ócska utazós

azt mennyire el is felejtettem, hogy megjártam a krímet. vagy csak ezt a blogot felejtettem el. nem kéne, egyiket se.

még szinte a tél közepén, január végén - február elején az évi klasszikus vizsgaidőszak temető és tavaszváró kiránduláson sikerült kettesben, j-vel részt vennem. kijevi átszállással (repülőről vonatra) úticél a fekete-tenger északi partvidékének legizgalmasabb terepe, a krím autonóm köztársaság volt. maradhattunk volna bő öt napot a havas kijevben is ehelyett, de csábítóbb volt rövid három napot a meleg hegyes, tengerparton tölteni. vonatút így oda is, vissza is elvett egy-egy éjszakát, de számomra még mindig kaland a plackarton utazás a szovjetunióban, a reggeli teázgatás és megállóhelyek szünetében a peronra mamuszban lejáró trénignadrágos emberek hada (háttérben jókora füstölt halakat áruló nénik).

szimferopolban, a félsziget fővárosában és annak földrajzi közepén szálltunk le a vonatról a napsütéses januárvégi reggelen. pályaudvar elől indul a világ leghosszabb trolijárata, aminek a vége jalta városa 70 kilométerrel odébb. nem lettünk rekorderek, mert a 700 méter magas hágó tetején kiszálltunk nézelődni. aztán vissza a következőre, és leandalgás a mediterráneumba.

a terv jaltában annyi volt, hogy ebédelünk és korzózunk egyet a tengerparton, majd délután átrobogunk az 1000 méter szintkülönbséggel működő kabinlifthez, ami felvisz a környéket leuraló hegyvonulat közel tetejére. nem is azon bukott el a dolog, hogy lekéstük volna a négy órakkor induló utolsó liftet, hisz három perccel hamarább sikerült odaérni, hanem hogy már pár napja bezárt a dolog. határozatlan időre, munkálatok miatt. irány vissza jalta központja. a program újrakalibrálása azt hozta ki, hogy az éjszakát a város legeslegközepén található, ám nagyon a szovjet múlt fénykorát idéző szállodában töltjük. nem szeretem az ár-érték arányosítás, de a világ legjobb üzletei ezek a szovjet hotelek: csupán az ágy kényelmetlenségét kell odaadni a cserébe hatalmasan tág szobaért, a huszas években államosított decens nagypolgári burzsoá szállodaépületért, kilátással a hegyekre, a tengerre és a főtér lenin szobrára egyaránt.

jalta korzója.

kilátás a hotelből, lenin és a hegyek.

másnap újabb próbálkozás a heggyel. az aggodalom egyetlen oka, hogy a felvezető egyetlen út ilyenkor még le van zárva, hisz odafent tél van - fent és lent között általában 10 fok a különbség. marsrutka (minibusz) felvisz vízesésig, ahonnan gyalog indulunk tovább az utat követve. rendőrposztot és a két rendőrt - ami megszűri a téli utakra nem alkalmas járműveket - elhagyva egészen (az erdőőr bácsit leszámítva) magányosan haladunk felfelé. majdcsak nem jön egy 4x4, srác és ugyancsak stoppos néni felszaladnak egy napra síelni. fent, aj-petrin néhány kőépület, valamivel több fából összehozott menedékház, étkezde és pár olyan épület, amelyeket a meterológiai kutatóépületet, kilátót és garázst magába foglaló egyéb kategóriába sorolnék be. fúj a szél és egészen emberes mennyiségű a hó lep el mindent, ami az akklimatizálódást nem hagyó 30 perces utazás után egészen nagy élmény. egy órás minikirándulást engedünk meg magunknak, igazi piknikkel a fenyőfa alatt, rálátással még nagyobb sziklákra - úgynevezett grand kanyonra. idő van, még el kell jutni szevasztopolba, ami nagyjából 90 kilométer jaltától. szuper a stopp, útközben megjárjuk ukrajna legdélebbi pontját, rálátást kapunk gorbacsov dácsájára, határőrségre, sárkány és mindenféle állatról, életről elnevezett sziklákra.

aj-petri.

jalta-szevasztopol autóút.

szevasztopolt annak ellenére csak éjszaka látjuk, hogy két estét is sikerült eltölteni benne. couchsurfing pétervári srácnál, aki leköltözött délre, mert itt több a napsütés, alacsonyabbak az árak és az orosz IT munkájából jobban kijön, mint odafent. kapunk tőle tippet étteremre, elvisz szuburb környékre, ahol nagyszerű a rálátás az orosz katonai flotta esti fényeire és még egy capoeira estre is becsöppenünk. vicces zenéket mutogat, és jófej a kutyája.

