatunk, teszteljük a várost, kevesebb sikerrel. a minden sarkon csobogó kutak ellenére nyoma sincs az előző esti tömegnek. egyedül a köztéren kell sorba állni, a múzeum sarkában. ez a legjobb hely a városban. parkról parkra próbáljuk túlélni a kánikulát és nem hazamenni, mert ott még melegebb van. sokat segít a nagyszerű sárgabarack, ami sajnos a tavaszi fagyok miatt igen drága (1,8-2 euró kilója). egyetlen mecset van jerevánban, azt megnézzük persze, kék. iráni pénzből felújított, szépséges.

paradicsom-uborka saláta reggel, kenyérrel, sajttal és szgussonkás teával erősen feltölt a második napra. előre kitaktikázzuk magunkat, hogy a genocídiumos múzeum után felslisszanunk a karabakhi konzulátusra vízumért majd leereszkedünk a nemzeti múzeumba. örmény népírtás múzeuma (1915 körültől, törökök által, ilyesmi) fent egy hegy tetején, kicsit szovjet stílusú emlékművel és légkondis föld alatti kiállítással.  tök megéri, csak auschwitz-cal tudom összehasonlítani, mégis teljesen más. ez egy kiállítás, az egy hely. rengeteg korabeli levél, tudósítás, aminek feladata, hogy igazolja, igenis megtörtént – mert máig a világ országai közül csak 11 ismerte el a tényt, hogy a törökök nem csak átköltöztették az örményeket (a sivatagba), hanem módszeresen írtották is őket.

karabakhi konzulátusra kijutni nem egyszerű, főleg ha a sofőr elfelejti, hogy megkértem, szóljon már, ha arrafele járunk. előtte még ugye fénykép és pénzváltás is szükséges. képviseleten barátságosak, meg kell mondani előre, hova akarunk menni, mit akarunk meglátogatni és ehhez szívesen adnak tippeket is. 3000 dram (1800 forint) ez is, mint az örmény, ami kevesebb, mint a lonely planet mond. ráadásul nem öt napra érvényes, hanem 21, nagyszerű. nemzeti múzeumhoz ötre érünk vissza, pontosan harangoznak. belépés negyed hatig, ámde a mogorva néni nagyon nem akar minket és a francia párt beengedni. franciák feladják, mi rámenősebbek vagyunk, be is engednek kis győzködéssel. diákjeggyel. végig olyan érzés, mintha utánunk a vízözön, teremőrök kapcsolják a villanyt, amint kilépünk a teremből.  hiába, vár az onoka otthon. node azért szép múzeum, klasszik köcsögökkel, ezeréves szekerekkel, szőnyegekkel, miegymás. genocídiumossal van átfedés, ugyanazok a képek néhol itt is feltűnnek a végén.

hello usher, hello lengyelek, majd sör és hello észtek és hello mindenféle sok ember. opera körüli teraszos helyek egyikén kóstoljuk a joghurtlevest (tarator nyilván jobb) és várják a többiek a meccset. kiugrunk vidámparkba a cascade tetejére óriáskerekezni és egy szomszéd utcabeli autentikusabb kajáldába, mert az észtek szelet húsa és sültkrumplija nem annyira vonzó. örmény pizza. fáradtság, alvás.

már jerevánban, a sanyo hűtőszekrény bűgó hangja mellett. de inkább calkáról. kicsit félve indulok neki ennek a posztnak, mert igazán sokat szeretnék visszaadni a településből. majd egy hetet laktunk calkában.
méreteiről annyit, hogy város. várossá váláshoz 20 000 fős lakosság kell grúziában, tehát valaha volt ekkora. ma sacc három házból kettő üresen áll, szóval nagyobb falusi forgalma van a főutcának, az ulica arisztoteljának – mert görög. kino szpartak zárva 10-15 éve, kiégett könyvtár, ilyesmik az egykori szovjet dics maradványai. sztálin és lenin szobornak csak a talapzata, de az azért megvan. főutcán jegenyesor, egészen erdőnek mondható, ha épp szalonikihez akarom hasonlítani. iskola büszke és hatalmas épülete már mellékutcában, mintúgy a vadiúj rendőrségi és bírósági épület - kerítésén belül tehenek legelnek. cirill telefonkönyv még kategóriákba szedi a kereskedelmi egységeket (egyes, kettes, négyes üzlet, stb.), de a kapitalizmussal és a nyitott határokkal nyomát se lelni már olyanoknak, hogy gyermekruha- vagy bútorbolt.

