ócska utazós

hazaértem. lefürödtem, kimostam minden testnyílásom (kétszer), megnéztem egy sorozatot és aludtam végre a saját ágyamban. most kicsit érzek erőt további beszámolásra, szóval nagorno karabah.

tatevben ébredés korán, mert reggel nyolc-kilenc körül van egy marsrutka vissza gorisba. valami szovjet minibusz, de szerencsére van hely rajta bőven. 20 hajtű lefelé, és még az út felénél sem vagyunk. finn srác a rajtunk kívüli európai a buszon, azerbajdzsánból utazik brazília felé. volt már karabahban, agdamot is megjárta, 10 000 dramba került neki taxival. itt jön meg határozottan a kedvem a városhoz. gorisban előző napi jófej hosteles néninél felkapjuk a cumókat és mivel épp mennek vendégeskedni, elvisznek kocsival a főútig.

napi stoppot egy meglepetésel kezdjük, uaz dzsippes hapsi, aki felvesz, egy szót nem tud oroszul. majd két hónap alatt ő az egyetlen, aki a davajon kívül semmit, de semmit nem tud. benzinkútig. innen újszerű lada nivában utazunk öten, cuccok és egy ventillátor az ölemben. velük lépjük át a határt is, amit először csak egy tábla jelöl, majd kb 10 kilométerrel odébb, az első településnél egy checkpoint is. a falu/város tökéletes bemutatkozása a kvázi országnak: hegyoldalból nagyszerűen látni, hogy 20 éve kb háromszor ekkora lehetett a lakossága -házmaradványok mindenfelé. még egy fuvarra szükségünk van shushiig, egymentőautó áll meg hamar, ám a két srác a halo trust aknaszedője. az út minősége kitűnő, eddigi legjobb az m3-as óta. propaganda, nyilván, örmények nyomják nagyon, hogy karabah gazdasága menjen valamennyire, nem csak állami szinten, de a diaszpóra sikeresebbjei is tolják a pénzt. ez nagyon egyszerűen úgy jelenik meg, hogy útmenti táblákon jelölik, kinek a pénzéből épült az adott szakasz. a kátyómentes út ellenére felfordul a gyomrom és miután shushiban kiszállunk, kell egy 5-10 perc ücsörgés, amíg a szerpentinezés után helyreáll a rend.

bármennyire is hihetetlen, hospitalityclubbal lakunk. azóta másfél hónapon keresztül abban a büszke hitben éltem, hogy az ország egyetlen hc-sénél aludtunk, de most látom, hogy vannak még eldugva ketten mások is. armen a srác, marseille-i örmény és karabahban találta meg azt, amiért érdemes valahol letelepedni. feleséget is szerzett magának, igazi örményt, kolozsvár mellől, szamosújvárról. kriszta - igen, nekem is fura a világ végén magyarul beszélni - és armen kb. fél éve találkoztak az interneten. szövődött a szerelem, jött a házasság ötlete is, majd találkoztak, és 2010. júliusában egybekeltek. és a lagzi épp ekkor, vasárnap történt. a történet szereplői még laci, a szintén szamosújvári örmény, aki jerevánban tanul és robi, a szentendrei fotós.

shushit felfedezzük már az első nap, kriszta körbevezet. wikipédia szerint a háború előtt 98%-ban azeri 20 ezres városból nem nehéz kikövetkeztetni, mennyi maradt meg. találtam pár archív képet (1, 2, 3, 4, 5 és 6 és egy flickr set), de igazából a legjobb a kétméteres fűben az egykori óváros romjai közt megmaradt szűk utcákban derengeni. ma nagyjából 3 000-en lakják, persze örmények, menekültek, mindenhonnan. helyi kétszobás múzeum a pár ókori agyagcserépen túl az örmény múltat próbálja bizonyítani és alapját teremteni a várost egy éjszaka alatt bevevő katonák hősiességének. nem könnyű, ha a teraszra kilépve az első romos ház belső faláról lerí, hogy muzulmánul íveltek a boltívek. három mecset maradvány van a városban, kettőnek a minaretjébe fel is mászunk, a harmadik valahogy be van építve. karabah büszke arra, mennyire vigyáz a muzulmán szent helyekre - legyen mire hivatkozni a török kulturális genocídiummal szemben -, ezért állnak még ezek. az utóbbi évben még a tehénszart is kipucolták, sőt lehet, múzeum kerül az egyikbe. főutcán tovább van még szovjet vöröscsillagos épülethomlokzat épület nélkül és frissen felépült, üresen álló bevásárlóközpont.