két szevasztopoli éjszaka között megnézzük balaklavát. napsütés és tavasz február elején, tenger egy mély öblében, szinte fjordszerű helyen felépült csöpp kis város leginkább arról híres, hogy nagyon sokáig nem volt híres. a rejtett öbölbe ugyanis titkos tengeralattjáró bázist építettek, ástak a hegybe bele a szovjet mérnökök. ez izgalmas, ugyanakkor nekem többet adtak a 100 méteres sziklák, amikre felmászva egyszercsak megjelenik a nyílt tenger. az említett napsütésben szuper hely. városba visszaereszkedve kötelező kipróbálni a csónakparkoló övezte móló éttermeinek egyikében a napi fogást. frissensült hal és sör. elég egyszerű megérteni, miért jelenti krím az oroszok szemében a nyaralást - moszkvában például ekkor legalább 30 fokkal hidegebb van.

balaklava öble.

másnap, az esti vonatindulás előtt még pont belefér bahcsiszeráj, szevasztopol és szimferopol között félúton a félsziget tatár fővárosa. örülök, hogy nem hagytuk ki, hisz jelentősen tovább árnyalta a rövid időn belül kialakult krím képemet. tengernek itt már nyoma sincs, a pénzt hozó turizmus híjján a város igencsak szürkébb és koszosabb. a vasútállomás környékén biztosan, bár én nagyon örülök a kirgiz szamsza árusnak is, aki fagylaltoskocsira emlékeztető taligából árulja a bőségesen birkafaggyútól csöpögő péksüteményre emlékeztető gyomorforgató ebéd jellegű készítményt. bahcsiszerájban a káni palota a látnivaló. a - török pénzből - becsülettel rendben tartott épületegyüttesben van nagy mecset, ilyen-olyan színes üveggel megvilágított termek, díszes szökőkutak, puskin szobor és a többi. korrekt. a palota városrészének völgyében tovább haladva, a lakott környék végén van még egy sziklába épült (ortodox) kolostor, nameg egy lakatlan sziklákba félig épült, félig vájt romváros. ez utóbbi hasonlít a grúziai barlangvárosokra, ám mégis tud újat adni. nagy területen, egy sziklafensíkon elterülő, utakkal szabdalt romokból körvonalazódik a városias jelleg.

bahcsiszeráji káni palota mecsettel.

uszpenszkij kolostor.

csufut kale barlangváros. flinstones lakások garázzsal.

az éjszakai vonatozás, és havas kijev és hazarepülés különösebb események nélkül zajlott. leszámítva, hogy a sokmilliós városon igencsak rohanni kellett keresztül, de kárpótolt, hogy a reptéren sikerült kilenc euróból két liter vodkát venni.

a terv annyiban módosult, hogy lekéstük a repülőt. vagyishát a wizzair nem szólt rendesen (e-mailt küldött, amit gmail spamnek jelölt), hogy átrakták a járatot egy nappal korábbra. ott álltunk ferihegyen reggel hatkor és csak pislogtunk a kijelzőre, amin bizony nem volt thesszaloniki. még jó, hogy délen van a reptér, nem kell sokat buszozni nagykőrösi úthoz. négyen mentünk volna, ketten feladták, zs-val viszont dühből kiálltunk dél irányába. neki inspiráló, hogy a tavalyi kelet-balkán túráról is innen fordultak vissza, nekem mindig kihívás az m5-ös.

düh nagyjából kecskemét után kezdett olvadni. átalakult a felismeréssé, hogy van egy hét szabadság, teljesen kötetlen, teljesen tervezetlen: ahová visz az út. románián át vitt dunai kompok felé. láttunk fényképeket floridai hihetetlen milliárdos villákról és sportkocsikról, utaztunk jópár kamionnal, kaptunk kávét és telefonáltam sofőr lányával valamint hallgattunk denisát is. első éjjel valahol szörényvár és calafat között ért a nagy pusztában. egyes egyedül egy víztorony magaslott közel s távol, ám bármennyire is menő lett volna annak a tetejében aludni, az alsó lépcsők hiánya alapvető akadálynak bizonyult. kerestünk hát egy fát, megterítettünk alatta és alvás a szabad ég alatt. ehhez persze kellett az is, hogy különösen meleg, már-már majdnem nyár este volt, aminek bizonyítéka, hogy a hajnali hideg is csak fél kilenc körül bírt rá minket a továbbindulásra. stoppok calafatig, kompozás át a dunán, majd vidin.

nagy komp, kamion megfordul rajta.

oszmánság a dunaparti parkban.

plázs a baba vida vár környéki erődrendszer tövében.