legjobb hely a városban l családja birtokolta rodnik „calka” kocsma-étterem-bodega. valamikor régen, a városon átvezető főút és az ulica arisztotelja találkozásánál felállított rakéta bodegából kiindulva számos ilyen-olyan kunyhó szerű épületet kitermelő, patakra épült útmenti kajálda ma a város legmenőbb étterme. izolált kis kunyhók a helyi igényeknek megfelelően alakultak, hogy a csoportos grúzok, örmények, azeriek, görögök, stb. maguk lehessenek. van pl olyan, ami mellé be tudnak állítani kocsival és szólhat a zene a letekert ablakon keresztül. azeriek szoktak olyat csinálni állítólag, hogy beülnek, esznek isznak, majd ami megmarad, szépen megkérve becsomagoltatják a kocsiban várakozó asszonyoknak. számunkra a hely egy második szálláshely, itt töltünk sok-sok időt és tömnek tele mindenféle kajával.

eredetileg batumi után északnak mentünk volna a vadregényes svanetibe, de betegség miatt a könnyebb utat választottuk és hagytuk a 6-7 órás marsrutkázást július végére. calkai első napokban próbálkozunk túrázással a környéken – egészen sok sikerrel. egészen könnyű boldoggá tenni az európait olyan terepen, ahol maga a település is jóval magyarország legmagasabb pontja felett fekszik. elsőre l erdejét másszuk meg a legközelebb fekvő falu fele. hegytetőn templom, fa. szomszéd falu örmény, szélén örmény templom, kanyon, kanyon mélyén folyó, szemben vízesés. első ámulat, hogy milyen helyek léteznek, amikről a lonely planet még említést se tesz. tehenek, cowboyok, palackozott limonádé. aztán van, hogy elvisszük a nivát és a tó partján kalandozunk, és elkanyargunk a 10-15 kilométerrel odébb fekvő vízerőműhöz és nagyon szovjet kiszolgálószemélyzetnek épült környezetéhez (half life, eskü). hazafele persze ránk sötétedik. elakadt zsiguli állja el az utat, ami később kifejtett okokból egészen szűk. jön hapsi, hogy szalam, vagy valami hasonló török köszönés. - privet, mondjad oroszul.  – ah, eta vu. – és ezzel visszamegy a kocsihoz. persze megtoljuk, hogy menjen már az útból. be is indul, ám a miénk persze nem akar. aztán jönnek további ladák és segítőkész grúzok, örmények vagy ilyesmi és minden rendben. harmadik nagy látványosság a környéken számunkra a calka víztározó calka fölötti tava. sétával elérhető, ám mászást igényel. rókákat látni környéken, erdő, dombtető és mindemögött vízfelszín, amin tigrismintát formáz a felhőkön keresztülsütő nap. hegytetőn hideg van, mert fúj a szél, az ég folyamatosan dörög, de ezt már megszoktuk – nagyjából minden nap van dörgés, de az eső valamelyik csúcs mögött marad. tavon túl látjuk is, hogy az egyik falu széle esőbe borul.

öt vagy hat nap után indulunk tovább jereván felé. inkább kikapcsolódás volt ez, mint hátizsákos túrázás. nehéz is volt az első napokban átkapcsolni erre az üzemmódra, ám később annyira sikerült, hogy maradnék még. nézni az este hazatérő teheneket a kapu előtt lévő padról, várni a heti kétszer megnyitott vizet, vagy az esti áramot. vasárnap indulunk annak ellenére, hogy ez ugye stoppolásból nem a legjobb. viszont a rodnik mellett piac van, mindenféle. persze zöldség-gyümöcs is, de azt be lehet szerezni a szomszédtól is bármikor, viszont az örmény fagyit azt nem.

már calkát elhagyva tapasztaljuk meg igazán a szezon fő témáját, az útépítést. amerikai pénzből – orosz faktor ellen, persze - batumiból egészen az örmény határig új út épül, tbiliszi leágazással, calkán keresztül. azeri és török cégek kivitelezésével, pakisztáni és iráni mérnökökkel – már akikről stoppolás közben tudomást szerzünk. földút mindenhol, egy héten keresztül nem látunk aszfaltot, 15-20 kilométer per óra az átlag sebesség, ám néhol kint van az ötös tábla is. hetven kilométer nagyjából fél nap volt stoppal. és gyorsabbak voltunk bárminél, marsrutka nem előzött le. innen viszont már száguldunk a batumi-jereván úton.
 

