ócska utazós

ennyi volt a szardínia. hajnalban keltünk, talán még öt előtt, merthogy 60-70 km-re aluszunk a reptértől és kilenc-tíz körül megy a gép. bosa belvárosában még sötét. kifelé sétálva olyan élményt adtak a madarak, hogy na. kétszer két sor fa az utcában és hangosak rajta a csivitelők, hogy elképzelni nem tudom, hogy lehet így aludni a házakban.

kint az úton, azon, amit már háromszor megtettünk és egekig dicsérek. 20 percig semmi autó, kezdek kicsit megijedni, hogy itt ne maradjunk egy szigeten, ahonnan még stoppal se jutunk haza. aztán végre beindultak és tízen belül fel is vettek. az a rossz, hogy algheroban épp a város másik felén van a reptér. az a jó, hogy a hapsi, aki felvett épp a lánya elé megy a reptérre.

 

utazásról meg már írtam.

már egyszer átsétáltunk, akkor buzira utáltuk.
piacolunk bosában még reggel, mert lóriék megtalálták még reggelebb. van minden, ami akár egy otthoni piacon is lehetne (kínai ruha), amiben más, azok a sajtot és húst áruló lakókocsik és persze az egésznek az elhelyezkedése: egy utca le van zárva és ott. szerencsésen megtaláltuk a mézes srácot, aki a második, aki tud angolul a szigeten. harmadik oké, mert az egyik az ausztrál nő, a másik a turistainformációs srác. a mézes azt tudja nagyon jól, hogy hogy készül a méze. az eukaliptuszos, a karamellizált, a keserű, a mézecet, a mogyorókrémes, és a többi és a többi. kóstoltat mindenből, cserébe veszünk ecetet és mogyórókrémeset. szakad az eső hazafele a piacról úgy, hogy alig bírunk cikázni boltból boltba. veszünk töröknek szárd zászlót, mert zászlómániás és halat sütni estére. halboltot onnan lehet megismerni, hogy egyedül az képes abban a szagban bent tartani az embert, hogy enni akar valamit és szakad az eső kint. bármelyik feltétel hiánya esetén azonnal kifordulsz.

stoppolunk algheroba a tengerpari úton, amiért úgy oda vagyok. ezúttal suvos hapsival gyakoroltuk az olaszt, főként az elképesztő táj és a hatalmas griffino madarak témakörben. érkezés és várakozás pajtikra időközben találunk az eurospin diszkontban nagyszerű, félkilós tiramisut, ami nagyszerűnek ítélünk ebédre.

Antonellának van háza Bosában is. vagyis inkább lakás lesz ez már, lényeg hogy ideadta nekünk a kulcsokat. merthogy nincs most ott senki és használjuk nyugodtan. stoppolás négyen, versenyt futva, hogy ki a jobb. a második, aki tud angolul utunk során a sofőrünk bosába, aki ausztrál. zsüdivel mi állítottuk meg, de út szélen láttuk lóriékat és megáll nekik is, így lett a holtverseny. bosa, jupí.

a lakás a kisváros szívében van, a főutcán. kisváros, de négy-öt emeletes öreg házai vannak. vára fölöttünk, folyója, rajta öreg és új híd, tengerpartja két km-re bosa marinea néven. néha csepegős idő ellenére imádjuk. hatalmas hodály, két hálószoba, egy nagy konyha-étkező, fürdő, belső "udvarra" erkély, sikátorra ablakok. negyedik emelet.

az elhatározás harmadik szárd napunkra. lóri és kitti kettő körül ér vissza nuoroból bolotanába, így mi kettesben vágunk neki a délnek. macomer környékén kerülgettünk egy jót, autóútra felhajtót keresve, nuraghe körül, de csakfelkaptunk és repültünk le. egy idő után néni vitt minket, Rita. szokás szerint olaszon kívül más nyelven nem tudtun beszélni, így maradt hát az olasz. belejött. fodrász, van mérnök fia, ilyesmi. annyira belejött, hogy leugrott velünk oristano tengerpartjára, marina di torre grandéhoz fagyit venni nekünk. itt a báron kívül még láttunk tengerpartot homokosat, pálmákkal szegélyezve és egy nagy, bástyaszerű sárgás baszt. ez azért nagy rendesség volt a nénitől, ha még beleveszem azt is, hogy vissza is vitt oristano központjába, ami volt neki legalább +20-30 km.

