ócska utazós

talán elmúlt félévem egyetlen igazi külföldi utazása. talán elkövetkező félévem egyetlen igazi külföldi utazása. úgy jött, hogy itt bulgáriában szünet van január 10-ig. se én, se az ünnepekre ittmaradt erasmusosok nem tudnak a seggükön ülni, ígyhát irány dél. szereplők velem együtt négyen vannak, sz és i lengyelek, e holland. első lépés a veliko tarnovo-melnik 400 km lestoppolása párokban. stoppoló versenynek azért nincs nagyon értelme, mert bár a két pár tökéletes rajtfelállás lenne, de i egyedüli lányként egyértelműen mindig a gaőztes csapatban szerepel. ahhoz képest, hogy szófián tömegközlekedéssel kell átjutni, egészen korrekt idő alatt lejutunk bulgária legkisebb városába.

homokpiramisok melnik mögött.

melnik kedves hely. kevésbé látványosat vártam, több ház, nagyobbak, szebbek, érdekesebb elrendezés, a környező piramishegyek magasabbak mint elképzeltem. emellé abszolút sajnálatossá teszi a tényt, hogy eddig nem jártam arra, hogy 10 leváért (5 euró) van szállás, 4 leva egy liter házibor (menő bortermő vidék, churchill kedvence), 1 leva egy deci házirakija (különösen értékelendő úgy, ha 15 km-re van egy olyan ország, ahol helyen 5 euró a sör korsója). lökött utitársak ezt nem értékelik, teáznak és palacsintáznak a helyen, ahol még zenét is választhatunk. van minden, szerb, görög, bolgár? másnap napsütésre ébredünk egészen korán, hogy lássunk is, utazhassunk is tovább szalonikibe. hegyek körbe lenyűgözőek, mind a piramis szerűek, mint az eggyel távolabbi pirin hegység havas 3000 métert ostromló csúcsai. felmászunk romos helytartói házhoz, barátságos bertnáthegyieket próbálunk lerázni.

szalonikibe azért megyek, hogy lássam a többiek arcán a csalódottságot. merthogy ugye mekkora egy betondzsungel a belváros, mennyire híján van a parkoknak és mennyire semmilyen a tengerpart. couchsurfingelünk, nagyon kedves lánynál és bátyjánál. azon a környéken laknak, ami a legjobb a városban: barcelonához hasonlóan megamardt itt is egy kisebb régi rész a belvároson belül. annyira nem középkori, de mégis girbegurba és a domboldal is ad egy pozitív hangulatot neki. vasilis este körbevisz egy sétára a környéken, várfal, ilyesmi. sör. szalonikiben az a jó, amit nehéz észrevenni 1-2 napos látogatás alatt. hogy gyűjtőhely, európa kapuja. egész balkán sereglik le oda, bolgárok, macedónok, albánok. munkáért, reptérért, tanulni, bulizni, ikeázni. keletről törökországon keresztül ez a legnépszerűbb sengen határ az illegális bevándorlóknak (eu-ba érkezők 80%-a görögországon keresztül jön!). az afrikai fekete napszemüveg, nike sportcipő és telefon aksi árusok az utcán egészen új jelenség. korábban valami görög rokonsággal, kapcsolattal rendelkező ex-szovjet (grúz, örmény, kazah) és törökországi pereputtyok jöttek.

terv az volt, hogy reggeli fél kilences busszal megyünk tovább meteorákhoz. deles buszra sikerül felkapnunk. 20 euró, ami a legdrágább költekezés az egész út során és még azt se kapjuk cserébe, hogy hiphopp megérkezünk, át kell szállni.

naplemente kastrakiban.

a hely ugyanakkor csodálatos. 16 fokban és napsütésben méginkább. kalampaka a fővárosa a látványosságnak, szállást mi a szomszédos kastrakiban foglaltunk, mert olcsóbb volt, közelebb van a kolostorokhoz és sokkal meghittebb. sydney hotel, mert ausztrál a tulaj. egészen korrekt hely, 55 euró a négyfős erkélyes szoba, amihez reggelit is kapunk. még egy lonely planet turkish phrasebookot is lenyúlok az ottfelejtett könyvek közül. délután-este még mászunk egyet sziklák tövében, találunk barlang lakot, de arra már nem futja világosban, hogy hasadékon át lemerészkedjünk kalampakába. tavernázás. görögországban alapvetően eszméletlenül jó a kaja. lökött utitársak nem boroznak, nem kacérkodnak, sültkrumpli-kóla kombót tolnak. e volt bátor, bevállalt egy tzatzikit (amiről nem tudta, hogy micsoda!). szerencsémre, mert ő a joghurtot csak édesen eszi, nyertem egy tzatzikit a kommersz szuvlaki-saláta menümhöz. csodálatos hely igazából, egészen olyan, mint vamvakiában volt akkor régen.

reggelinél a hotelben tovább ámulok e-en, magyarokat megszégyenítő módon bír minél többet enni, mert ingyen van. oké, nekem is jól esik, hogy a 13,5 euróban benne van a reggeli sonkás-sajtos, marmaládos szendvics, tojással és teával, de azért mégis mégis. inkább veszek nagyszerű kenyeret péknél egy euróért (a családias kastraki további előnyei). és irány fel, kolostorokba. kocsival lenne a legjobb körbenézni, mert a girbegurba utak közt apró kilátókkal tarkított lélegzetelállító tájon gyalog fél-egy órás távolságok vannak a kolostorok között. stopp a második opció, a mi opciónk és szerencsére felfele kutyagolva 4-en is beférünk az első kis renault-s hapsi mellé, aki a legtetejére, a metamorphoseos kolostorhoz. ezt meg is nézzük belülről, majd lefele indulás: varlaam és roussanou kolostorok. újabb stopp ismét kicsit fel az agia triadához. szuper, 4-5 óra mászkálás után lassan indulni kéne hazafele.