vidinben még nem jártam. egészen korrekt város, nem az az egy sétálóutcás, van rendes piaca, parkja, főtere, sétálóutcája, dunaparti sétánya, elhagyott zsinagógája, dzsámija, régi és új temploma, tiszteletteljes vára. két-három óra városnézés, kávézás, piknikezés. még el sem indultunk a központból kifele, mikor ledudál egy kocsi, hogy hé, merre mentek. mert ő szófiába és elvisz szívesen. érted, látta, hogy hátizsákkal sétálunk egy random utcában és rákérdez, mert van a kocsijában elég hely. így kapjuk meg az aznapi hátralévő 250 kilométeres út fuvarát (keresztül európa legszegényebb régióján) és érkezünk meg másnap délután szófiába. 22-es villamos és ott is vagyunk a dzsáminál.

közben persze voltam szlovéniában is. tavaly őszi utazás szezon nyitányaként. eggyel kevesebb kötelező a listán (még ott van bosznia, baltiak és a dalmát tenger - oj). épp útba esett egy balatonfelvidéki sátrazás után.

j-val ketten stoppolunk át zalán, mert az romantikusabb, mint az m7-es. vasárnap főleg. határig nagyon döcögve, lassan már lemenő nap fényében izgulunk, hogy hol lesz így az esti sátrazás. aztán miután a gyümölcsleves elfogyott a műanyag dobozból, jöttek a szlovén fiatalok valami fura fesztiválról, akik mennek keresztül ljubljanán, valahova egészen a másik felébe az országnak. jupík. boldog helyen raknak ki ljubljanától északra, 10 perc és máris az évtizedek óta amerikában élő szlovén hapsi visz - egyenesen bledbe. hát ez nagyon szuper.

várból bled evezősökkel.

sziget képeslapos bejárata.

esti utcán kajálás, sötétben tóparton csodálkozás a képeslapos tájra. kemping a tó másik felén, nem nagy öröm odáig elsétálni. kemping nagy. ez főleg reggel tűnik fel. sokan is vannak, evezős bajnokság van épp a tavon. még turistásabb a hely, a sok ember még akkor is zavaró, ha nem épp a tömegturizmus képviselői. nappali séta a tó körül, kicsit fel a várba, kicsit lábáztatás a tóban, kicsit evezősverseny nézés, majd irány a hegy. kempingen át belövünk egy utat, ami nagyjából valami erdőn megy keresztül a következő, bohinji tó irányában. csend. erdőn, hegyen át faluba érünk. faluban kávé, majd valamivel civilizáltabb, de alpesi tájon tovább nyugat felé. kedvesen alacsony forgalmú út épp olyan, mintha negyedóránként megjelenne egy kocsi ajánlkozva, elvigyen-e. sötétedés kezdetekor olasszal utazunk, majd helyi nénivel. bohinji tónak is a nyugati felén van a kemping, de itt inkább pizzára és sörre költjük az árát. sokkal meghittebb a hely, sokkal természetközelibb. ez az a hely, ahonnan el tudom képzelni, hogy túrázni indulnak az emberek - nem pedig kocsival feljönnek a városból, hogy sétáljanak, bringázzanak egy délutánt.

alacsonyforgalmú alpesi táj.

tóhoz kötődő infrastruktúra.

a vadkempinghely csodálatos. feszített víztől fél méterre, hófehér kavicsos terepen, hajnali felhőbe burkolózó ezer méterrel felettünk csúcsosodó sziklák közvetlen tövében. merthogy igazán másnap reggel 7-8-kor, pirkadatkor látjuk igazán, hol is reggelizzük meg az előző este pizzájának maradékát. a reggeli úszás után. sokkal többször kéne ott és akkor ébredni.

hegyre fel felvonóval. hiperszuper dolog ezer métert repít fel köbö negyed óra alatt. tovább síliftekkel a holdbéli tájon át. barbárok. majd egy idő után mégiscsak lesz valami természet. barátságtalanabb, mint bulgáriában - köves, nincs víz, így növények is kevésbé. még az isztambuli sapkámat is megeszi a 6-7 órás túra. vége egy hizsa - fekete ujj. rendes hizsa. az fura, hogy nincs ivóvíz, csak palackos, az meg annyiba kerül mint a sör, ami drágább euróban, mint bulgáriában levában. másnap köd lefelé. lefelé mindig erdős, most is.  bohinj településig séta, onnan stopp pestig. persze nem eggyel, horvát taxis ausztriából, útépítő mérnök, fiatal srác (ljubljana), fiatal csaj, hippi osztrákok, horvát alter srác, magyar kamionos és mivel éjszaka van, takszi a nagykőrösi úti tesco mellől a kökiig.