oristano teljesen kihalt. a befelé úton látott vasárnap is nyitva vásárlóközpont fogja megadni az okát. igen, vasárnap szieszta idején érkeztünk meg épp, de sehol egy lélek. se kávézók, se éttermek, se boltok, semmi mozgás. az eddig tapasztaltaknál nagyobb belváros ám szélesebb utcácskák, tornyok, pálmafák és hopp, ott egy átsuhanó apáca. igazából a látványosságok és egy-pár idiótább virág lefényképezésén kívül még talán a szökőkúttal lehetne játszani, de inkább kisurranunk, nehogy úgy járjunk, mint előző nap a sötétséggel.

és supermercato. bevásárlóközpontban a város szélén nyüzsög az élet. kávézók, boltok, emberek és nyitva minden. dobtunk egy bevásárlást és most már tényleg megyünk hazafelé. ottana-bolotana út metszésénél dobnak ki kocsiból, ahol ismét jön a kora esti sötétedés és ez szerencsétlenül találkozik az út lágy forgalmával. azért nem maradtunk ott.

este nagy össztalálkozás és mesélés, kivel mizu. Antonella áthívja a szenegáli barátját és a kedvére malacborda sül. előtte tészta paradicsomosan, parmezánnal. mellé a még hahnból jött spanyol bor és valami helyi, ami nyilván sokkal jobb.

Antonella házigazdánk nagyszerű előélettel rendelkezik, még ha idősebb is jóval, mint mi. tudja, mi az a stoppolás, tudja mi az a ultra low cost hátizsákos utazás. tippeket ad merre menjünk a szigeten és főleg a stoppot ajánlja, minthogy később kiderült, nincs is nagyon más.

szóval dorgaliba megyünk, mert épp fiera (fesztivál) van. megláttuk szardínia igazán hegyes vidékét. legmagasabb pontja úgy rémlik 1 800 méter körül van, ezen a vidéken 900 a legmagasabb amit láttam térképen. ám ez úgy 900, hogy közvetlen a tenger melletti csúcs, szóval eléggé lenyűgöző tud lenni. odafele út végén egy alfás srác vitt fel a városkába olyan sebeséggel, hogy utána meg kellett pihenni. 100 volt a minimum, 160 körül a maximum és ez igazán meggyőző sebesség hegyekben, szerpentineken, kanyargósokon.

semmi különös látnivaló nincs dorgaliban, egyszerű kisváros szűk, kanyargós utcákkal, 1-2 emeletes házakkal. leszámítva azt, hogy a határban nem mezők, hanem 600-700 méter hegy van. fiera a látványosság, ami itt abból áll, hogy a főutcán kipakolnak mindenféle standokat, ketrecbe bocit (tippeld meg a súlyát és megnyered), valamint hogy a helyi mesterek műhelyeibe be lehet nézni, hogyan dolgoznak, miből élnek. közben borral, sajtos kenyérrel kínálnak. a legnagyszerűbb mindebben az, hogy semmi sincs angolul. ami ugye azt jelenti, hogy legnagyobb körben olaszoknak, de leginkább a max. négy-öt falu távolságban élő népességnek szól. autentikus. találtam nagyszerű pizzeriát is, amiben a srác gyúrja meg, dobja fel és be a kemencébe a cuccot és hozza ki eléd papírdobozban, szalvétával, mint evőeszköz. minimalizmus rules továbbra is. nyilván végképp barátság volt, hogy a vége nyolc euró lett (tonhalas pizza, két sör).

dorgali nincs a tengerparton. az a 900 méteres hegy választja el tőle, amiről már beszéltem. van rajta keresztül egy alagút és az amögötti szerpentin visz le cala gononéba, a tengerhez. nagy sziklafal innen is látszik egy kicsit távolabb, a víz tiszta, a város marha nyugodt volt október végén.

