Antonella házigazdánk nagyszerű előélettel rendelkezik, még ha idősebb is jóval, mint mi. tudja, mi az a stoppolás, tudja mi az a ultra low cost hátizsákos utazás. tippeket ad merre menjünk a szigeten és főleg a stoppot ajánlja, minthogy később kiderült, nincs is nagyon más.
szóval dorgaliba megyünk, mert épp fiera (fesztivál) van. megláttuk szardínia igazán hegyes vidékét. legmagasabb pontja úgy rémlik 1 800 méter körül van, ezen a vidéken 900 a legmagasabb amit láttam térképen. ám ez úgy 900, hogy közvetlen a tenger melletti csúcs, szóval eléggé lenyűgöző tud lenni. odafele út végén egy alfás srác vitt fel a városkába olyan sebeséggel, hogy utána meg kellett pihenni. 100 volt a minimum, 160 körül a maximum és ez igazán meggyőző sebesség hegyekben, szerpentineken, kanyargósokon.
semmi különös látnivaló nincs dorgaliban, egyszerű kisváros szűk, kanyargós utcákkal, 1-2 emeletes házakkal. leszámítva azt, hogy a határban nem mezők, hanem 600-700 méter hegy van. fiera a látványosság, ami itt abból áll, hogy a főutcán kipakolnak mindenféle standokat, ketrecbe bocit (tippeld meg a súlyát és megnyered), valamint hogy a helyi mesterek műhelyeibe be lehet nézni, hogyan dolgoznak, miből élnek. közben borral, sajtos kenyérrel kínálnak. a legnagyszerűbb mindebben az, hogy semmi sincs angolul. ami ugye azt jelenti, hogy legnagyobb körben olaszoknak, de leginkább a max. négy-öt falu távolságban élő népességnek szól. autentikus. találtam nagyszerű pizzeriát is, amiben a srác gyúrja meg, dobja fel és be a kemencébe a cuccot és hozza ki eléd papírdobozban, szalvétával, mint evőeszköz. minimalizmus rules továbbra is. nyilván végképp barátság volt, hogy a vége nyolc euró lett (tonhalas pizza, két sör).
dorgali nincs a tengerparton. az a 900 méteres hegy választja el tőle, amiről már beszéltem. van rajta keresztül egy alagút és az amögötti szerpentin visz le cala gononéba, a tengerhez. nagy sziklafal innen is látszik egy kicsit távolabb, a víz tiszta, a város marha nyugodt volt október végén.
hazafele ismét dorgali, szieszta utáni ébredezés móka, gyűlik a nép, ám nekünk még így is későn jut eszünkbe, hogy kezd sötétedni. a vége az lett, hogy negatív élmény nuoro határában. ránksötétedett ahol kitettek, se egy lámpa a közelben, se egy város, és méghozzá épp utak találkozása és szar hely stoppolni. három órát voltunk a környéken mind a négyen. jöttek nyomorék rendőrök, akik azt mondták, nem jó ez így, ne csináljuk majd elmentek. oké, én is úgy gondolom, hogy otthon szeretnék lenni, de ha nem visztek el valahová, akkor az az egyetlen módja, hogy tovább stoppolok. lóriék megunták, elindultak várost keresni. mi addig követtük őket, míg egy lámpára leltünk, ahol már jobb volt a stoppesély. öten álltak meg és csak az ötödik ment arra, merre mi. ottanai elágazásig jutottunk, ahonnan már nyílegyenes út visz haza, bolotanába. 10 perc és meg is állt két srác. vidámat, szárdok és ittasak. hetvennel a nyílegyenes úton kevésbé nyílegyenesen. móka az volt benne, hogy még parkolni kell bolottana nem annyira sík, sőt inkább kanyargós, zegzugos utcáin. sikerült, meghívtak még egy sörre, aztán inkább leléptünk aludni.
lóriék nuoroban aludtak valami hotel félében, amit nehezen találtak, mert persze ott is épp fiera van.
azon belül is töményebben pozsonyról talán. oda-vissza vett busz esőben indul népligetből és érkezik meg mlynské nivy állomásra sötétben, komoran. órára érvényes 22 koronás buszjeggyel és átszállással a 61-es buszra jutunk ki a Milan Rastislav Stefanik, első világháborús csehszlovák hős nevét viselő reptérre. itt a néni nem fogadja el a jogosítványomat, mint úti okmányt és kedvesen, tört magyarul az útlevelem után érdeklődik. milyen szerencsém is van, hogy itt van.
ételbeszámolós bejegyzése következik. szigorúan azokról, amikről kép van, mert nem érzem magamban azt a frakvenciájú bizsergést,amit egy igazi gasztroblogger. főleg, hogy még ők is titkon fényképezésnek élnek-halnak, hisz annyira profin beállított képeket tesznek ki, hogy én mindjárt szégyellem magam. azért meg különösen, hogy nem leszek teljességre törekvő, sem háttéranyagot közvetítő. elég legyen a szubjektív, okidoki?
hazajöttünk, nem fejeztem be.