batumi elsőre kivégezve. még jövünk vissza a végén. hajóról lejutni csak kicsit volt egyszerűbb, mint fel rá. reggel hat körül (kijevi idő) jött az sms, hogy a vodafone üdvözöl grúziában. nocsak, fel dekkre, hogy mizu és tényleg. még elég messze, de már látszik, hogy hegyes keleten. fél óra- óra elteltével már az is látszik, hogy hegyes, aztán tornyos aztán batumi. ugyanazok a ganz daruk a kikötőben, mint odesszában. iszonyú lassan kanyargunk be a dokkba, és beletelik még borzasztóan több idő, mire értünk jön valami vámos, határőr, majd kisbusz és végre tbiliszi idő szerint 11-dél körül kapok egy pecsétet és welcome.

elsőre mintha egy nagy falu lenne. persze ezt leginkább annak köszönheti a 150 ezres város, hogy új gáz- és csatornarendszert építenek ki, a belváros szinte összes utcája leginkább földútként jellemezhető. de faszás.

alig használt sim kártya trafikból, khacsapuri a khacsapuristól és járdaszegélyen ülve szervezkedés első kör, második kör a radisson wifijét lopva a tengerparti parkban. arra jutottunk, hogy ámdebár számtalan ismerős, hc-s és cs-s kötődik batumihoz, megszállni senkinél sem fogunk tudni. merab a hc-s srác a legcsábítóbb, akinél épp a családi pereputty van látogatóban tbilisziből, de az öccsének van kiadó szobája 20 lariért (10 euró). privet merab, kikötőparti étterem, jóféle. jönnek haverok is, kicsit felettünk lévő korosztály, de legalább van ikarus-tudatuk. mind ilyen hajós emberek, hamburgtól japánig. merab szakszervezetis, haverja meg épp a túloldalon, valami cégnek dolgozik. üveg vodka még kettejük között fogy el, kancsó bort öten osztunk meg.

menő fehér chevrolet-ját nyc-ból hozatta konténerben, ezzel repesztünk ki török kamionok és úttesten kóblászó tehenek közt majd a török határ mellett fekvő gonio erődhöz. itt tűnik fel először igazán, hogy dzsungel. mármint szinte trópusi időjárás, növényzet: párás, esőre áll a levegő, tiszta zöld minden. a hely egy római erőd, de ilyen igazán nagy (47 000 négyzetméter rémlik), szinte a tengerparton. tornyokkal, ilyesmi.

merab és a bátyja kiadó szobája messze lakik batumitól, már ha gyalog akarsz eljutni oda. marsrutka persze jár, és a város vasútállomása is fél saroknyira van ide, szóval annyira nem elveszett hely. tbiliszi felé vezető főút és a sínek választják el a tengertől, egészen balaton életérzés. kutyát lulunak hívják, és eszméletlenül ronda feje van: nyomott boxer arc, csálé fülek és a valótlanul hosszú nyelvéből mindig kilóg valamennyi. grúz vendégszeretet továbbra is, gyümölcs az asztalon és nemsoká megjelenik hajós pajtás, rokonok, konyak, borjomi. konyakkal az a meglepetés, hogy lehet jó is. nagyjából olyan mértékű a különbség, mint a kalinka-finlandia, vagy a tengerész ital-kubai rum vonalon. nyam nyam. borjomi egy sós ásványvíz, amit minden rendes szovjet ember ismer.

vasárnapi kirándulás a botanikus kertbe. 10 km-re északra a várostól, tőlünk legyalogolható távolságra a tengerre benyúló sziklás magaslaton elterülő még zöldebb, még dúsabb növénykert. 6 lari (3 euró) már mutat valamit, hogy ez nem egy 20 perces séta a füvészkertben, hanem tényleg egy hatalmas terület. hegynek fel, hegynek le, de a tenger mindig ott van a bal oldalon. 15-16 egységre osztva aszerint, hogy a föld melyik részéről származnak a fák, növények. ami nagyszerű, hogy csend van, alig vannak nagy pereputtyos fekete ruhás grúz családok. persze a végére jut egy esküvő, de akkor, már menekülünk. első stoppolás grúziában: vissza a vasútállomáshoz.