hazafele ismét dorgali, szieszta utáni ébredezés móka, gyűlik a nép, ám nekünk még így is későn jut eszünkbe, hogy kezd sötétedni. a vége az lett, hogy negatív élmény nuoro határában. ránksötétedett ahol kitettek, se egy lámpa a közelben, se egy város, és méghozzá épp utak találkozása és szar hely stoppolni. három órát voltunk a környéken mind a négyen. jöttek nyomorék rendőrök, akik azt mondták, nem jó ez így, ne csináljuk majd elmentek. oké, én is úgy gondolom, hogy otthon szeretnék lenni, de ha nem visztek el valahová, akkor az az egyetlen módja, hogy tovább stoppolok. lóriék megunták, elindultak várost keresni. mi addig követtük őket, míg egy lámpára leltünk, ahol már jobb volt a stoppesély. öten álltak meg és csak az ötödik ment arra, merre mi. ottanai elágazásig jutottunk, ahonnan már nyílegyenes út visz haza, bolotanába. 10 perc és meg is állt két srác. vidámat, szárdok és ittasak. hetvennel a nyílegyenes úton kevésbé nyílegyenesen. móka az volt benne, hogy még parkolni kell bolottana nem annyira sík, sőt inkább kanyargós, zegzugos utcáin. sikerült, meghívtak még egy sörre, aztán inkább leléptünk aludni.
lóriék nuoroban aludtak valami hotel félében, amit nehezen találtak, mert persze ott is épp fiera van.

bolotanában, ami reptér városától, algherotól ilyen száz kilóméterre van. ez eléggé meghatározza az öt napot, amit a szigeten töltünk. majd meglátod.
terminál előtt meleg van, ám friss pocsolyák és hatalmas alacsonyan kúszó felhők borítják az első pillantásra lenyűgöző hegyes tájat. aztán busz keresés, 10 euróért visznek el 70km-re, ám még onnan úgyis el kell jutni bolotanába, úgyhogy megpróbáljuk azt, ami spanyolországban is sikerült: megcáfolni, hogy adott országban szar a stopp.

algheroig két fuvarral és gyaloglással jutunk. második bácsi - aki tud katalánul - ugyanis nem vitt be a városba. nagyszerű. az utunk a másik végén folytatódik, ígyhát végigcappogunk a strandon, óváros külső szélét, piacot és lányok tanítanak lányokat követ faragni szakkört megtekintve eljutunk a bosába vezető csodálatos úthoz.

ezt az utat négyszer tettük meg. 50 km sziklás tengerpartba vájt országút. tele kanyarral, emelkedővel, lejtővel, hajtűkkel a bérceknél. néha felmegy a felhők fölé, néha egészen le a partig. egy helyütt sziklaomlás miatt egysávosra szűkül, máshol egészen kikanyarodik hogy panorámát adjon és észrevegyük a két méter fesztávolságú griffinók vitorlázását. szép.

bosa városán most csak keresztülmegyünk, de az is lenyűgöz. kisváros, ám 4-5 emeletes öreg lakóházakkal a belsejében. ilyen tipikusan római, sárgák, zsalugáterek, sikátorok. folyóparton, ám 2 km-re a tengertől, úgyhogy a halászok kijárnak a nyílt vízre, viszont a hálóikat a város rakpartján szárítják. a túloldalon pedig raktárak. a vár lemaradt, pedig az is van. tövében sorakoznak az említett öreg házak a sikátoraikkal és ahogy kúsznak felfele, úgy színesednek, rózsaszínre, kékre, zöldre és árnyalatokra.

innen befele törekszünk a szárazföld fele. macomerben összefutunk a buszt választó lóriékkal, akik eddigre már bőségesen megebédeltek valahol. tovább négyen stoppolunk, mert már alig 20-30 km. út mentén gránátalmák repedeznek, kaktuszok szurkálnak.

bolotana egy főbb úttól 4-5 km-re a hegyoldalban fekszik. egymásra épült házak, olyan stílusban, hogy amelyik az egyik utcában földszint, az a másikban már emelet. apró főterén körforgalom, amolyan inverz féle: közepe egy mélyedés és a pereme magasabb, mint egy tölcsér. körülötte mindenféle mókás, népi jelenetek a házfalakon festve. éttermek, kocsmák vannak, de szieszta idején érkezünk, úgyhogy zárva minden. ezalól kivétel a két virágbolt, azok nyitva egész nap. egészen sötétedésig, akkor már nyiladoznak az egységek.