prágai hétvége. nem is írnék nagyon a városról, bár voltak jelentősen új részek számomra. ilyen a ejfeltorony, a vyšehrad és a hósztel élmény. elsőre épp elkaptuk a szombat esti utolsó funikulert, azért öröm. második önmagában csodálatos, ahogy a folyó partján a pesti oldalon ott a szikla. nameg végiggyalogolni a rakparton a hülye madarak mellett, az is új és élvezet. a hósztel pedig béna, semmilyen, de ingyen és borzasztóan mindennek a legközepén, ha ha.

prága szerencsére nem lett berlin kettő. márami az érzelmeket illeti.

azért vettem magam arra, hogy stoppos sztorit írjak le, mert 1) fura sofőrös-szerencsé út volt, 2) három órát aludtam azóta és nincs másra kapacitásom.

hazafele vasárnap éjjeli orangeways-zel szerettem volna jönni, csakhogy elfogytak a jegyek. hétfő reggel nyolckor viszont pesten kellett lennem, szóval nem lehetett tunyáskodni, maradt a stopp. fél hatkor állok ki a már ismert mekihez, épp elállt az eső, mire kiszállok a suburban 363-as buszból a tónál. amire előtte 25 percet vártam.

mekitől két lengyel visz. görlitz mellől mennek bécsbe dolgozni. csuty-csuty, de az öröm közös, mikor megjavul a rádió. két mandarint kapok ajándékba a remek társaságomért cserébe. brno előtt, agip kút, már ezt is ismerem egy hónappal ezelőttről biztosan.

óra várakozás és akkor gördül be a pozsonyi rendszámú jozef. földből nő ki és hipphopp lecsap rá valamilyen egyéb stoppos, fene se érti hogy került ide a vasárnap este nyolc órakkor kihalófélben lévő benzinkútra. perszehogy hamarabb lecsap jozefre, de nem hagyom magam. stoppos bácsi nem tud angolul, de jozef rámondja, hogy próbáljuk meg. 10 perces kávészünetét tartja, közben inkább szlávul beszélünk, mint angolul, de közbe keveredik magyar is, persze. végül belemegy, hogy ne csak következő leágazás utáni első benzinkútig vigyen, hanem pozsonyig.

jozef cigány. prágában van családja, de pozsonyban dolgozik. nem tudom mit, volt benne policija (van nénója is a kocsihoz) és slovnaft is. biznisz, nyilvánvaló. bejárta már európát moszkvától liszabonig, kanadában gyémántot bányászott. egytemet végzett, ott tanult meg oroszul, amiből azóta rendesen felejtett. azért alapkommunikációra ez is elég, valamit én is értek csehszlovákul, ő is tud angolul, magyarul. el kell mondanom mindenkinek, hogy egy korrekt, jó cigánnyal utaztam (megígértette velem).  tud olyat is, hogy az a szép, az a szép, akinek a... autórádió nincs, telefonról hallgatunk ilyesmiket, vagy épp karel gottot.

pozsony előtt tudok egy ömv, ami múltkor bejött kérdezősködéssel. ő azt mondja, lesz még egy kút az úton. hát nem lett. szívem szorul össze, hogy jajj, itt épül épp a történet, aminek a címe, megszívtam pozsonyt. kitesz a város másik felén, valami olyan úton, amire rámondta, hogy komárom fele megy és az már majdnem budapest. mutat buszmegállót, ha esetleg nem jutnék sehova, van éjszakai a centrumba. jön valami, sofőrt kérdem, hogy centrum-e, mondja, hogy nem, de jó lesz. kitesz valami hídfőnél, hogy ő itt felmegy a hídra, de a centrum egyenesen. itt már este 11 megy, szóval eléggé az utolsó buszok járnak. el is megy kapásból három, mire kettőt pislogok. megnézem mik járnak erre, és a 801-es csodabusz menetrendjének vége hát nem rajka? rajka! következő és utolsó buszra 2 percet kell még várnom. a fedélzeten egyedül a sofőr, elmondom neki a sztorim félszláv-félangolul, de persze kiderül, hogy magyar a lelkem.

így jutok el a határra. határon nulla személyautóforgalom, annál nagyobb kamionos: kb 2 percenként jön ki egy. fél óra se és balkáni gyerekkel utazom pest felé. belgrádi sofőr, végre délszlávul beszélhetek (kapok кисело мляко-t, на здраве, etc.). nem sokat, bóbiskolás. fél kettőkor már budafok környékén vagyok. városban stoppolás, hungária körút.

s akkor most megreggelizem.

már megint. idén harmadszor. szóval nem írok róla, ír más. dolgoztam is. hamburgban is voltam, az drága. és arról sem írok. stoppolás megy, mint a karikacsapás. épp csak mitfahrgelegenheittal kell kezdeni berlinben, és akkor megvan 13 órán belül.

naés a három nagyon izgalmas kép:

tempelhof.