metamorphoseos.

vannak méretek.

az utitársak: sz, i és e.

hegyek mindenhol.

hotelbe vissza, cucc felkapás és újra szétválás. ezennel én kapom párnak i-t, mint a stoppgyőzelem garanciáját. kalampakából rögvest fel is kap egy házaspár suv-val és visz az északi autópályára. karácsony óta kirándulnak észak-görögország szerte, amire roppant irigy tuduk lenni. autópálya rengeteg alagúttal (670 km-éből 99 alagút) és egyetlen benzinkúttal. itt ki is ugrunk az adott kocsiból, mert valami ösztön azt súgja. két bolgár kocsi is áll bent, így kapunk fuvart keresztül szalonikin, haza, blagoevgradig. teljesen nyilvánvaló, hogy bulgáriának otthon érzése van. nyelvet értem, utakat, városokat ismerem. maradék 100 km szófiáig már nem jelent gondot sötétben sem. majd 600 km-t sikerült stoppolni szűk hét óra alatt olyan utakon, aminek alig negyede autópálya. autóbusz, tarnovo, taxi és éjjel kettőkor már zuhanyzom is. (másik csapat bénázott, délnek ment kamapkából, vonatozott szalonikibe, vonatozott szófiába.)

gori szélén elhúzó autóúton felkapunk egy hatalmas fehér pickupra és büszkén örülönk magunknak, hogy nem buszoztunk. kutaisig visz, ami több, mint féltáv. eztán leszünk még büszkébbek a fehér pickupos stoppra, mert innen már marsrutka. kicsit a kubai rabszolgaszállítók jutnak eszembe, kisebb, öszetettebb méretben. mikor például előkerül a deszka, ami arra jó, hogy a közlekedőfolyosón (már amekkora egy mikrobuszban elfér) két szék közé betéve egy újabbat képez a térben. vagy konzervdoboz teletömve emberekkel. tbiliszi modernitása és szellőssége után újra felvetődik a nagy kérdés, hogy vajon ez az ország gazdagnak számít-e. mindegy, leizzadva fagyizunk zugdidi főterén a couchsurferünket várva.

megjön hamar, apukával, kocsival. nagyszerűen lelkes csaj és a nővére, alig 20 évesek, és igyekeznek nagyon európaiak lenne. nővér nagyszerű kiejtéssel beszél angolul, angliában csinált valamit. anyuka most is moszkvában dolgozik, apuka is ott tanult. lányok orosza is még a régióhoz képest is kiemelkedő. szidják persze az ósdi grúz hagyományokat és családi berögződéseket (szűz házasság, család, gyerek hamar és a nemi szerepek), de azért az a menő srác, aki bírja a piát. aztán ott van nővér barátja is, akivel lesz szerencsénk találkozni. én nehezen értettem meg a szerelmüket, ami már 3-4 hónapja tartott, de biztos mély lehetett, hisz a srác már házasodna.

lelkesek, na. annyira, hogy másnap jön még egy couchsurfer, egy lengyel csaj és mégis mondják, hogy maradjunk. egy napot terveztünk, átszállni csak zugdidi felé, de bejön a hely, maradunk. házuk is bőségesen nagy, tornácos, két szintes, amolyan klasszik trópusi ház, kerttel, sok zölddel. épp átépítik az alsó szintet, de a felfordulásban is jut nekünk külön szoba, külön fürdővel. környéken csupa rokon lakik, lengyel csaj is valahol náluk kap helyet. kertben sokat ülünk, hideg dinnyét eszünk - napközben tombol a hőség. rokonok jönnek-mennek a kisbabától a bottal járó öreg néniig mindenki.

a kastélyos dolog.

állatvásár a piacon.

zugdidi trópus. meglepően még trópusabb hangulata van, mint batuminak. lonely planet leírása alapján én valami szürke egyszerű kisvárost vártam, ami valaha arra jó, hogy a lassú közlekedés miatt átszálljon és megszálljon benne az ember, aki abkháziába tartott. erre pálmafák, színes házak, parkok és emberek. minden sarok mögött ott várom a tengert, néha már a szelét is érezni. mégsincs ott, ide 30 kilométer legalább. városi látnivaló például a park. nagyszerű esszéket lehetne írni a grúz vidéki udvarlási szokásokról csak az alapján, amit itt megfigyelhetsz. a lány padok; a fiú padok; a párok, akiket barátok kísérnek el az első randira; kik ülnek központi padokon, kik a fák alatt és a többi. csodálatosan borzasztó pletykaélet tere lehet zugdidi. parkban kastély szerű párszáz éves épület, benne múzeum. helyi cuccok, leletek és a a leghíresebb, egy napóleon halotti maszk. parkon túl lemegyünk még a piacra is, ami méretben nem, de nyüzsgésben felveszi a kesztyűt a csodált odesszaival.

további kényeztetésként kapunk egy félnapos autós túrát is hostjainktól. valami nagynéni szintű 30-as rokonnal, a nővérekkel, a lengyel csajjal és egy rokon kislánnyal hatan préselődünk be egy kocsiba és megyünk a folyóhoz (ami állítólag jobb, mint a tenger). először elkanyarodunk az abkház határhoz, hogy a nyugati turisták (mi) megnézhessék, milyen egy nem létező határ. komolynak tűnik, de nagynak nem: sorompó, valami bodega és pár fegyveres. hatalmas óriásplakát nyugat felé saakashvilivel hírdeti grúzia egységét és területének sérthetetlenségét. persze ez a grúz oldal, akik szerint itt nincs is semmi igazából. az abkház oldalon, akik ötlete ténylegesen, hogy itt nemzetközi határ húzódik, biztos komolyabban veszik a dolgot és építettek valami meggyőzőbbet. visszafordulás, abkháziába nincs belépőnk és irány a folyó. hegyek felé, egyre kezd tetszeni a dolog, hogy nemsokára újra 4-5000 méteres csúcsok jönnek. folyó láthatóan közkedvelt piknikhely, családok tucatjai jöttek le aznap is dinnyével, sörrel és ladákkal. sebes folyású, jéghideg víz, jobb, mint egy vízi vidámpark. elfáradás, bealvás hazafelé a kocsiban, otthon a kerben és legvégül otthon az ágyban.