a rákövetkező napra vidámabb trippet tervezünk, felmászunk a város feletti domboldalra, lenézünk a hasadékba, sőt, lemászunk a hasadékba és fürdünk a vízesésben. elsőre természetesen nem sikerült megtalálni a sziklákon levezető utat, így rövid kóblászás után az jött, hogy nézzünk be a csúcson elhelyezkedő katonai radarállomásra. karabahban a katonaság annyira nem vicc, megállíthatnak bárhol, kérhetik a vízumod, van-e engedélyed az adott városban tartózkodni és legfőképp néha megnézik a turisták fényképeit, nem kémkednek-e. no, hát mi épp hogy nem játszóterezünk a kocsikon, radarokon, lövészárkokban, csak épp kiabálunk, hogy hahó, igazítsatok már útba. kánikula, biztos lementek fagyit nyalni. kaszáló apuka mutatja meg az utat végül lefele. völgyben falu, faluban is tekergünk, mígnem valami néni behív magához, hogy igyunk meg egy kávét, gyümölcslét. kellett már valami ilyesmi, mert kezdett lehetetlenné válni, hogy megtaláljuk a hülye vízesést. útbaigazít és bevesszük magunkat a sziklahasadékba. talán ez a legmélyebb szurdok, amiben két hónap alatt jártunk. cuki esernyős, mohás vízesés jéghideg vízzel, én meg elfelejtettem berakni reggel a törölközőt. van még csöppet tovább egy sokszáz éves híd is. majd út felfelé, vissza shushiba, na az nagy móka, mármint fáradtság.

nagy nap, vasárnap, esküszik a fiatal pár. lassan indult be a nap. aztán egyre gyorsul, jönnek a fodrászok, ilyen ember, olyan ember. az az érzésem van, hogy ugye semelyikőjük se született helyi, de éppen ennek ellenére még erősebben tradícionálissá akarják tenni. zöld-prios ruha, ami nem egyforma zöld-piros - mert így kell lennie -, népzene, népdobolás, vőlegény jön a menyasszonyért, elviszi, táncolnak az utcán. leginkább ott hibádzik a dolog, hogy nincs nagy tömeg. annak ellenére, hogy shushi mégiscsak egy kis közösség, a város teljesen átlagos napot él. meghívottak száma nem lépi át a 100-at a templomban, lagzin még az 50-et se. viszont a kaja nagyszerű. még egy bicegés, hogy nem látok se konyakot, se vodkát, se kalasnyikovot. a bort pedig hamar megunják az emberek, főleg ha meleg és elkezdenek hazaszivárogni.

nászéjszakán persze másik családnál alszunk. három lány, egy fiú és anyuka. apukára olyan országban, ahol 20 éve háború volt, érzékeny dolog rákérdezni. csuda természetes dolog már ekkor, hogy nem csak nyugodtan, persze aludjunk náluk, hanem még együnk igyunk is. karabahban különösen szeretik a vendéget, még ha külföldről jött és pláne el tud mondani magáról pár szót oroszul. legnagyobb, 20 év körüli lány még a tanáraihoz is el visz, mivel azok helyi görögök. csak hogy színezzem az etnikai képet, létezik a görögöknek olyan csoportja, hogy fekete-tengeri. sok száz éve jöttek át a boszporuszon és a szovjetúnió összeomlása után többségük bevándorolt az őshazába. viszont a nyelv olyan rokonságban áll a mai göröggel, mint mondjuk a szlovén a bolgárral.  számomra ez úgy jelenik meg, mikor l beszél a nénikkel oroszul a végére beszúr egy-egy görög szót, mint az ela vagy az efhariszto. tőlük kapjuk a nyár egyetlen tál levesét. kávé, süti.

gorisba legyalogolni a főútról nem egy nagy móka. nem ördöngösség, csak annyira kényelmesen telt az idő a suhanó autóban, hogy fene se gondolta volna, hogy a város központja nem rögtön a főút mellett van. szállás nincs, követjük tehát a lonely planetet. meg valami helyi arcot, aki azt mondja, hogy az, amit kinéztünk az a ismerőséé. és tényleg. hostel van kiírva, de igazából ez csak az nyugati hátizsákost csalogatja, teljesen szabvány bed and breakfast hely. 7000 per fő, mint ahogy azt a könyv is mondja és ezt a házinéni ki is emeli. teljesen korrekt, főleg hogy tele van és az egyik saját szobájukat adják át nekünk. teázunk nagy családdal, leányka sütötte sütiből is jut nekünk, de minket jobban érdekel a zuhanyzó – heló halacska a vödörben – és goris város café nevet viselő csapoltsörös helye. lehet, hogy az úton láttunk túl sok iráni kamiont, de valahogy benne van a levegőben perzsia: sok a bajusz, a szőnyeg és a tea. hülye egy város, négyzetrácsos utcaszerkezetben este haza még úgy is eltévedünk, hogy a hostel a legnagyobb épület, az egykori hotel goris (ma menekültszálló) mellett van.