életem második lakástüzét láttam, berlini mindkettő.

a prága melletti stopphely.

öten álltunk ki szófiában stoppolni, amiből három csapat lett. m elfáradt, ő budapestig szeretett volna utazni. olyat sikerült neki, amire már nagyon sokszor nagyon vágytam: szófia-budapest stoppot szerezni. valami orosz srác rakja ki délután a gödöllői hévnél. marad tehát a két fiú-lány páros, ami jónak tűnik, ám mégis az jön be, amit már annyiszor tapasztaltam: dél-szerbiában valamiért sose megy könnyen a stopp. célunk gúcsa, az 51. éve megrendezett rézfúvós fesztivál.

első találkozásunk a határ mögött két kilométerrel, ahol felhajtanak a kamionok a vám után rendes útra. piszok meleg, tűz a nap, olvad a szirene. szemben van étterem, annak a kútjából locsolgatunk magunkra. v-gal megebédelünk, majd kibeszéljük magunkat a fél óra-óra múlva csatlakozó j-cs párossal és előbb utóbb jön egy kamion. török, perszehogy. azt mondja, beszél angolul, de valahogy mégsem sikerül igazán kommunikálni, pedig mi bedobunk mindent némettől a basic törökig. aztán megvillan a boldogság pillanata, mert egészen messzire elvisz, sőt vinne tovább is, de mi egy ponton lejövünk az autópályáról. kávé a világ legjobb autópályapihenős éttermében. hatalmas fa alatt az árnyasban, kockás terítő, török kávé, ami mellé vizet is hozz mellé a pincér. stopposok vagyunk-e, merre megyünk. gúcsa! óh, hát az csuda egy hely, hajrá gyerekek.

lesétálunk a pihenőhelytől az útig. fizetőkapu a kijáratnál, ami nagyszerű is lehetne, mégis ott várunk legalább egy órát. közben megjön újra másik páros, kávéznak ők is egyet aztán nekiindulnak az útnak gyalog. mi meg figyeljük az ablakmosó nénit, milyen trükkösen oson oda az épp fizető kocsikhoz. fuvar végre egy szerb teherautóroncs, mindenféle vas meg csavar van a fülkében, alig bírja a 60-at, de visz. krusevacnál nem működik az elkerülőút, ami nem jó, mert városba be, városból ki. városba be lestoppolunk egy busz, kifele bürekezünk. szilvázunk, sörözünk és végül buszt várunk. órák. utolsó pillanatban mikor épp megvettem a két üveg sört és megígértem, hogy visszahozom az üvegeket, megáll a piros kocsi.

friss házasok, tegnap volt az esküvő. nem tudnak messzire vinni, 20 kilométert maximum, de végtelenül kedvesek. sötétedik. elvisznek a városuk buszpályaudvarukra, telefonálnak értünk, csupaszív. mikor befut épp a busz, mi rohanunk oda, felkapunk rá, köszi-puszi. épp kifordul a járművünk az állomásról, mikor még a feleség leinti, hogy hé ha hó! tortát kapunk a lagziból. sms-ek, hogy mi már biztosan elérünk a célunk melleti csacsakra. kettes csapat szégyen szemre megelőzött minket, ám ők is elakadtak. nagy reuniun természetesen akkor következik be, mikor felszállnak a buszunkra és megesszük a tortát. csacsakból taxi gúcsára. dobrodosli pálinka a yugoból szóló regi zenés srácnál. szállás egész könnyen megy. sétálunk befele a városba, kezd központ jelleget ölteni, mikor jön egy srác, hogy kempinghely kell-e. kell. hátsó udvar, gyümölcsfák alatt, bogrács, kisház.

két éjszakát fesztiválozunk. az igazán nagy durranás hétvégén van, mi hétfőt és keddet töltünk a kisvárosban. már korábban hallottuk, hogy ez azért ausztria, mert azért jutott neki a világhírnévből. kicsit az. van helikopterleszálló, medence és rendes, épített stadion is. valahogy mégis jó az érzés, hogy az idesereglő tízezrek pénze egészen közvetlenül megy a helyi lakosokhoz.