vidám emberek hűsölnek.

második zugdidi reggelünkre már az a terv, hogy irány svaneti, ahova innen vezet a forgalmasabb, járhatóbb út. marsrutkával hét óra (saccra 200 km).

képek itt.

tarnovóból (ahol most mondjuk úgy lakom) nem épp a legközelebbi célpont a rila, de mivel csodás időt mondtak a hétvégére, ez egy most ide muszáj trip volt. péntek délután stoppolunk hátman j-val és i-val szófián át borovec felé. sofőrök közül egyedül a mercedeses 50-es hapsit emelném ki. várna alól jön az épülő tengerparti villájából. ahova szívesen meghívna - van hely, 700 négyzetméter - de csak tavasszal lesz kész. nem éreztem rosszul magam, mikor mindhármunkat meghívott kávéra. szamokovig jutunk, már így is jóideje sötétben stoppolunk. valami hotelt találunk, két csillag van a tábláján és 20 leváért ad éjszakát fejenként. tévé, fürdő, szappan, törölköző, eléggé fasza hely ilyen áron. dobunk valami kaját a mellette lévő étteremben, futunk egy vacogós kört szamokov belvárosában, ami egy mecsetből, egy török kútból és valami régi monumentális épületből áll. a kút kék, a régi épület zöld színű megvilágítást kapott és van még egy pirosló szobor is.

és akkor reggel nyolckor kelünk, banica és irány borovec. borovec nem is falu, hanem egy hegyi napos part. hotel hotel, erdő, villa, hotel, sífelvonó, erdő, brit kocsma, orosz konyha, brit, brit, orosz, brit, orosz, erdő. az élet még nem idnult be, de már készülnek a szezonra, mozognak a quadok, a suvok, hókotrók, ilyesmi. nade irány a hegy.

1350 méter magasról indulunk, annyi borovec hivatalos tengerszint feletti magassága. a kabinlift nem működik, így gyalog kell feljutnunk végső soron 2925 méterre, a muszala csúcsra. 2430 méteren van a szállásnak kinézett ugyancsak muszala nevet viselő menedékház, eddig mindenképpen még enap fel akarutunk érni. eleinte szimpla iszonyúmagas fenyőerdő, majd nagyjából félúton a síliftek környéként ez átalalkul valami bokros, 1-2 méter magas fenyős rétté. innentől már igen gyakran jegesek a patakok, erek, amik átfolynak az ösvényen és a hó is kezd gyakorivá lenni. ugyanakkor sehol egy felhő, isteni szerencse az időjárás, egy pulcsiban lehet mászni és taposni a hószigeteket. aztán egyszer csak ott a menedékház az orrunk előtt. négy óra alatt fel is értünk, saját meglepetésünkre.

kajánk viszont fogytán, így kipróbáljuk a helyi kulináriát. egyetlen melegnek mondott étel a bableves (nagy örömmel be is tolok egyet). szálláson kívül - 15 leva - mindennek borsos az ára idefent, hisz nem egyszerű felhozni: sör 4 leva, nápolyi 1, tea 1, kávé 2. és ezzel ki is merült a választék. cipeld magadnak, ha luxusra vágysz.

kaja drága, kilátás viszont korrekt

délután háromkor úgy döntünk, kell még az az 500 méter szintkülönbség és felmászunk a csúcsra. az út első harmadától szinte végig havas az ösvény, a végén egészen komolyan. tengerszemek között jó két órás túra vége a balkán legmagasabb pontja. körbe messze-messze ellátni, nyugatra a rila hegység sok-sok csúcsa, északon pedig a szófia feletti vitosa is látszik (sőt, még ennek a tetjén a fehér időjárásfigyelő buborék is). itt is van meteorológiai állomás a tetőn, tea, rum kapható. egész otthonos, kellemes meleg bent, berendezés tipikusan az, amit elképzelsz az amerikai filmek alapján egy világvégi megfigyelőállomásnak. ide fel van teherlift, valami felvonó szerű a hegy meredekebb, nyugati oldaláról. a másik vége igazán mélyen lehet, nem látszik az alja. negyed óra-20 perc fent, aztán iparkodás lefele, mert ránksötétedik.

visszaérve már a bableves is elfogyott, sörözünk-nápolyizunk egyet és alvás - altató nélkül, mint a bunda. éjjel telihold, egyetlen felhő nélkül (persze, wc-re kellett kimenni), eléggé impresszív.

vasárnap reggel maradék kenyér-szirene-szudzsuk reggelire teával és irány tarnovo. lefele gyorsabban megy a hegy, laza tempóban kevesebb, mint három óra alatt megvan a menedékház-borovec táv - pedig van fájás a lábakban, nem kicsit. aztán stoppolás hazáig. még mindig csodálatos bulgáriában stoppolni még ha hármasban darabosabban is megy, mind kedves ember.

eléggé unom már a szeged-újvidék-belgrád-nis-szófia útvonalat, így jött, hogy most bulgária fele románián át menjek. főleg, hogy veliko tarnovo a cél, ami még nem is a nyugati részen van, még a légvonal is a kárpátokat szeli át. orangeways 6500-ért elvitt csíkszeredába, amiből annyit láttam, hogy gara mircurea ciuc és stoppoltam is tovább sepsiszentgyörgyre. kedves dolog erre így közlekedni, főleg, hogy nem kell idegen nyelveket tudni. kettőből jön össze a táv, elsőre egy útépítő, sóderhordó teherautós, aki jobban ismeri magyarországot, mint én. mármint földrajzilag. aztán jön az igaza, vw kisbusz, román sofőrrel, két székely melóssal és egy stoppos bácsival. ők már tolják rendesen a pityókát, volt, hogy visszakérdeztem, hogy is gondja ezt a kérdést.