másnap világosban ámulás. négyzetrácsos utcaszerkezeten túl, a hegyoldalban ilyen kúpok. barlangvárosról hallottunk, mint goris óvárosa, ám inkább úgy néz ki, mint megannyi homokkúp a homokórában. délelőttöt erre szánjuk, hatalmas játszótér. patak választja el a város lakott részét és a ma főként temetőként funkcionáló hegyes-csúcsos túloldalt. fura egy hely, képekkel könnyebb visszaadni, mint szavakkal.

csomagot hostelben hagyjuk, éjszakára átkirándulunk tatevbe. nincs messze, de hegyeken túl és nem egy nagy forgalommal megáldott út visz arra. menő fekete légkondis jeep – apuka és fia megy pásztorkodni -, mitsubishi jeep, séta, zsiguli három sráccal és már lent is vagyunk a völgyben, ami leginkább elválasztja tatevet goristól. sátán hídja nevű hely arról híres, hogy volt valaha valami perpatvar és a jobbik fél úgy menekült meg, hogy isteni sugallatra leszakadt egy szikla, hidat képezve a hasadékban – vagy valami hasonló. híd környékén mészkőnek és természetes ásványvíznek köszönhetően cseppkövesedés, barlangosodás. két medence a szikla oldalában, ahol éppen kellemes hőmérséklető buborékos ásványvízben ázik le a sarkamról a sokhetes rücsök. kezdetben csak helyiek a társaság, majd jönnek franciák is. itt is kapunk sültcsirkét, még ha épp a saját piknikünk után vagyunk is. a házi vodkát már meg sem említem.

tatev a völgy másik oldalán, a hegy tetején tanyázik. gyalog indulunk neki, de a második hajtűkanyarnál megállunk, mert látszik ám, hogy a túloldalon jön egy szürke merci. szürke felvesz, útközben még szállást is szerzünk baráti 3500 dramért még jó, hogy felvesz, bő 20 hajtűt számolok másnap visszafele. újabb kolostor, az eddigi legjobb, hiába a rozsdásodó daru a közepén. naplemente környéke, épp jóleső lagymatag meleg a kiázott testünknek, ücsörgés a hegytetőn, sokszáz méter magas sziklák felett. fű nő a kolostorlakok tetején, még jó, hogy előbb jártunk lent körbe, simán bele lehet lépni egy kéménynek kihagyott lukba. tatev maga a legkedvesebb falu. kinéznek, persze, meg rohangálnak körötted a gyerekek, hogy hello, hello, aztán meg ha azt mondod, hogy barev, akkor barev, barev. de ide jönnek turisták, kolostornál most is sátrazott valami csoport, szóval nem akkora különcség, de azért mégis az egész falu tud rólunk. kaja valaho, majd amikor sokalljuk a számlát a srác hazavisz kocsival. mert közvilágítás az nincs és hűvös is lett estére.

 képek.

hatalmas a tanakodás, elmenjünk-e garniba és echmeradzinba másnap és maradjunk még egyet a forró jerevánban, vagy hagyjuk már a fenébe és irány dél. hagyjuk a fenébe és irány dél. stoppolásnak kedvez, hogy 20-30 km-re a várostól van khor virap. busz indul lonely planet szerint a pályaudvar mögül kilenckor és mivel a végső döntés, hogy két nap elég volt jerevánra nyolc óra után született meg, taxizunk volgával. buszozunk életem eddigi legmocskosabb ikarusával. kolostor, képeslapokon megjelenő rálátással az araratra. a síkság közepén három-négy domb és a fővárost elhagyva tisztább levegő adja a nagyszerű kilátást az igazán hatalmas, hósipkás hegyre. csomagot bedugjuk bokrok alá, mert busz nem visz fel a kolostorig. órányi turistáskodás után visszasséta a csomagokhoz majd stopp. papa, mama, két gyerek noravankba. noravank újabb kolostor az irányban, 8 kilométerre a főúttól. kanyonban leágazás jobbra olyan helyen, ahol valami 30 méter mélyen lehetünk. szép szép, de az őszintét megvallva, amikor ezt leírom, márt túl vagyok tucat örmény kolostoron, szóval kicsit meg kéne erőltetnem magam, hogy az egekig magasztalljam. mindről elmondható, hogy iszonyú régi (10-14. század közöttiek általában),  rémületes hegyek veszik körbe és csodásan faragott kövek vannak itt-ott elszórva (khacskár).

meleg. zsákutca a noravank, út tovább nem visz, csak azok jönnek erre, akik ide jönnek. stopp tehát halott, a család, aki hozott minket marad még. nyolc kilométer séta, többnyire tűző napon, csomaggal, de lefelé. út végén étterem a patak felett, még jó hogy egy liter ajránt kérünk.