Antonella csak este érkezett meg, addig ücsörögtünk. aztán rohadt fáradtak vagyunk, de még átugrunk Nuoroba, mert Antonella megy színházba és addig épp megnézzük, amit ott meglehet. nem sok, de egy várossal többet láttunk.

hazajöttünk, nem fejeztem be.

utolsó nap kinéztünk a défense-ba. élmény volt a liftben a magyar család és a rettegés, vajon az ufók visznek-e el, vagy úgy elkeveredünk-e, hogy kambodzsából kell hazajönni. gáz arcok ezek a magyarok. hamar elvegyültek viszont, mert itt járkál sok-sok ember, úgymint mi is (vö. a londoni docklands-en csak vasúttal mentünk keresztül) vagy a német testvérpár, akiből a nővér kint dolgozik öltönyös melót a szakadt, lázadó öcsi meg kiugrott meglátogatni. és petanque-oznak ebédszünetben a muskátlis, nagymamás ház tövében a felhőkarcolók tövében.

innen el metróval a város másik végére, hogy belóghassunk a természettudományi múzeum dinó és bálnacsontvázai közé. innen marais újra, mert azt annyira szeretjük. innen boltba, boltból porto-i üveggel. vidám este a plázson a hotel de ville előtt, majd louvre felé a szajna partján és egy kicsi concorde.

párizst nem lehet fényképezni. gyönyörűek a nevezetességek, a széles utak, az hogy minden tele van fával, ám e mellé az igazi plusz az úgy árad mindenhonnan. a kávézókból, a zöldségesekből, a kutakból, a metrómegállókból meg egy rakat mindenből, amit leírni se tudok normálisan. de azért érted...

reggel kirerezünk a világ végére 45 perc alatt, ahová a hitchwiki mondta, hogy stoppoljunk. szemerkél néha az eső, nem jó jel. később kiderült, hogy épp azon a vidéken haladunk át, ahol hevesek az esőzések és áradások vannak. cserébe simán tudunk utazni, sehol se kell negyed óránál többet várni és még nancy-nál is óriási mákunk volt. elnéztem a térképet és nem annyira a jó irány fele továbbutaztunk a szervízkocsival, de ripsz ropsz újabb 4-500 km-t kaptunk a helyes útra vissza egy francia pártól, akiből a lány négy hónapos terhes. útközben láttuk reims dómját, tgv-t száguldani és a müncheni arenát. legtöbbet természetesen hajnali 4-5 körül kellett várni győrnél. így értem haza az 1 600 km-es úton 24 óra alatt párizsból budapestre.

most szeretnék pár tematikusabb posztot az útról. egy-egy részletről bővebben.

gerestől 200 és 300 km közti távolságra van. az elején ki kell kecmeregnünk a nemzeti park területéről, majd vissza bragaáig, ahonnan már egyenes út visz fel galíciába. oké, szép az út, tekereg mindenfele, de azért jobb érzés, amikor legalább az eleje úton hamar túl vagy. tartjuk továbbra is azt, hogy északon többet kell várni, míg felvesznek, de még tűréshatáron belül esik bátran. braga kicsit szívós volt, mert nagyjából egy bevezetőúton tettek ki és olyan érzésem volt norte táblával, mintha a budaörsin befelé stoppolnék vác táblával. aztán mégis vitt a srác fel, egészen át a folyón, az első spanyol benzinkútig. ti. portugáliában a legdrágább a benzin az egész európai unióban. schengeni határ annyira semmilyen, hogy eszünkbe se jut visszaállítani az órát, ami az esti találkozónál plusz telefonhívásokat okoz. spanyoloktól félünk, merthogy hírhedten rossz itt a stopposnak. azért két autóval sikerült megtenni a 100-150 km-es utat, úgyhogy jó. közben láttunk öblöt is óceánnal, folyókat városokban régi hidakkal, szép galíc tájakat. motorbalesetet orrunk előtt, míg vártuk a következő fuvart: teherautó behajtott körforgalomba, míg motoros még nem hajtott ki belőle. nem kelt fel, de azért mondta hangosan, hogy fáj. mentő épp kiért, amikor mi már légkondis seattal robogtunk santiago de compostela központjába.