szentgyörgy jóval nagyobb, mint vártam. első élményem, hogy nincs pénzes telefonfülke, második, hogy megfütyül a rendőr mikor nem a zebrán megyek át, harmadik, hogy jófej a mobilboltban a srác és persze, hívjam az ő telefonjáról. ezzel nagyjából el is ment a nap, legjelentősebb látnivaló a kós károly utca kós károly által tervezett házai. szép a park is. heló l dániából, zakuszka és házi lekvár. másnap kialvás és bandázás l-val és c-val. fel az erdőbe, ami otthon már hegynek számítana. eszméletlen, mennyi és mekkora gombák nőnek itt, hirtelen újra rámjön, hogy meg kéne tanulni gombászni. vastag, kövér szaftos, igazi pörköltbe való, színes gombák. őrkő, az egy kilátó a város fölött. másik jelentése a kilátó alatt elterülő cigánysor, ami egészen elüt a hazaiaktól. ide is felhallatszik a zsibongás és hozzá látod lent a hang késése miatti pár másodpercet siető képet. gyerekek húzák a lovat, kergetik a kutyát, emberek támasztják a kocsit, feltehetően amiből a zene szól, asszonyok meg asszonykodnak. lefele menet át is vágunk a területen, épségben. pedig volt kutyafalka. kocsmateszt helyett tein teázó és a csodálatos forró tejbe fekete tea ismeretsége. este film.

reggel van egy fuvarom brassóba, mert c ott dolgozik és van ismerős, aki viszi. az már román, erősen. van még néni a buszon, aki hazatelefonál, hogy kell-e a boltból valami, kűrtös kalács is megy még, de azért ez már nem székelyföld. viszont csodás város. hegy oldalában, völgyében, csupa erdő körötte és igazi középkorias házak. erődrendszer híres, de alig látványos. simán el lehet bolyongani, aminek egyetlen akadálya, hogy nem tudom hol hagyni a csomagomat igazán. mogorva kislány a turista infóban még arra a kérdésre is nemet mond, hogy ott a sarokban nem lehetne-e egy másfél órára magárahagyni. fekete templom, fekete torony és fehér torony. térkép hátulján lévő rövid guide azt mondja, a cenk az jó hely. hegy rögtön a belváros tövéből, kabinos lift visz fel. rajta van a hollywoodos nagy fehér betűkből, hogy brasov. igazi tuti kiránduló hely, márha találsz turistautat. ilyen 960 méter magasan van a hely, már csak az hiányzik, hogy kocsival be lehessen állni a felirat mögé, akkor tiszta amerika lenne. lent los angeles helyett a már említett középkorias városka, piros tetők, piactér, templom. igazán nem hinném, hogy románia, teljesen német-lengyel jellegű. kabinos liften retúrom van, visszamenetnél a bácsi elkéri a jegyet és kinyitja a kaput nekem és elrakja a jegyet. jó az még következő körre is és nyer egy fél retúr árat. azért mégsem annyira német.

stopp bukiba simán megy. román kisbuszos vesz fel 20-30 perc várakozás után. bukarestbe megy. annak ellenére, hogy a kaskavalon és a szmetanán kívül semmit nem tudunk beszélni szinte, a végén még felhívja nekem a románul értő á-t.

stefan cel mare környékén sétálok egy hosszút, míg pajtás befejezi a munkát a munkahelyen. utánna haza villamossal. azért jobb villamossal hazamenni, mert úgy látod, hogy bukarest mennyire ugyanolyan mindenhol. mármint persze a belvároson túl. mindenhol panel. vannak nagy utak, sugárutak, bulvárok, de mellette csak a panel. még este megnézünk egy library bar (könyvtár klub, ha ha) nevű helyet egy panel aljában. valami lány gitározik, aztán hapsi gitározik, mi meg sört iszunk. másnap már négyen, az angolt kevéssé beszélő magam ura vagyok és 200 lejért (50 euró) taxizom be a reptérről spanyol lakótárssal kiegészülve keresünk filmet a lubitelembe. városnézés, perszehogy. bukarest elég nagy ahhoz, hogy ne fél nap alatt járd körbe, viszont annyira sok élményt nem nyújt. eszünk egy helyen, ami étterem akar lenni, de igazából menza. diákmenü levessel és főétellel, de a kedvencem, hogy jár hozzá egy narancs is. amit bizony kihoz a pincér és lerak eléd az asztalra. úgy egészben. a belváros igazából egészen rendben van, sétálható város.

aztán harmadnapra már csak a stoppolás jut. bukarestből veliko tarnovóba. heló erasmus.

számunkra is, mint a legtöbb nyugati turista számára, kazbegi egy kétéjszakás kiruccanás tbilisziből. elsőre betegség miatt nem jön össze, de másnap már felkapunk a marsrutkára és három óra múlva már kaukázusban rendesen. olyan fasza hegyek között, amikről a hegyi (ha ha) karabakh csak álmodni tud. kazbegi igazából stepanstminda, mármint a város hivatalos neve. ezen túl a hegycsúcs és a róla elnevezett sör fut még ilyen néven.

borús idő, csak a meredek lábak látszanak. völgyben vagyunk, északnak 15 km-re oroszország, keletre és nyugatra 4-5000 méteres csúcsok. bejött a hely tolsztojnak is. határ állítólag zárva van, az ukránok azonban tudhatnak valamit, mert néha elhúz egy-egy kamion, ami arra vall, őket átengedik. van pár orosz rendszámú zsiga is. első tipp az volt, hogy még a háború előttről maradtak itt, de aztán látunk pár suvot is. túl késő van már ahhoz, hogy elstoppoljunk a határra, pedig van ot valami bástya is. marad a rejtély. egy sétára futja már csak az irányban a képtelen hangerővel zúgó, szürkés-saras folyó mentén. még azért a helyi múzeumba is beugrunk, amit hiába kiabálunk, sikerül megúszni ingyen. nem is igazán ér többet, kaukázusi meleg ruhák és régi fényképek alex kazbegi életéből.