idő után irányba állunk gorisnak. elsőre menő jeep vesz fel, vidéket fejlesztenek főként amerikai és svájci pénzből. jóarc srác, gorisba megy, de csak este, így vayknál kiszállunk. limonádészünet után uaz katonai jeep két sráccal, akik épp annyira törik az oroszt, mint mi. nem mennek többet 15 kilométernél, a végén lekanyarodásnál invitálnak, hogy ugorjunk fel hozzájuk, de majd legközelebb. nem kell sokat várni a legközelebbre, amint elkezdünk sétálni az elágazáson túl, lent az út mellett a patak partján újabb papa, mama és két gyerek piknikezik és integetnek bőszen, hogy csatlakozzunk. szokásos lavas (kenyér), uborka, paradicsom, sajt és valami hús mediterrán uzsonna. különlegesség a környékbeli gyümölcsvodka, amiből perszehogy kötelezően kapunk kostolót. mikor újra kocsiban vagyunk, egy idősebb házaspár vezet, ők már egészen stepanakertig (ez már karabakh) mennek látogatóba a katona fiúkhoz. persze itt sem telik le az első fél óra, mikor megállunk egy útszéli kajáldánál és jön a kebab, a saláta, a sajt, a minden. aztán egy idő után persze már hágókon suhanunk át, egészen megváltozik a táj: jereván környéki száraz, sziklás sivatagból, magashegyi, füves fennsíkok jönnek.

grúz-örmény határra pakisztáni útépítő mérnök és sofőrje visz, ahonnan ők vissza. guten tag grúzoktól, pecsét, pecsét és sziasztok. örmény határ sehol a láthatáron, az út visz tovább. távolban dereng valami bodegacsoport, csak reméljük, hogy nem az az örmény oldal. de. grúz oldal hatalmas, túzott európai stílusú határépületével szemben ez sokkal őszintébb: néhány bodega, sorompó, vizes szivacs az úton – fertőtlenítés. határőrök is barátságosak, elsőre azt hittem, kávéra hívnak be, de vízumozás következik. 3000 dram – (460 dram=1 euró --> kb. 1800 forint). további bodega a vizes szivacs előtt az állami higiéniai intézet, itt egy néni ír be a nagy füzetbe, majd újabb sorompó a bank előtt – ez a vám. vámosok is érdeklődnek, hogy mi újság, merről jöttünk, merre megyünk és segítsenek-e autót szerezni. így kapjuk meg a családod, aki gyumriig visz. gyumri örményország második legnagyobb városa, nekünk arra jó, hogy kapjunk egy marsrutkát jerevánba – este nyolc körül érkezünk meg.

szállásról még semmit nem tudunk, mármint couchsurfingről. wifi elsőre nem működik, netcafé segít ki. sms-sms és iráni usherral lesz randink fél órán belül a köztársaság téren. fagyi, sok ember, zenélő szökőkút, dugó és fények – lenyűgöző érzés egy hét aszfalt nélküli világ után. usher roppant aktív gyerek, rajtunk kívül első napon van még egy ukrán vendége, második napon három lengyelje és két észtje. viszont most épp két lakása, mert költözik. iránból keresztényként menekült el a baráti örményországba. innen tovább németországba vagy angliába a terv. viszont maga a srác nagyon amerikai –ahogy beszél, ahogy barátságos, ahogy lazán ingben van öltözve és ahogy másnap kék öltönyben jön üzleti találkozóról.

hillary clinton a városban.

dög meleg van. 40 fok felettieket mondanak, hallottam 42-t, 46-ot is. első éjszaka utáni nap sétálgatunk, teszteljük a várost, kevesebb sikerrel. a minden sarkon csobogó kutak ellenére nyoma sincs az előző esti tömegnek. egyedül a köztéren kell sorba állni, a múzeum sarkában. ez a legjobb hely a városban. parkról parkra próbáljuk túlélni a kánikulát és nem hazamenni, mert ott még melegebb van. sokat segít a nagyszerű sárgabarack, ami sajnos a tavaszi fagyok miatt igen drága (1,8-2 euró kilója). egyetlen mecset van jerevánban, azt megnézzük persze, kék. iráni pénzből felújított, szépséges.

paradicsom-uborka saláta reggel, kenyérrel, sajttal és szgussonkás teával erősen feltölt a második napra. előre kitaktikázzuk magunkat, hogy a genocídiumos múzeum után felslisszanunk a karabakhi konzulátusra vízumért majd leereszkedünk a nemzeti múzeumba. örmény népírtás múzeuma (1915 körültől, törökök által, ilyesmi) fent egy hegy tetején, kicsit szovjet stílusú emlékművel és légkondis föld alatti kiállítással.  tök megéri, csak auschwitz-cal tudom összehasonlítani, mégis teljesen más. ez egy kiállítás, az egy hely. rengeteg korabeli levél, tudósítás, aminek feladata, hogy igazolja, igenis megtörtént – mert máig a világ országai közül csak 11 ismerte el a tényt, hogy a törökök nem csak átköltöztették az örményeket (a sivatagba), hanem módszeresen írtották is őket.