kajálás töröknél, mert habár leülünk a privet iz batuma kávézóba, de ott egyedül a bliny fog meg az étlapon. lazázás a feltúrt utcákon, majd estére haza: éjszakai vonatjegyünk van tbiliszibe. vasárnap van, hamarabb kellett volna jegyet venni, minden tele, egyedül ülőhely volt szabad 14 lariért. pedig egy plackartnak 9-ért mennyire örültem volna. valahol a itt jön a nagy felismerés, hogy eddig egy órával elszámoltuk az idő, 11 helyett még csak este tíz van.

vonat korrekt. valami új orosz gyártmány, minden ugyanúgy működik – a wc, a csap, az ablakok, az utaskísérő rendszer, a szemetes – mint az ukrán szerelvényeken. plüs ülés, sok hely a lábnak, valahogy mégsem az a hely, ahol a legjobb aludni. hisztis bandzsa gyerek átellenben, srácok velünk szemben. tbiliszibe csak azért jövünk, hogy felszálljunk egy marsrutkára, ami elvisz calkába. calka a hely, ahol l csoporttársa, l lakik. fővárosból annyi jön le, hogy a metró ugye ugyanaz, mint pesten, csak épp másik ábécét használnak. már calkában, a zil hűtőszekrény búgó hangja mellett, de erről majd.

képek.

úgy gondoltam, írtam már eleget a hajóról, elég lesz. viszont kiderült, hogy ma helyett, holnap reggel érkezünk csak meg batumiba. már az egy jel volt, hogy krímet én tegnap kora reggelre számítottam, ám csak késő délután hagytuk el – ez kb. az út harmada. ez még annyira nem volt gyanús, ám az már igencsak, hogy a reggelinél ki volt rakva az ebéd és a vacsora menü is mára. amennyire menőnek éreztem magam a délelőtti napsütésben a teraszon olvasva, annyira halott dolog ez a hajókázás könyv nélkül. már mosni sincs mit, egyedül a lonely planet bújása maradt. grúz betűket tanulom: egészen egyszerű.

kezd családiassá lenni a csoport. teljesen elfogadottá vált, hogy bárki leszólít bárkit, akivel még nem beszélt és angolul vagy oroszul megérdeklődi a legalapvetőbbeket – honnan, hová, név, vodka. német házaspár lekvár miatt nyammog, hogy nincs a reggelinél, skót hapsi halkan motyog valami nagyon érthetetlen összeesküvés elméletet. a hollandok és az angol bicós továbbra is jó fej, a franciát továbbra is alig látni.

idő csodálatos, megérett bennem a vágy, hogy megálljunk úszni egyet. sokkal tisztább az ég, mint tegnap volt, nyoma sincs viharnak. annyira, hogy délután már üres a tetőterasz, éget a nap. víznek is egészen más színe van, mélykékre váltott, olyan igazi tengerkékre. tegnap este tartó jelenség, hogy hullámzunk. valahogy a szárazfölddel lehet kapcsolatban, mert alkonyatkor még lehetett látni oroszország fényeit, aztán ahogy eltűntek a pöttyök, jött a libikóka. annyira, hogy elsőre bele is fájdult a fejem, mint egy lazább részegség.

úgy ennék már egy khacsapuri acsarulit.

éjfél körül indultunk el aganz darukkal teli kikötőből, egy körül már nyílt vízen voltunk. felhős ég alatt, de teliholdat hol látni, hol csak a tükröződését a vízen. felhőkbe néha villámok csapnak fel. judith-tal, az angol bicóssal gyönyörködünk, majd jó éjt, mert reggel nyolckor kaja.

7:45-kor szobai hangosbemondó dobroe utro, csodás nap a június 24-e. 7:50-kor, hogy hamarosan reggeli és 8:00-kor, hogy tálalva. tejbegríz, tojásrántotta, valami virsli-kolbász, uborka és mazsolás túró. a szgussonkát elfelejtettem levinni, pedig a teához már korábban beterveztem és a tejbegrízhez tökéletes lett volna.