szállás könnyen megy. mindenki - MINDENKI - ad ki itt szobát, de c tbilisziből elárulta, hogy van itt egy hostel is, 2,5 vagy 5 euró, már nem emlékszem. tele cseh és lengyel matricával, amolyan kulcsos ház, mert csajszi csak napközben van itt. prosztó, emeletes vaságyak, hatágyas szobában. annyira prosztó, hogy miután kiderül, miénk az egész szoba, lerámoljuk ezeket a földre és 3-3 matracon alszunk a szoba közepén.

a program másnapra a kommersz lonely planet séta a gleccserhez. elsőre a kolostorhoz kell felmászni, ahova még erdőben visz fel az út. ez kb egy-másfél óra. hajtűkanyaros suv utat gyalog le lehet vágni, de a végére már úgyis elfáradsz és egyszerűbb körbe. vagy épp csúszik. fönt aztán izraeli bicósok a meglepetés, hogy ők feltekertek. fúj a szél és hideg van, ami tbiliszi kánikulája után meglepő. alakulhatott volna úgy is, hogy épp egy csöppel jobban szemerkél az eső és akkor ott adom fel, hogy két pulóver helyett miért nincs vízhatlan széldzsekim. répa tízóraira. innen hegynek tovább. még mindig borús, nem látjuk a csúcsot, de visszafelé már kiderül és igenis sokaknak már itt elállhat a lélegzetük. nekünk várni kell még három órát, míg felérünk egy gerincre, ahonnan a délutáni derültségben már elő-elő bukkan a kazbegi. és hát váó, itt jön az, hogy muszáj tovább menni, majd legfeljebb visszafele nagy rohanás lesz, hogy ránk ne sötétedjen. felvillan előbb utóbb a gleccser is, amit meg akarsz fogni, nyalni, ugrálni rajta. az aljában persze morajlik ugyanaz a szürke, hangos, zavaros víz, amivel lent a völgyben is találkoztunk, szóval érzed, hogy ez azért mégsem játék. sátras hegymászókat irigyen elhagyva, vizet forrásból feltankolva egészen addig mászunk, míg olyanná nem válik a táj, mint amit a spirit meg az opportunity fényképezett odaát. csúszik is be a törmelék, kő, sóder szerű anyag a nem magasszárú cipőmbe, mert itt már meredek rendesen. egészen ott vagyunk a gleccser mellett, itt olvad mellettünk és zúg le. rövid lélegzetvisszafojtás és rohanás vissza. majd hat óra volt feljönni ide.

lefele napsütésben rácsodálkozás ugyanarra a lehetetlen vidékre, amit már egyszer láttunk. csak épp most az eddig hátunk mögött lévőt nézhetjük. tehenek az útban, még a kolostor előtt. szabad a fényképezkedés velük, nyugalom van. virágok minden színben a réten, sas felettünk.

lent a városban az előző este tanulságából okulva amint visszaérünk beülünk egy levesre meg egy pár khinkalira. teheneket épp terelik haza, látványosság. utcán a hosteles csaj is megfej minket, merthogy még nem fizettünk és nehogy lelépjünk. hiába, ez kommersz terület. matrac a földre és alvás, másnap stopp vissza tbiliszibe.

kicsit félős, mert azért nem egy könnyű útvonal. forgalom csekély, mégiscsak egy zsákutca. marsrutka van bőven a turisták miatt, de azt nem ér stoppolni. másé a sztori, hogy ugyanitt sikerült egy kamionoshoz beszállni, ámde egy idő után ott kellett hagyni őt, mert mindennemű próbálkozás ellenére sem akart a szerelvény felmászni egy hegyre. másodikra mi már szerencsésen egy pickup mitsubishit kapunk, aki épp perfect görög, ami kényelem és komfort. útközben megállunk ananuriban, ez is az indoka, hogy miért nem raktuk fel a kényelmes seggünket egy marsrutkára. kolostor, körötte vár, előtte tó. mesterséges tó, forog az agy, milyen lehetett a vidék tó nélkül. nem rossz hely, főleg hogy közvetlen az út mellett van. lehet toronyba felmászni, hülye hídon fekvő és tóban álló teheneket nézni. tovább stopp, tervbe volt még véve mtskheta az úton tbiliszi fele, de ha már a sofőr úgyis megy tovább, akkor mennyivel kevésbé fárasztó hegymászás után hazamenni egy teára, mint városnézni szemerkélő esőben. ilyen hegyek láttán grúziába még úgyis vissza kell jönni.

képek.

annyira lassan írok kaukázust, hogy közben volt egy berlin. végre, mármint hogy valami mozgás.

stoppal, hárman álltunk neki - n és d az utitársak - ömv benzinkút, sasadi út. sajna aki esetleg 8:26-kor felvett volna azt elszalasztottuk, mert a negyed kilences találkozót csak háromnegyed körül hagyjuk ott. állunk, álldogálunk és jönnek német stopposok még ácsorogni (miért volt tele két hete a város német fiatalokkal). célországunk ugyanaz, hát sok sikert. kisbuszos ausztriába menő magyarok vesznek fel, hívnak is fidesz rendezvényre, ha már épp pont visszaérünk addigra. másfél óra várakozást simán behozzuk azzal, hogy süvítünk a hegyeshalmi benzinkútig. 20 perc várakozás és a határon vagyunk. nem is rossz, nem is rossz. nade hopp, innen mindenki csak pozsonyba. életem legabszurdabb sok órás várakozásában esszük fel az ozsonnánkat, az ebédünket és a csokit. hét (egymegegymegegymegegymegegymegegymegegy) autó áll meg, aki mind csak pozsonyig megy. valahogy délutánra rájöttünk, hogy ez valami erős utalás arra, hogy menjünk mi is pozsonyba. mlynske nivy orangeways és főleg az én kimerült lelkem támogatja, hogy irány berlin, ahelyett hogy csak prága és ott kocsmázás és hajnali tovastoppolás.