karabakhi konzulátusra kijutni nem egyszerű, főleg ha a sofőr elfelejti, hogy megkértem, szóljon már, ha arrafele járunk. előtte még ugye fénykép és pénzváltás is szükséges. képviseleten barátságosak, meg kell mondani előre, hova akarunk menni, mit akarunk meglátogatni és ehhez szívesen adnak tippeket is. 3000 dram (1800 forint) ez is, mint az örmény, ami kevesebb, mint a lonely planet mond. ráadásul nem öt napra érvényes, hanem 21, nagyszerű. nemzeti múzeumhoz ötre érünk vissza, pontosan harangoznak. belépés negyed hatig, ámde a mogorva néni nagyon nem akar minket és a francia párt beengedni. franciák feladják, mi rámenősebbek vagyunk, be is engednek kis győzködéssel. diákjeggyel. végig olyan érzés, mintha utánunk a vízözön, teremőrök kapcsolják a villanyt, amint kilépünk a teremből.  hiába, vár az onoka otthon. node azért szép múzeum, klasszik köcsögökkel, ezeréves szekerekkel, szőnyegekkel, miegymás. genocídiumossal van átfedés, ugyanazok a képek néhol itt is feltűnnek a végén.

hello usher, hello lengyelek, majd sör és hello észtek és hello mindenféle sok ember. opera körüli teraszos helyek egyikén kóstoljuk a joghurtlevest (tarator nyilván jobb) és várják a többiek a meccset. kiugrunk vidámparkba a cascade tetejére óriáskerekezni és egy szomszéd utcabeli autentikusabb kajáldába, mert az észtek szelet húsa és sültkrumplija nem annyira vonzó. örmény pizza. fáradtság, alvás.

batumi elsőre kivégezve. még jövünk vissza a végén. hajóról lejutni csak kicsit volt egyszerűbb, mint fel rá. reggel hat körül (kijevi idő) jött az sms, hogy a vodafone üdvözöl grúziában. nocsak, fel dekkre, hogy mizu és tényleg. még elég messze, de már látszik, hogy hegyes keleten. fél óra- óra elteltével már az is látszik, hogy hegyes, aztán tornyos aztán batumi. ugyanazok a ganz daruk a kikötőben, mint odesszában. iszonyú lassan kanyargunk be a dokkba, és beletelik még borzasztóan több idő, mire értünk jön valami vámos, határőr, majd kisbusz és végre tbiliszi idő szerint 11-dél körül kapok egy pecsétet és welcome.

elsőre mintha egy nagy falu lenne. persze ezt leginkább annak köszönheti a 150 ezres város, hogy új gáz- és csatornarendszert építenek ki, a belváros szinte összes utcája leginkább földútként jellemezhető. de faszás.

alig használt sim kártya trafikból, khacsapuri a khacsapuristól és járdaszegélyen ülve szervezkedés első kör, második kör a radisson wifijét lopva a tengerparti parkban. arra jutottunk, hogy ámdebár számtalan ismerős, hc-s és cs-s kötődik batumihoz, megszállni senkinél sem fogunk tudni. merab a hc-s srác a legcsábítóbb, akinél épp a családi pereputty van látogatóban tbilisziből, de az öccsének van kiadó szobája 20 lariért (10 euró). privet merab, kikötőparti étterem, jóféle. jönnek haverok is, kicsit felettünk lévő korosztály, de legalább van ikarus-tudatuk. mind ilyen hajós emberek, hamburgtól japánig. merab szakszervezetis, haverja meg épp a túloldalon, valami cégnek dolgozik. üveg vodka még kettejük között fogy el, kancsó bort öten osztunk meg.

menő fehér chevrolet-ját nyc-ból hozatta konténerben, ezzel repesztünk ki török kamionok és úttesten kóblászó tehenek közt majd a török határ mellett fekvő gonio erődhöz. itt tűnik fel először igazán, hogy dzsungel. mármint szinte trópusi időjárás, növényzet: párás, esőre áll a levegő, tiszta zöld minden. a hely egy római erőd, de ilyen igazán nagy (47 000 négyzetméter rémlik), szinte a tengerparton. tornyokkal, ilyesmi.