ezóta aztán eltelt kilenc óra – az első igazi hajón töltött napom. kiolvastam rubasov elvtársról szóló koestler könyvet, nagyrészt fent a tetőn. cipelhetem most keresztül legalább 6-7 országon, anélkül hogy további örömöm lelném benne. napi nagy izgalom a krím volt, mert ugye odesszából nem lehet nyílegyenest batumiba hajózni, kicsit megtöri az utat a krím-félsziget. dél körül láttuk meg először, aztán ebéd és kb mostanában, délután öt körül tűnt el a látóhatárról. igen, lassúnak tűbik a hajó. vagy hoppá, talán mégis ott sejlik még mindig éppen velem szemben a ködben vagy az csak valami sötét felhő alja. további esemény még ha hébe-hóba feltűnik valami ellenséges hajó. és az időjárás. nagyszerűen látni körbe, délelőtt bármelyik pillanatban körbenézve 1-2 vihart tisztán ki lehetett venni. egy utol is ért minket, csodásan beesett a kajütbe az eső. délutánra borongósabb, de még mindig nyár. ruhák száradnak mindenfelé a korlátokon.

ebéd gombás bableves, tarhonyás máj a tegnapi salátával és alma. nyugi anyu, kapunk rendesen kaját, jó sok hússal. már ha nem lenne elég az útközben csemegézett szárított polip, szgussonka és mézes csípős vodka. a sör hiányzik, de a bárban nyilván nem ukrán áron mérik.

hollandok félmeztelen napoznak, német házaspár rendíthetetlenül olvas, angol csaj néha barátkozik emberekkel, néha olvas. tegnap este vele is barátkozott grúz kamionsofőr, felajánlotta, hogy alszik vele, ne féljen éjszaka. francia srácnak alig látni nyomát. fura balti csoportról kiderült, hogy valami bibliatanulmányozó fiatalok egylete. kamionsofőr közösség továbbra is dohányzik, kávé-teázik és előkerült a táblajáték is. 

épp a kompra várunk iljicsovszk kikötőjének termináljában egy tucat fura és egy rakat grúz vendégmunkás szerű csomagos családdal. vannak elszórva ukránok, oroszok, azeriek és németek is. kelet-európát hárman képviseljük – rajtam kívül egy cseh és egy lengyel kamion.

épp a hajó tetején ülök, mindjárt este kilenc és még mindig a kikötőben vagyunk – meg se mozdult a hajó. annyira nem vészes, fel voltam készülve rá. sőt. kajütbe kb. három körül jutottunk be, határőrség, vámosok, kisbusz a hajóhoz, regisztráció, ilyesmi. kétágyas, lepedővel, törölközővel, szappannal, mint egy rendes szállodai szoba. zuhany en suite, nagyon baba. ablakunk most épp a geroite na szevasztopol nevű bolgár teherhajóra néz, de majd ez nyilván változik. szerencsés jobb oldalon vagyunk, ami azt jelenti, majd holnap délelőtt kb láthatjuk krím szikláit is – remélem.

maga a hajó annyira nem vészes, sokkal rondábbra számítottam. valójában kinézetre semmivel sem rosszabb, mint egy átlag tengeri komp. nagynak nagy, valamiben európa legnagyobbja. gyomrában vannak vonatok is, meg egy rakat kamion. utasok összetételét ezért egészen meghatározzák a kamionsofőrök, akik a tvfolyosón kávéznak, cigiznek félmeztelen, akár csak egy rendes skopjei kávéház előtt – épp csak a sisa hiányzik. vannak még aztán ugye a nyugatian. valami orosz-svéd-balti vegyes diákcsoport, akikkel csak látásból szocializálunk. a három holland motoros, aki fekete-tenger körtúrát nyom hollandiából négy hét alatt. még egy hetük van törökországra és hazajutni.  két bicós, egy angol 30-as nő és egy francia srác. angol london-kína, francia párizs-japán útvonalat nyom. idős skót hapsi – akiben titkon rokonlélekre találtam, minthogy lenyúltunk egy extra adag kaját a vacsoránál -, és idős német házaspár. és grúzok nagy csomaggal, kihasználva a 100 kilós csomaglimitet.

kaja napi háromszor. eddig csak vacsora volt, uzsonna gyanánt a kajütben kolbász-sajt-olajbogyó-paradicsom pikniket nyomtunk. vacsorára valami zsíros hal volt, rizzsel és salátával. tea, nápolyi. egészen rendben van, annyira hogy fel fogok kelni a holnap reggel nyolcas reggelire. pedig még alig fogyott a szgussonkából, teánk is van és fekete kenyeret is raktunk zsebre a vacsoránál.

ellen allien – sun the rain és a bolgárok a szomszédban a dekken teáznak.

 képek.