mert a helyi lakosok nagyon kihasználják ám. láttunk félkész házat, még falak se voltak benne, de már ott áll a jelen pivos sörhűtő. vagy a cipősbolt, ami éjjelnappali kocsmává válik a hétre. vagy a már említett regizenés állomás, vagy a sátorhelyünk, vagy a, vagy a. legjobb a nagyszülő korú házaspár, aki éjjel kettőkor is árulja kartondobozra pakolva a járdán a házipálinkát. üvegpohárból! elég sűrű tehát a kereskedelmi egységek hálózata, hiszen a látogatók száma akkörül lehet, mint egy szigeten, annak ellenére, hogy az egész 2000 fős városka kisebb, mint az óbudai sziget. kellenek is a kocsmák, hisz ebből áll maga a fesztivál: 8-12 fős általában cigány rezesbandák járják az utcákat és leállnak egy-egy helyet, társaságnak zenélni. fújják, fújják, amíg nem jön egy másik, hangosabb, vagy egyszerűen meg nem unják. egyenruhában, ami legtöbbször egyszínű, rikító (világoskék, rózsaszín, fekete, fehér, sárga) mintás (valami nemzeti, nike-adidas vagy egyszerűen csak a csapat neve) pólóban. kora délutántól kora hajnalig. reggel, amikor pihennek a zenészek, villanyoszlopokra szerelt hangszórókból szól a rézfúvós. második nap jutottunk oda, hogy elképzelhetetlennek tűnik kibírni itt háromnál több napot. persze én végtelenül kiváncsi lennék a hétvégére is, mikor élő nagykoncertek vannak a stadionban, mikor megtelik a parkoló, mikor elfogynak a sátorhelyek.

legrosszabb dolog, a nacionalizmus. nem is a cigányzenészekkel van a baj. hanem épp azzal, ami annyira szép az exiten: a tág jugoszlavizmus, amibe beletartozik mindenki, aki szereti a büreket, aki annyit bír mondani, hogy na zdrave, aki ott van. ide csak a szerbek tartoznak bele, az eszméletlenül alternatív francia vadturistákon kívül egyetlen külföldiek a boszniai szerbek. talán még crna goraiak se merészkednek ebbe a nacionalista barlagba be. természetesen minden standnál ott a címeres (само слога србина спасава) szerb zászló, pólók gyakori szereplője mladic, milosevic és egyéb háborús bűnösök és asszem jobb, hogy a szöveges ruhákra nehezen kibetűzhető historizáló írással nyomtatnak. magyarként egyedül annyit kaptunk a szomszéd kertjében sátrazó mladic pólós sráctól, hogy sziasztok szomszédék. persze élőben, fesztiválon minden máshogy működik.

amúgy a táj is szép. csak épp nem kirándulni jöttünk. de dimbes-dombos, erdős-mezős.

második reggelen hazastopp budapestre. belgrádig fel kisutakon, egész simán megy. eleinte fesztiválarcokkal (boszniai szerbek, görögök), majd belgrádi üzletember és építkezésre tartó kamion. autópályán stoppolás, kamion után rohanás kétszer és már röszkén is vagyunk. itt bezzeg sokat kell várni, majd végül jön a már megszokott németországba tartó fuvar, aki az m0-on tesz ki, budafokon. moszkván burger.

harmadik ébredés tengerparton, második napsütés keletről. felkelés sátor mögött. olyan, mintha hegyen lennénk - aligmásnapos. ébredezés, szedelőzgetés. nem vagyunk egyedül, fogynak a sátrak, vasárnap van. dél körül lehet, mikor elindulunk felfele a 45 perces zarándokúton bjala felé. célunk most végre kicsit nemesebb, autóutat keresünk, ami elvisz 75 kilométerre délre, a burgaszi vasútállomáshoz.

innentől kezdődik utunk azon szakasza, mikor egyrészt visszafele haladunk, másrészt viszont lépten-nyomon más stopposokkal előzgetjük egymást. bjalából öten indulunk cs-val kiegészülve. elindulás nem megy könnyen, öten nem a legjobb stoppolni, pláne nem olyan helyen, ahonnan 50-60 más stoppos próbál eljutni és tengerparti út (szóval üdülő családok meg miegymással megrakott egyebek). elmegy a három fős csapat, mi is utánunk kapunk, át a balkán hegység legkeletibb nyúlványain, majdnem egészen az első állomásig, neszebárig.

napos partig történetesen. élet egész mély és jelentős emlékei fűződnek a szűk térséghez, a szállodák lábánál megbúvó nyolc kilométer aranysárga homokhoz (amit persze leírhatatlanul kommersz és elképesztően borzasztó mennyiségű embertömeg vesz birtokba nyaranta), a tömött buszhoz, ami bevisz az óváros kapujához, a kapun beáramló tömeghez. az óvároshoz, amit annak ellenére imádok/ismerek/akárhányszor képes vagyok bejárni, hogy az azt érrendszerként behálózó utcák verőereinek házait, mint a koleszterin tömíti el a giccs, a szuvenír és a kínai. az én fejemben persze ez csak ideiglenes állapot, ha még téli kihaltságában nem is, de én már láttam ezt hajnalban, amikor az igazi emberek járják, az utcaseprők bandáznak banicával és bozával vagy a halászok rakodják a kagylókat a hálóból a teherautóra.