merab és a bátyja kiadó szobája messze lakik batumitól, már ha gyalog akarsz eljutni oda. marsrutka persze jár, és a város vasútállomása is fél saroknyira van ide, szóval annyira nem elveszett hely. tbiliszi felé vezető főút és a sínek választják el a tengertől, egészen balaton életérzés. kutyát lulunak hívják, és eszméletlenül ronda feje van: nyomott boxer arc, csálé fülek és a valótlanul hosszú nyelvéből mindig kilóg valamennyi. grúz vendégszeretet továbbra is, gyümölcs az asztalon és nemsoká megjelenik hajós pajtás, rokonok, konyak, borjomi. konyakkal az a meglepetés, hogy lehet jó is. nagyjából olyan mértékű a különbség, mint a kalinka-finlandia, vagy a tengerész ital-kubai rum vonalon. nyam nyam. borjomi egy sós ásványvíz, amit minden rendes szovjet ember ismer.

vasárnapi kirándulás a botanikus kertbe. 10 km-re északra a várostól, tőlünk legyalogolható távolságra a tengerre benyúló sziklás magaslaton elterülő még zöldebb, még dúsabb növénykert. 6 lari (3 euró) már mutat valamit, hogy ez nem egy 20 perces séta a füvészkertben, hanem tényleg egy hatalmas terület. hegynek fel, hegynek le, de a tenger mindig ott van a bal oldalon. 15-16 egységre osztva aszerint, hogy a föld melyik részéről származnak a fák, növények. ami nagyszerű, hogy csend van, alig vannak nagy pereputtyos fekete ruhás grúz családok. persze a végére jut egy esküvő, de akkor, már menekülünk. első stoppolás grúziában: vissza a vasútállomáshoz.

kajálás töröknél, mert habár leülünk a privet iz batuma kávézóba, de ott egyedül a bliny fog meg az étlapon. lazázás a feltúrt utcákon, majd estére haza: éjszakai vonatjegyünk van tbiliszibe. vasárnap van, hamarabb kellett volna jegyet venni, minden tele, egyedül ülőhely volt szabad 14 lariért. pedig egy plackartnak 9-ért mennyire örültem volna. valahol a itt jön a nagy felismerés, hogy eddig egy órával elszámoltuk az idő, 11 helyett még csak este tíz van.

vonat korrekt. valami új orosz gyártmány, minden ugyanúgy működik – a wc, a csap, az ablakok, az utaskísérő rendszer, a szemetes – mint az ukrán szerelvényeken. plüs ülés, sok hely a lábnak, valahogy mégsem az a hely, ahol a legjobb aludni. hisztis bandzsa gyerek átellenben, srácok velünk szemben. tbiliszibe csak azért jövünk, hogy felszálljunk egy marsrutkára, ami elvisz calkába. calka a hely, ahol l csoporttársa, l lakik. fővárosból annyi jön le, hogy a metró ugye ugyanaz, mint pesten, csak épp másik ábécét használnak. már calkában, a zil hűtőszekrény búgó hangja mellett, de erről majd.

képek.

új stopphelyről  budapesten, mert a réginél  hangszigetelő falat húztak.záhonyig egész jó időben érünk el, kb vonatidőben. ezt persze mondom azért, mert 20 perccel a határon átvivő vonat indulása előtt 20 km-re vagyunk a vasútállomástól. ám 60-as táblánál 120-szal hajtó hapsi vesz fel, így elérjük simán. stoppolás másik kiemelkedő alakja a román kamionos, akivel oroszul beszélgetünk. felküld a kabin felett lévő ágyba, merthogy hivatalosan ugye csak két ember utazhat kamionban és ne szúrjanak már ki messziről a rendőrök.

shop in csop. regisztrációs kártya és mindenféle határ móka, jegyvásárlás a következő, csop-odessza vonalra után kb másfél óránk van még első poszt-szovjet városban. nem tudom, vajon csak mert nem magyart hallanak közöttünk, ezért nem is magyarul szólnak hozzánk, de sokkal  inkább mindenki oroszul beszél. nem nagy baj, augusztusra csak belejövök majd. hihetetlen még, mennyire ukrajna már ez is. volga és zsiga. olcsó a sör, van kvasz és szárított polip na meg szgussonka. jól túl is vásároljuk magunkat, ami azért nagy szó, mert 18 órás vonatút áll előttünk.