nagy öröm, hogy x órával hamarabb ér be a busz és mi vagyunk annyira udvariasak, hogy nem megyünk oda felkelteni a couchsurferünket hajnalok hajnalán. majdcsak elkávézunk valami töröknél. kávéból sör lett és persze megkóstoljuk a finomabb barackpálinkát is, ami nálunk van. annyira jó helyen sikerül ezt elkövetni, hogy mikor elkezd szemerkélni az eső elindulunk a pirkadattal valami bulihelyet keresni. watergate-be már nem engednek be.

jó reggelt r! délután kelünk fel berlin mahlsdorf nevű külvárosában. r anyukájával él kertesházban, fél órányira a várostól. kapunk saját szobát, pihepuha ágyneművel, pont mint minden rendes fesztiválon. csalamádéval és zsíroskenyéres sült oldalassal mutatkozunk be. első nap lötyögés, amolyan városnézés, amit csöppet hátráltat, hogy ködös, nedves idő van. oberbaumbrückénél találkozunk az idei szigetes nagyszínpad fellépővel, a k.i.z-zel amint épp egy hajóról adnak koncertet a hídon tömörülő közönségnek. ez azért buli, annak ellenére, hogy béna hip-hop. fesztivál karszalagot felvesszük azzal a jóhírrel, hogy vele együtt ingyen utazgathatunk a hétvégén. ez súlyosan jól jön a csóró magyar fesztiválozóknak.

második nap már fesztivál. nagy a szerencse, hogy r-nak is van jegye, jönnek pajtásai is. első nap megismerünk egy rakat csajt, akik mint a stewardessek öltöznek össze. nem beszélve az egyéb dekorcuccokról, mint színes tollak vagy csillám. a nagy csinibaba érzet aztán ott omlik össze, hogy simán betolnak egy óra alatt fél üveg legolcsóbb vodkát kólával. törkölypálinkára meg csak húzzák a szájukat, titkon a hátunk mögött abba is kólát töltenek. padkán ücsörgés a reptér - mert a fesztivál maga a tempelhof reptéren zajlik, hangárban, ilyesmi - bejárata előtt, szivárvány majd csápolás bent. goose-t, lcd ss-et, editors-t, fever ray-t és caribou-t látok én. talán még robynt is, de az kevésbé rémlik. n és d már ennyire nem szerencsés. merthogy valahol az elején sikerült különválni és nagy örömünkre nincs feltöltve a telefonom, szóval szívás. még jó hogy vannak jófej oroszok és r-éket is meglelem egy burger kingezésre. nem szerencsések, mert nem jutnak be fever ray-re, ami ugye fever ray. ausverkauf, azt mondják túl sokan vannak. el is zavarják a népet aludni három körül, sőt a másnapi programot is átvariálják, úgyhogy szombaton 2330-éjfél körül van.

ezzel a borzasztó hírrel kezdjük a fesztivál második napját. fűben piknik, napsütés, fröccs. nem mondtam még, de bent 4,5 euró a sör, amiből egy visszajár, ha visszaviszed a poharat és a mellé kapott tokent. soulwax végét elkapjuk, boys noize-t végigugráljuk, we have band és peaches lasershow. csocsó, ökörködés, épp kezd fesztiválosodni a dolog, de hát záróra. fene a parázós németeket (duisburg). r csapata tervezett folytatásként mobildiszkót, ami egy kerekes, húzható erősítőből áll. u-bahn megállóban csatlakozunk valamennyire, majd inkább a gyrososhoz ülünk, ami simán felveszi a versenyt egy szigetes kocsmával. srácok rekeszből árulják egy euróért a sört, kettőért dobozból a jägert. városba be, bar25 és maria környéke, de mindenhol végigállhatatlan sorok. jó reggelt mahlsdorf.

másnap másnap. városnézés, örülünk a nyitvatartó szupermarketnek a hauptbahnhofon és a friedrichstrassén, a napnak a reichstag előtt és a softball bogyóknak a holocaust betontömbjeinél. ötödik berlini nap arra lett kitalálva, hogy elstoppoljunk innen. időjárással ezt nem beszéltük meg, így egy fuvar után,az első benzinkút szemerkélő esőjében döntünk úgy, hogy legyen újra orangeways. így találkozunk az orosz negyeddel nyugat berlinben és az idióta nyakű hattyúkkal. hazafelé krémcsoki és hangover c. film a buszon, staropramen prágában.

reggel cumót fel és irány észak. régi cigifüstös öregemberes zsigával kezdünk, ők visznek vissza a karabakh-jereván főútra. a forgalmas út ellenére még egy órányi várakozással megáld minket sisian míg végül egy iráni busz áll meg. köpni nyelni nem tudok, amikor a fedélzetre érek és a folyosón 4-5-en aktívan táncolnak persze az üvöltő perzsa zenére. nyilván most kezdett el hatni a határ után vásárolt alkohol. szerencsére nincsenek szokva ők ehhez, negyed óra múlva már húzzák a lóbőrt és szórakoztatásnak marad egyedül a sofőr feletti led kijelző. perzsa és angol szöveg váltja magát, olyan okosságokkal, hogy egy az isten allah adj nekünk szerencsés utat és hagyjuk szabadon a folyosót. idefele már átvágtunk ezeken a fennsíkokon viszont most már látom azt is, hány fokot mér a busz hőmérője fent (18 körül) és lent (28 körül). jerevánig mennek, mi viszont hamarabb felkanyarodnánk a sevan tó fele a hegyeken át, szóval kiszállunk hamarabb. utaskísérő még próbálkozik pár perzsa mondattal, amiből számomra csak a dollar dollar jön át, de könnyen elhajtható.