turismo-t, wifit és olcsón jót evő helyet keresünk. utolsó nincs, helyette 20 euróért három sör, tintahal és valami husos, krumplis tál. savanyú a szájíz, de legalább van a hasunkban (eddig este 7-ig fagyin és reggeli péksütin voltunk). srác, akinél alszunk tipikus galíc 40 körüli punk, pocakos hapsi. ilyen jófej, barátságos, jóindulatú, kedves ember és vicces is, csak az angolja furcsa néha, de csak hangzásra.

városból, eddig még nem láttunk semmit, egyedül az óvárost. hatalmas, igazán. katedrális maga egy labirintus. van előtte egy főtér, innen nem lehet bemenni, ám van három másik bejárata innen-onnan. nem olyan fényes, mint otthon, hanem ilyen kőszínű és növények lógnak le róla. mintha benőtte volna a gaz, épp ezért misztikus. fura, díszes tornyaival nekem ősi inka cuccok és mexikói keresztény templomok keveréke. rengeteg árkád a kis utcákban mindenhol. piac is ilyen durva kőből készült négy hosszú csarnok, középen kúttal. szombat délelőtt van, sok a néni zöldséggel, sütivel, miegymással. füge egy euró kilója, sütiből tenger gyümölcseis pitét eszünk. wifi van sok a városban, legtöbb biztonságos, de találunk simán nyitottat is. közben a pite.

bohócfesztivál van épp egy héten keresztül. nagyobb tereken nagyobb rendezvény komolyabb artistákkal. pörögnek, felhúzzák magukat, kilökik a másikat nézőt hívnak be, azon ugranak át mindezt a szökőkút körül. vagy a katedrális előtti nagy-nagy téren, ahol a rengeteg gyerek körbeüli a nyomorék rózsaszín párducot és mosolyogva örülnek neki, ahogy vicces. imitt pedig feltűnnek gólyalábas biciklin és tandemen színesben elviharzóak. végre valamilyen eseményt elkapunk a sok fesztivál közül, ami a városokban.

háromra ebédre vissza lakásba, srác főzést igért, paellát. meghozz másik host leányt, akit párhuzamosan fogad. ausztrál és jófej. sült minipaprika, mariscos paella, sárgadinnye. sör és bor annak, aki elfogadja bőven. délután hatra fejezzük be az étkezést és most itt döglünk ebben a melegben (nem kimagaslóan kánikula, de azért mégiscsak spanyolország) és olvasunk.

az este szinte végig a fesztivál jegyében telt. hihetetlenül feldobja a várost. van három-négy fő helyszín, ahol nagyobb előadások vannak, és vannak szélesedő utcák, ahol csak úgy ad hoc bohócok, artisták, miegymás. persze amúgy is tele van zenészekkel, gitárosokkal, dudással, ilyesmikkel az óváros. az egészről a sziget jutott eszembe, hogy járkálsz színpadról színpadra, közben kisebb mutatványokra leállsz itt meg ott, gyrost eszel. sört nem iszol, mert a froiz bót bezár f10kor. mutatványosok nagy többsége mind ilyen alter arc, az amúgy is vicces városi népség (a vándorút miatt pl) így teljesen más, mint otthon. itt, a cet legnyugatibb pontján olyan a napjárás, hogy n11-kor még világos van. ausztrál csajjal mászkáltunk f2ig nagyjából, de még voltak bőven performanszok. nem ám abbamarad az élet 10kor, mert az öreg néniknek az fáj.