vonat elindul, egészen üres. plackart, felső helyek voltak már. munkácsnál kapunk egy idősebb házaspárt. eleinte csöndben motyognak ők is oroszul, mi is angolul. aznap esélye sincs az ismerkedésnek, kilenc körül már megágyazás van, három oldalt elolvasok a koestlerből és lezuhan a szemhéjjam. reggel délelőtt fél 12 körül áll vissza a rend, az ágyak felhajtása, a beágyazás, a mosakodás. teával veszi kezdetét a davajtye poznakomszja. aztán jön a konyak, a fasírt, a sült hús uborkával, házi kenyérrel. nekünk van görög olajbogyónk, ami az ő számukra érdekes. átadott információ szintjén kicsit olyan, mint a stoppolás: husztiak, van két gyerekük, itt itt és itt jártak már ők is. nő tud kicsit magyarul, merre megyünk, hogy megyünk, honnan jöttünk. ha huszton járunk, vagy a kárpátokban túrázunk feltétlen keressük fel őket, itt a telefonszám. még valami apróval is kisegítenek, mert a két tea hat grivnya, nekünk 4 valamennyi van és százas, ami utóbbinál fanyalog az utaskísérő.

odessza-glavnaja. már a vonat kabinjában a matrica, hogy vigyázz! ne bérelj ismeretlentől szállást odesszában (inkább keresd fel a mi irodánkat)! kicsit sejtet abból, hogy le fognak támadni kulcsos, kvartirás nénik a pályaudvaron. azon kívül, aki jött utánunk 20-30 méteren, hogy de hát pacsemu? pacsemu? csop durvább volt a pénzváltókkal és a taxisokkal, akik ungvárra akartak vinni. az utca itt annyival másabb, hogy x-szer 10 emeletes házak körbe, és a volga-zsiga kombó mellett van még villamos is. elindulunk gyalog, hogy faszagyerekek vagyunk mi, aztán a sarkon, ahol be kell fordulni sörözünk egyet az izzadásra és a felszállunk a trojkára (hármas villamos). megérte az egy grivnyát (10 eurócent), hosszú város. célpont a ukrferry irodája, mert minél hamarább a kezünkben akarjuk tudni a kompjegyet. pár napja e-maileztünk velük egy 3-4 váltásnyit. az első 2-3 levélben biztosítottak arról, hogy keddenként van hajó grúziába, ám 22-én nincs hely. aztán mégis lett. kabinos, fürdőszobás, van ablaka. majd írok róla, ha rajta vagyunk. pénz szerzés atm-ből nem egyszerű.  első kettőben nincs elég.

görög konzulátus egyéb okokból, majd sör a parkban, turista áron. asszem ez lesz a következő másfél hónap legdrágább korsója. annyira azért nem csúszik darabosan, van wifi, wc és park. bolgár könyvtár ellenére a görög dolgok dominálnak: afina bevásárlóközpont, filiki etaria régi kereskedőháza meg ilyenek. a város persze orosz, már a kiírások többsége is inkább ez, mint ukrán. meg aztán a vörös-narancs győzelem napi zászlók abszolút egyértelművé teszik.

hc-s srácnál van szállásunk. arról is majd, mert most kezdenek ébreni az emberek. macska volt persze az első, itt nyávog már a kezdetek óta köröttem.

majd két hét utazgatás után furcsa az, hogy egyedül megyek valahova. m-ot otthagytam a szállodában és még délelőtt sétáltam egy jót fes-ben az északnyugatra vivő út fele stopphelyre. egész marokkó alatt viszonylag keveset stoppoltunk, ezen az arányon szerettem volna magam számára valamit javítani. első kocsi egy vw golf megtömve négy sráccal és rengeteg cuccal. alig hittem, hogy beférek, de mégis elvisznek a chefchaoueni leágazásig. itt a szokásos kietlenség, valami bolt és császkáló emberek. fél óra-óra várakozás, majd jön a busz, ami chefchaouenbe megy, én meg gyenge vagyok ottmaradni. átszállós járat, de van csatlakozása valahol nem tom hol. mégis egészen lassú, de azért még világosban odaérek a rif-hegység, a víz és a hasis fővárosába. két héttel ezelőtt még azon pörögtem, hogy az atlasz havas csúcsainak lábánál a sivatagban fogunk kalandozni viszont ekkor rádobbenek, hogy az óceáni-európai táj találkozása a sziklás riffel magasan lepipálja a kietlen, zord déli hegyeket. még toszkánát is üti, zöld dombos, tavas élmény.

buszról leszáll, egyből támad a keselyű, hogy hotel, hotel. mondom oké, de nincs pénzem. persze ez lesz az első és utolsó város, ahol az ilyen turistaletámadók a letámadottól kérnek baksist és nem a szállodától kapják a jutalékot. spúr vagyok, megmondtam jól, hogy nincs pénzem. a hely, ahová elvisz ugyanakkor egészen csodás hostel szerű dolog. pension soukia (ja, mert itt már minden spanyol a tortillától a calle-kig). egy írrel kerülök egy szobába, vannak még alter spanyolok és egy amerikai srác, aki két hete tanyázik itt és szív. mindenki szív és pamut dolgokat kötöget. kiismerhetetlenül zegzugos épületben nem sikerült rájönnöm, hogy hány szint lehet: kb 6-7, de az egész nem magasabb, mint egy 2-3 emelet magas európai épület. terasz persze, és csodás. körbe minden ház, terasz, ablak, tető, sikátor kék, egyik irányba mögöttünk a sziklás hegy, minek csúcsa felhőben, előttünk pedig a völgy, ami szintúgy felőben. hát skacok, sajnálhatjátok, hogy hatunk közül egyedül én jutottam el ide.