bebuszoztunk hát a sunny beachről az óvárosba és a legjobb reggelizőhelyen várunk és várunk a hármas csapatra. majd körbevezetem a kiscsoportot, eszünk a kikötő előtti utolsó étteremben, ami mindig is a leginkább lokál volt és még most is lehet érezni, hogy az orosz turisták első hullámait lekapcsolják az előrébb helyet kapott étkezdék behívogatói. sopszka-görög sali-sültpaprika-kjopulu-kebapcse-cápa-polipkarika-stb és öt sör a ringó bárkák mellett. jobb, mint szaloniki külvárosában! fagyi elmarad sajnos, de lassan oda kéne érni burgaszba a pályaudvarra. busz, majd rövid komplikáció, merthogy készpénzünk már alig, kártyával meg persze nem lehet fizetni. elsőre befoglalunk egy kupét, ami ígéretesnek és kényelmesnek tűnik, ám persze a vasárnapi tenger-főváros áramlás közbeszól: jönnek a srácok, akiknek foglalásuk van ide. nekem sikerül úgy aludni azért, hogy a szófiai pályaudvar digitális órakijelzőjére ébredek, ami 5:38-at, két perccel korábbat mutat, mint a menetrendszerinti megérkezés - amikor aludni lehetne még akkor bezzeg nem késnek a híres balkán vonatok.

szófia hajnalban. reggeli az oroszlános híd mellett a banicásnál. rövid párbeszéd a szomszédos pípsóból áttévedt úrral. séta a kihalt piacon keresztül, a kihalt macskaköveken, a kihalt központba. metróra is nagyjából akkor szállunk fel a központ-külváros viszonylatban, mikor a hétfő reggeli tömeg épp az ellenkező irányt veszi. ljulinban már nem hajnalvan, itt a reggel ér minket. innen már megszokott az út, vásárlás a billában, 111-es busz, stopp a favella mellett és lassan csak eljutunk a bolgár-szerb határra. ó.

belogradcsik után utazásunk következő állomása egyben az egész túra epicentruma, a tengere, ahonnan már csak visszafele jövünk, azaz a european hitchhiking gathering 2011, kara dere, bulgaria. ehhez persze még egy nap alatt közel 600 kilométert kell stoppolnunk az országon belül, amiből ugye jelentős rész nem autópálya.

reggeli kávé és két kör banica után két párban indulunk innen is, le a szikláktól. ma m és v indul a pole pozícióból, mi j-val nekiindulunk az erdei útnak. menő dnb-es fiatal srác; londonban élő bérelt kocsis brazils srác és az olasz csaja, akik mindenre fanyalognak, 15 éve párizsban élő bolgár házaspár; autóúton 170-nel megyünk mikrobusszal hangos rockzenére hapsi majd 40 perc várakozás a tűző napon. épphogy elmegyek vízért és fagyiért, már ott vár a kiskocsi és az ötvenes bolgár házaspár, akik már azon az úton visznek, amin fél évvel ezelőttig annyiszor szeltem (veliko tarnovo-szófia). lovecsi elágazásig, ahol legalább ötször vártam már és perszehogy tarnovoba visz a következő fuvar. piacnál kiszállunk, gyümölcsvásár, majd végig a főutcán, ebéd a panorámás hüje étteremben rendesen és rövid városnézés (törökkávé!). a google maps által 8 órásra tippelt út bő felénél járunk, de már lassan este hét van. sebaj, legalább megebédeltünk rendesen. az út végén pedig úgyis ott van a 300 ezres nagyváros várna, ami stopp szempontjából be is jön, harmadik fuvarunk már oda visz. persze innen még 40 kilométer dél fele a célpontunk, kara dere, de ez így már azért jó. este 10 és 11 között stoppolunk várna határában a kikötő felett átívelő híd egyik, majd másik oldalán. utolsó stopp egy ukrán kisbuszos srác, aki családjával nyaral. elég nehezen megy oroszul megszólalni.

táborhelytől bjala 45 perc séta.