aztán hegyek, olyanok mint korábban voltak noravank körül: sivatagos, sziklás, fennsíkokkal. itt kell keresztüljutnunk egy hágón, hogy aztán leereszkedhessünk a sevan tóhoz. jót alszom, sok nem rémlik, azonkívül, hogy néha koppan a fejem a volga ablakán. állítólag pedig szép, hósipkás környék. sevan mellett beborul, mintha szemerkélt is volna kicsit. három katona vesz fel egy volkswagennel, szóval eléggé be vagyunk préselődve, de visznek jó hosszan, jerevánba mennek. ez dönti el nagyjából azt, hogy uzsgyi tovább dilijan felé és ne itt aludjunk. azért a tó szép, látszanak a hegyek a túlparton, fenyves, van kolostor félszigeten, halat áruló srácok az út mellett.

dilijan örményország svjáca. nem, mintha nem láttunk volna már magasabb hegyeket a kaukázusban, vagy épp ne lennének mindenhol hegyek. inkább arról szól a dolog, hogy tüchtig. vagy legalábbis az akar lenni. természet körbe mindenhol fenyves, ami adja a jó levegőt. a város, legalábbis a központja cuki. faházak, fa borítás, svájc. van persze nagy, szovjet univermag is, de még annak is megvan a bája. valahol a központban szállunk ki a legutolsó volgából, s még ücsörgünk is itt egy darabon, mígnem elindulunk bed and breakfastöt keresni. finn párral találkozunk utunkon, ők is arra. meg csehek is vannak a városban, ők is velünk laknak. mindenki velünk lakik, lonely planet, hiába.

esti séta szemerkélő esőben a tornácos házak között. van még valami kajánk az útról, azt elpiknikeljük egy frissen felújított teraszon. szomorú, de itt is ürülnek, simán találok helyet a hasmenésemnek egy üres, tető nélküli ház nappalijában. nem bánom, hogy megálltunk itt, bár igazán a környék lehet szépséges. meleg zuhany, süppedős ágy.

reggel reggeli. ez általában boldoggá tud tenni az első pár órára, szóval ilyenkor, ha b&b-ben szállunk már csak ezért is kötelező stoppal továbbindulni (a másik, meg hogy kiadtunk x-szer sok pénzt, akkor már ne költsünk marsrutkára). finnekkel beszéltük még előző nap, hogy ők is északnak, valószínű tbiliszibe. eléggé kétségbeesettek voltak, hogyan lehet errefele keleten utazni. félúton ők is terveztek megállni sanahin és haghpat kolostorainál, mi is. viszont reggel nekik már hűlt helyük, elmentek a korai marsrutkával. perszehogy leelőzzük őket, hisz egy hatalmas fehér lexus dzsip vesz fel minket és átszállás nélkül jutunk el alaverdibe, ami ugye a város a kolostorok alatt. mágikus utazás a csodálatosan menő kocsiban, egész korai órában (9-10 körül) a még ködös hegyoldalakban. hidromérnök a hapsi, hidromérnök családdal. valamiért itt, ekkor a szokott tehenek helyett lovak kóborolnak az utakon. vagy lehet, hogy ez is egy ilyen elit dolga a környéknek.lermontov a másik és a többi orosz író, akik erre jártak ihletért.

szurdokban hajtunk végig, így jut el az út alaverdibe. város, párszor tízezer lakossal, tehát ronda, panelok, gyárak. mégis ahogy be van ékelve a folyó két partján a szurdokban, nem lehet rá haragudni, annyira érdekes. kabinos lift visz fel egyik oldalról a másikra, ahol 15 perc sétával érjük el sanahint. unesco világörökség, főúttól nem messze, egyértelmű, hogy tele van turistával. azon túl, nekem annyira nem is jön be, mert egészen körbeépülte a falu. finnek ide hamarább értek fel, gondolom a gyaloglás közben érhettek be minket, mivel ők taxival jöttek odalentről. valamennyi apróért beszállunk melléjük a zöld volgába, így jutunk át a testvérkolostorba, haghpatba. ez már egy fokkal jobb a kilátás szempontjából, meg az is bejön, hogy a füves domb, ami a torony mögött van, az igazából valamilyen épület teteje. sok turista itt is, buszokkal, miegymás. finnek le is stoppolnak valami mikrobuszos kirándulócsoportot, ami estére tbiliszibe ér.

mi inkább lemegyünk a taxissal a főútig és a vasárnap ellenére bízunk a stoppban. helyi srácok 15 kilométerre elsőre, majd másodszorra már tbilisziig simán. két kocsi áll meg egyből, ezek is menő, suv szerű feketék. nézünk, hogy mi, aztán persze kapcsolok ,hogy együtt vannak. ketten kiszállnak, búcsúzkodás. öö. stopposok. mi vagyunk a váltás. operaénekes csaj vezet, friss tv-s férje és a másik kocsiból nagybácsi, nagynéni, valami kölök mennek a grúz tengerre nyaralni tbiliszis pihenővel. egyetlen nagy fájdalom, hogy még van a markunkban 2000 dram, ami pont elegendő lenne két és fél kiló sárgabarackra (ami örményországban isteni), viszont a hátralévő 50-60 kilométeren a határig nem látunk seholse nénit vödörrel az út mentén. aú.

képek.