séta gyorsan mielőtt még besötétedik, hogy lőjek pár képet az anyunak a sok kékségről. főtéren át, csöpp kis sikátorokon keresztül sréhen felfele, mert ott sejt valami izgalmat a lelkem. a medina szélén vízcsobogó, már majdnem vízesés, további sziklák és kiránduló ösvény - oh, hogy maradnék én is két hetet - és fényképező turisták. itt kezd cseperegni az eső, de nem vészes. próbálok még felfele menni, de arra valami várfalon és random kecskéken kívül csak a sziklák vannak, hegy és felhők.

muszáj itt valamit vennem. pénzem van még elég, szuvenírre szántam eleget. mert marokkóban vásárolni jó, sok a cucc, olcsó és színes, kézműves termék. pamut kötött pulcsit nézek ki, amire bácsi rámondja, hogy 100 (10 euró). pacsit bele, de azért még megyek egy kört, hogy ne legyen annyira mégse elhamarkodott, de végül így három hónap után sem bántam meg és most is épp k szobatársam használja antidepresszáns bújós sorozatnézős pulcsiként.

esti program a meccs, tehát minden kihalt. teázom, és élvezem, hogy az utcákon senki le nem szólít. ekkor érzem, hogy egyedül utazom. haza hostelbe, valami mocorog bennem, hideg ráz, de reggelre elmúlik. eső ébreszt, úgyhogy busz mellett döntök. vár tangier és az utolsó marokkói éjszaka.

tavaszi lógás az isiből, azaz lestoppolás újra zevgolatioba csajozni és visszafele shoppingolni egyet szófiában. múlt héten indultam azzal a tervvel, hogy egyhuzamban lenyomom az 1000 km-t, de végül 750 körül megálltam szófiában aludni. belgrádig csodásan ment, a határon voltam reggel kilenc körül, ám a jugoszláv főváros elején tevődtem ki. számos busz, troli, városnézés és kb három óra múlva érzem azt, hogy egy taxi van alattam. ingyentaxi, mert milos jött haza koppenhágából és a reptérről smedrevoba taxizik. egy másik szerb eztán adott egy szerencsepatkót, s innen már jól ment. bár sanszos, hogy inkább bulgária hatása érzékelődik, mert ugye ott csodás a stoppolás.

éjszaka nagyapámnál alszom szófiában, egyéb érdekesség nélkül reggel folytatom az utat délnek. határig itt is csodás, élvezem, hogy bolgárul beszélek, hogy nem kell többet várni 10 percnél a fuvarra sehol és hogy repülök a mediterrán fele. új hobbim a hófödte csúcsók közötti stoppolás (vö. marokkó).

zevgolatio, a csöpp falu, ahol kb 300 rokon él és az albán napszámosok. bolt, benzinkút és játszótér, külön néni és külön bácsi csoportok feketében. határban dombon búzamező, másik irányban sztruma. körben hegyek 1000 méter felett. szaloniki a milliós betontömb, annak ellenére, hogy tenger, dél és miegyéb eléggé durván zsúfolt. bombázott, 8-9 emeletesekkel újjáépített csodás belváros, pesti rakparthoz hasonló tengerpart.

május elseje általában is a tüntetések és a sztrájkok napja, ez nem új dolog. köztudott, hogy ilyenkor nem parkolsz a belvárosban, mert felgyújthatják a kocsid. csak most épp benne van a hírekben magyarországon is. mászkálnak vöröslobogós 40-50 fős csoportok és 15-20 fős rohamrendőr csapatok, de amúgy semmi izgi. kicsit kihalt a város, lement mindenki falura kajálni. külvárosba ki, mert ott vannak orosz ismerősök. kisbaba, tengerpart, ukrán vodka.

két nap falu aztán még és indulás haza. újból megalvás szófiában. bolgár stoppolás visszafele sem okoz csalódást, sajnos a szerb és belgrád sem meglepetés. mármint hogy ott nem vesznek fel az emberek. kezdem két okra visszavezetni: volt háború, emberek bizonytalanok és a drága autópályán egészen más minőségű és sokkal kevesebb kocsi jár, mint itthon pl. azért persze hazajutok, újvidéktől zürichi szerb hoz 170-nel a pályán. kaját különös módon most senkitől sem kaptam.

Sićevo kanyon.