vele persze csak a város, bjala széléig tudunk utazni, kara derét, a strandot gyalog kell megközelítenünk. egy körül járhat az idő és nagyon vágyunk már a tengerre. benzinkút világít az út mentén, ott kérdezem meg, hogy merre induljunk. sóhajt egyet a kutas lány, hogy sötét van ahhoz már, de nagyjából megmutatja az irányt. szőlősön keresztül lefele, de a tengert úgyis érezni. sötét van, földutak hálózata szövi át a tenger felé lejtő dimbes-dombos földet. ha világos lenne, látnánk a nagy kékséget felülről, de így csak a nagy sötétet és a sós levegőt érezni, a morajlást hallani. fél óra nagyjából, míg lejutunk a homokba, ahol már világlanak tábortüzek. innen még negyed óra homokos parton gyaloglás a stopposok táborhelyéig. emberek már itt vannak, sátorozók, kik hosszabb-rövidebb időre leköltöznek a természet és a víz határára.

másnap a vihar után tépetten.

megérkezés. welcome rakija és herelóbálás az éjszakai tengerben. életem egyik nagy vágya teljesül azzal, hogy az éjszaka világító planktonokkal fürödhetek együtt. fél óra lubickolás után már ideje lenne sátrat felállítani, ám ennek keresztbe tesz az épp ebben a pillanatban jelentkező vihar. eső, szél és másfél óra ponyva alatt pingvinezés következik 6-7 random valakivel. sajnos a sátrat sikerült kibontott, de nem felállított állapotban hagyni, ami esélyt sem ad arra, hogy ma este benne aludjunk. mikor lecsendesedik, elindulok keresni valami száraz helyet, ahová ketten beférünk. és lőn csoda, 15 méterrel odébb egy hasonló nejlon ponyva árválkodik, ami alatt épp senki sincs. uzsgyi be alá, uzsgyi minél jobban rögzíteni, mert azért még szemerkél. elalvás. felébredés arra, hogy a vihar visszajött és felkapta az egyik pontját a rögzítésnek és a nejlon, mint a vitorlavászon csapkod fejünk felett. fél másodperc alatt pattan fel mindkettőnk szeme és mindkettőnk és kapjuk el a madzagot. süvít, esik, zúg és csapkod, de mint hős matrózok ezt is sikerül okosan, adrenalinfűtötten lerögzíteni. innentől békés alvás.

nem tudom hány órán át, mivel a három nap tengeren töltött idő alatt nem használtam mértékegységeket. áram nincs, telefonom nemcsak nekem nincs, de így a többiek is kikapcsolták. apropó többiek. m és v ugyancsak a kara dere parton sátraztak, kábé fél-egy kilométerrel északabbra. ők 9-10 körül fejezték be transz-bulgária napjukat és akkor már nem keresgéltek stopposokat. délelőtt hozzuk át a cuccot, sátrat a bandához. a stopposok meg csak egyre gyűlnek. egész sok magyar, egész kevés bolgár. és határozottan kellemesebb élmény, mint pár éve a hospitalityclub meeting egy határral és 150-200 kilométerrel északabbra. a hely meghittebb, a szubkultúra szűkebb. van vicces ásott vécé, közös főzés, valami workshop is szerveződik és a civilizáció is távolabb (45 perc gyalog). első nap azért még mindenki morcos, az időjárás csak délutánra kezd mosolygósra derülni.

nyaralás vihar után.

vidám magyarok és franciák.

stopposok felülről.

második nap aztán már megjön két újabb tekes, cs és pa. szociológusaink próbálnak kérdőívezni, hogy ki, honnan jött, mit csinál, mi újság, de későn kezdjük. a vége az lett, hogy indulás reggelén 60 sátor számoltatik meg. tippre 120-130 ember jelenhetett meg.  volt bőrduda, didzseridú, gitár. fürdőzés bármikor, egész nagy hullámok, meglepően tiszta fekete-tenger, csodálatos homok. egy nappal előttünk még delfineket is láttak. napi egyszer lesétáltuk a 45 percet bjaláig főttételért, pálinkáért és nápolyiért. bent a város olyan, mint sopron a volt alatt. ülsz a kocsma-vendéglőben és várod a napi megérdemelt melegkajádat. az előző napi vihart/strandon pálinázást/sátorban alvást hevered ki és figyeled az utcán elhaladó hátizsákos-polifoamos fesztiváltársakat. kisboltból szatyorral jössz el, benne alapvető szendvics és/vagy piknik alapanyagok: kenyér, felvágott, sajt paradicsom (!), gyümölcs, csoki (nápolyi), 2 literes sör és/vagy bor, üveg pálinka (amit itt kivételesen nem kell csempészni be).

három nap időn kívüliség, nemcsak internet és telefon nélkül, de még az esélye nélkül is. valami közhely szót igazán mondhatnék rá, de nem. cs hasa olyan vörös lett, hogy még egy hét múlva se meri mutogatni.