a terv az volt, hogy két-három napot végre nem shushiban töltünk, hanem felmegyünk északra és túrázunk. két kolostor között, gandzasartól séta dadivankba. minthogy az egész országon keresztülhúzott janapar trailen fekszik mindkettő. ez elvileg egy gyalogos túraútvonal, láttuk már a kék alapon sárga lábnyom jelzést a shushi mögötti szurdokban is, szóval bíztató, hogy még fent a világ végén is lesz valami nyoma. tartaléknak rámentettem a fényképezőre pár térképet.

shushiból stepanakertbe, stepanakertből szerencsésen vankba stopp. kirgiz csaj vesz fel, kocsiban még két kirgiz kölke és a nagymama. vagány. szépségszalonja van stepanakertben, ha gondoljuk ugorjunk be, ingyen ad hajvágást, ilyesmi. vagy akár aludhatunk is nála. hideg kiráz, mikor beraknak egy kirgiz számot, hogy ez hangzásra mennyire olyan, mintha valami halandzsa, de magyar szöveg lenne. nade vank, ami már gandzasar kolostor alatt fekszik. csoda egy látvány, van a faluban három kétszintes, színesre pingált iskola, egy 15-20 méter hosszú kerítés rendszámtáblákból és egy titanicot formázó orosz hotel.

séta fel a kolostorba. nem sok cuccal, javát otthagytuk shushiban, mégis olyan érzés, mintha valami teljesíthetetlenbe vágtuk volna a fejszét. kolostor rendben van, de itt már igazán kezd unalmas lenni a lenyűgöző látvány, a majd ezeréves templom és a faragott khacskárok. megvárjuk, míg a környéket ismerő ipse megebédel és elmondja, lerajzolja merre találunk rá a janaparra. le a falu végébe, át a patakon és a háznál balra. nagyjából így is néz ki a dolog, látunk is kék alapon sárga lábnyomokat, mégis valahol a falu és a ház után elveszünk. kiabálás, hogy barev, barev, hátha meghallják, és sikerrel barátkozunk valami gyümölcsligetben a csősszel. mondtam már, hogy mennyire nagyszerű, hogy mindenki beszél oroszul? különösen karabakhban, mivelhogy ez szovjet időkben azeri fennhatóság volt és a helyi örmények inkább az oroszt választották a hivatalos dolgok intézésére. csősz uram is jerevánban és moszkvában tanult műszaki egyetemen.

útbaigazít, merre vágjunk át a hegyen. nyilván, hogy amit olyan távolságba érünk, hogy ne legyen kedvünk visszafordulni hozzá, elágazik az út, majd ismét elágazik és végül újra meg újra elágazik. jön tehát a toronyiránt módszer: menjünk fel, az északot érezzük úgyis hogy merre van, aztán onnan már csak átjutunk a hegy túloldalára. susnyás, csalános és rózsás lábápolás és a csomag is kezd egyre nehezebbnek tűnni. azt hiszem, valahol itt kaphattam napszúrást. merthogy már a boldogság pillanataiban, amikor már kitaposott, cukorkáspapír és cigisdoboz szegélyezte úton vagyunk, veszek be széntablettát. aztán hányok és kezdem érezni a lázt. de már látszik a falu, aminek máig nem tudom a nevét, de szeretettel gondolok vissza rá. kölkök és férfiak a határban kaszálnak, ők kerítenek valami hatalmas nagy szovjet, minden átmenő járművet, amivel bevisznek a házakhoz. első házban nem tudnak befogadni - nyolc a gyerek. második helyen csak anyuka, apuka, három gyerek és az állatok és a kedvesség, szóval kapunk matracot a földre. világnak a végén vagyunk, azt hiszem.

kanapén fekszem, valami indiai film megy oroszul és kisgyerek alszik a felfújható medencében a szobában. láz megy fel, majdnem negyvennél járok, amikor kapok egy szurit a seggembe. valami rémlik, hogy hevesen tiltakoztam, de igazából jót tett, mert rá egy órára már kint ülünk, vacsorázunk és vodkázunk. persze még mindig majd leszédülök a székről, de megjött a mezőről az apuka és ha vendég van, inni muszáj. nincs sok ideje, este 11 körül ért haza és fél egykor már indul is a következő munkába - a bányába. reggel ugyanezek a szereplők, csak a gyerekek kezdenek kicsit elviselhetetlenül hangosak lenni. az egyik öngyűjtót szopogat a másik az összes poharat összenyálazza. talán még csöppet alacsony az ingerküszöböm, de nagyon gyorsan el szeretnék indulni.

persze az aznapra tervezett 20 km sétát valahogy igencsak okos lenne lespórolni, itt már valami út is van, ahol néha még járművek is járnak. nyugat felé dadivank kolostor, keletre az út haza, stepanakertbe. nyugatnak sétálunk, beletelik egy-másfél óra is, mire egy mitsubishi felvesz. négyen már vannak bent, elsőre el is hajtottak mellettünk, de kanyar mögött visszafordultak. kolostorba mennek, egyértelmű, nincs is ezen az úton más (kivéve egy falu félúton, 2-3 kilőtt tank és Kalbajar 500 fős települése az út végén, de oda már katonai engedély kell). csoda, hogy ide eljutottak unesco-s emberek, hogy megadják a helynek a világörökségi státuszt (újabb csodás kolostor, csodás erdős, hegyes környezettel). lent a házak között az emberek azt mondják, ma már volt egy marsrutka errefele, több nem valószínű, hogy lesz. stoppal egész szerencsések vagyunk, még a kilőtt tankok előtt megáll egy kisbusz. jereváni töriszakos egyetemi kirándulás. ezzel a fuvarral kábé akkora adag örmény nemzeti érzelmet kapunk, mintha egy magyar töri szak kirándulna a csángókhoz ingyen pálinkával. hayastan, hayastan! szerencsére épp a mi előző kolostorunkhoz, gandzasarba mennek, szóval van indokunk kiszállni. szélsebes sportkocsis srác röpít vissza stepanakertbe és a szeretett, biztonságos marsrutka shushiba. béke.